“Fairy tales are more than true; not because they tell us that dragons exist, but because they tell us that dragons can be beaten.” (G. K. Chesterton)
Most arról akarok beszélni, hogy valójában miért is szeretem a fantasyt, és ez nem lesz egyszerű.
Mert ha elmegyek egy olyan társaságba ahol túlnyomóan szerepjátékos/geek arcok vannak többségben, eléggé kívülállónak érzem magam.
Világéletemben éreztem, hogy én nem a legjellemzőbb okokból lettem fantasy rajongó, és nem azért kezdtem el szerepjátszani sem, mint a gamerek többsége. Sokáig zavart. Sokáig szerettem volna odatartozni. Végülis a legjobb barátaim mind azok a gamerek voltak. De az én egyik legnagyobb szívásom az életben az, hogy nem tartozom egyetlen csapatba sem, bárhogy akarjak is.
Magányos farkas vagyok, és ezt eltartott egy ideig elfogadni. Most már nem zavar.
Amikor legutóbb beléptem egy szerepjátékos boltba egy író-olvasó találkozó miatt, ahol pár régi barátom volt az előadó - hát mit mondjak, a küszöbön állva komoly erőfeszítésembe telt, hogy beljebb lépjek.
Azok az arcok, bazdmeg...
És nem a külsőről van szó. Nem a szőrös, pattanásos pofákról meg a rénszarvasos pulcsikról. A viselkedésről... a gesztusokról... meg az egész helynek a kisugárzásáról, érted... nagyon nem odavalónak éreztem magam, és ez kicsit elszomorított, aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak arról van szó, hogy közben eltelt legalább tíz év, nekem családom lett, meg elkezdtem dolgozni, ők meg még mindig ugyanott tartanak, ahol akkor. Mintha nekik megállt volna az idő, nekem pedig továbbszállt, ahogyan kell.
Ez akkor inkább megijesztett. Mert egyáltalán nem ez az a fajta örökkévalóság, amire vágyakoznék, már ha érted, mire gondolok.
A fantasyben én sohasem életpótlékot láttam. A szerepjátékban éppen úgy szerettem a hőst alakítani, mint bárki más, de nem azért, mert egyébként az életben nem volt elég sikerélményem. Segített összerakni magam, ezt határozottan állíthatom. De az igazi élet egyszerűen jobb. Csak néha jól esik egy kicsit kilépni innen, egy másik világba, és... nem, ez már nem igaz. Nekem ez a világ olyan elképesztő boldogságot ad, itt és most, hogy ezen kívül én nem vágyom semmire. És már nem hiányzik az, ami valaha annyit adott nekem.
Megadott mindent, és én észrevétlenül elengedtem.
A fantasyben én mindig a végtelen szabadságot szerettem a legjobban. Ott nem voltak határok, csak a képzelet határai. A mágia segítségével meg lehet szegni a szabályokat, és a lehetetlent is lehetségessé lehet tenni. Ez csodálatos. És a végtelen vadon, amiket képzeletben be lehet járni. Azok a hatalmas erdők, hegyek, amelyek mélyén kincsüket őrző sárkányok rejtőznek, labirintusok, bennük ezernyi szörnyeteggel, amiket le kell győzni, rejtélyek, amiket fel lehet deríteni, és persze a királylányok, akiket meg lehet menteni, és a hazaúton szénné kefélni.
Ezt szeretem a fantasyben. És ezt szeretem az életben is. Írtam már, hogy sokszor úgy nézek az életre, mintha egy fantasy-szerepjáték lenne. Én meg a harcos, érted, és zúzok ezerrel, keresztül minden akadályon, nehézségen, próbatételen, küldetésen.
Ezzel olyan jól el szoktam szórakozni, de megosztani már nem nagyon tudom a többi geekkel, mert nem értik meg. A fantasy részét még talán, de azt már nem, ahogyan én ezt meg tudom élni az igazi életben.
És a leginkább kíváncsi arra vagyok, hogy a kis vadonjárónak majd mit fog jelenteni ez az egész. A fantasyt ő is nagyon szereti, sokkal kisebb korában találkozott vele, mint én, és máris az életének a része. Vajon útkereső kamaszként neki is tud majd segíteni? Vajon felnőttként segít megőrizni neki a gyermeki énjét, aki tud játszani, és tud hinni a mesékben?
Nagyon szeretném, ha így lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése