A városban élni

Időnként azért belém villan, hogy mégiscsak a városban kéne élni.

És nem a kisvárosban, hanem a nagyvárosban.

Nem teljesen idegen tőlem az az élet, tudod, elvégre én is városban nőttem fel, méghozzá durva utcákon, öregem. Ha valaki utcán folydogáló szennyvizet lát, romos épületeket, szemetet és ordítozó cigányokat, általában leginkább megijed, és igyeszik gyorsan eltakarodni onnan. Nekem meg nosztalgia párásítja el a szememet, és mindig megállok kicsit. Igen, ilyen utcákon nőttem fel, és azt hiszem, szerettem ott élni. A közhiedelemmel ellentétben nem olyan borzalmas, sőt, azt hiszem, egyáltalán nem borzalmasabb, mint máshol. Legalább megtanulsz ébernek lenni, odafigyelni arra, ami körülötted történik, megtanulsz olvasni az emberekből, és megtanulod megvédeni magad.

Ezek a dolgok mindenhol hasznosak lehetnek, még itt a vadonban is.

Szóval vannak jó dolgok abban, ha az ember a városban él. Nem kell folyton autóba ülni, el lehet jutni gyalog egy csomó helyre, ott vannak a barátok, lehet edzésre mászkálni, csajozni is könnyebb, lehet edzésre mászkálni, iszonyat élet van mindig, helyek és programok dögivel, és sohasem unatkozol. És lehet edzésre mászkálni.

Néha elképzelem, igen.

Aztán bemegyek a nagyvárosba, és elképzelem hogy milyen lenne ha itt élnék, és nagyjából öt perc alatt el is múlik a varázsa az egésznek, pajtás. Mert büdös van, tömeg van, zaj van, nyüzsgés van, idegen és gyilkos nyomás van, hogy valósággal beleőrül az ember. Olyan erők feszülnek az ember lelkének, amivel harcolni, küzdeni kell, különben legyűr és akkor véged van, beleolvadsz a tömegbe, elnyel ez a biomassza, és azt nem lehet, nem lehet, mert az rosszabb lenne, mint a halál, és ez a küzdelem néha minden erőt kivesz az emberből, és semmire nem marad már energiája, csak vánszorogni, és bódultan létezni egész nap... ma még szabadon, ma még szabadon.

Este van, és hazatértem a házamba, itt a vadon szélén. Sötét van és hideg, de egyáltalán nem nyomasztó. Kiszállok a kocsiból, és kinyitom a kaput, közben körülnézek. Csend van. Egy városinak halott, és fenyegető csend. Nekem ez egy zen templom nyugalma és békessége. Szinte azonnal kisimul a lelkem, és elmosolyodom. Beállok a kocsival, és utána elindulok, hogy behúzzam a kaput, de előtte még nézem kicsit a völgyet. A hegyet. Az erdőt. És lassan megszűnik minden. A nehéz dolgok súlya semmivé foszlik. A nagy gondok apróságnak tűnnek. Lassan eltölt az erő, a nyugodt derű ereje. Itt élni nehéz, de csak létezni könnyű, a legkönnyebb dolog a világon, mert semmit sem kell tenni hozzá, csak hagyni, hogy magába öleljen a vadon. És itt teljesen elengedheted magad. Itt teljesen szabad lehetsz, és ez mámorító érzés.

Egy csapat szarvas legelészik előttem a mezőn. Egészen közel vannak. Nem mozdulok, és mivel a szél nem felőlem fúj, nem vesznek észre. Lassan teljesen besötétedik. Nagyon nehéz most megmozdulni, nagyon nehéz most elmozdulni, és megtörni ezt a varázst. Pedig vár már a ház, benne a kandallóban pattogó tűz melege, és egy csésze forró tea, amit lassan el lehet kortyolgatni, miközben a hóesést bámulod odakint.

Ezen a helyen otthon vagyok. Ide végre hazaértem, annyi év után. És nekem, akinek sohasem volt igazán otthona sehol, ez a legeslegjobb dolog a világon.

Már csak te hiányzol innen, Szerelmem, meg mindaz, amit majd magaddal hozol ide, hozzám.

A nagyváros pedig továbbra is megmarad annak, ami mindig is volt nekem - néhány boldog emlék egy távoli gyerekkor utcáiról.