A nyugodt derű és a pusztító szenvedély

Hát nem vagyok egy egyszerű csávó. És ráadásul nem úgy tűnik, mintha egyszerűsödnék az évek múlásával.

Vannak dolgok, amik úgy bevésődnek, mintha lassan, ahogyan keményít az élet meg keményítem én magam, és ahogyan látom, mi az, amit igazán szeretek magamban, szóval mintha lassan megszilárdulnék. Megszilárdulnék annak, aki valójában vagyok.

Pedig valójában félek kicsit ettől a fajta megkeményedéstől. Mert ez azt is jelenti, hogy többé nincs visszaút. Mert ez azt is jelenti, hogy többé nem lehetek másmilyen, a mi-lett-volna-ha értelmét veszti, mert megszületett egy döntés, a potenciálisból átzúztunk az aktuálisba, és a korábban ezerfelé ágazó útból pedig néhány elágazás semmivé foszlott.

Ahogyan az ember öregszik, úgy szűkülnek az ösvények, és úgy lesz egyre kevesebb elágazás az Úton. És én még kicsit berzenkedek mindegyik keresztútnál. Sokszor nem akarom, hogy tovább kelljen menni, hogy választani kelljen valami és valami más között, nem akarom, hogy ne tarthassam meg mindet, mindet, ameddig csak élek.

Ha lemegyek a lelkem legmélyére, van ott egy alapvető kettősség. Egy forrongó, folyton egymásnak feszülő ellentétpár, amely képtelen kibékülni, ezért az egyik örök harcban áll a másikkal, és hol az egyik kerekedik felül, hol a másik. Én pedig...én magam sem tudom, melyikük oldalára álljak, mert mindkettőt szeretem, és mindkettőt használom, és mindkettő erőt ad nekem.

Van egy kép előttem, sokszor előjön: ülök keresztbe tett lábbal egy magányos sziklacsúcson, és nézem odafenn az égen a teliholdat. Körülöttem erdő, teljes csend és nyugalom. Nem rezdül semmi. Bennem határtalan béke és az a különös derű, ami az istentelen keleti bölcsek arcán. Mosolygok, mert annyira átérzem a teljességet, amiben létezem. Nincs tér, és nincs idő.

Eközben, messze tőlem, lenn a völgyben, a hegy lábánál pusztító, öldöklő csata zajlik. Középkori fegyverekkel törik, zúzzák, vágják és szakítják egymást a harcosok. Vér fröccsen, a haldoklók hörögnek és üvöltenek, és már alig tudni, ki barát, ki ellenség, mindenkinek az elméjét régen elborította már a vérgőzös őrület, és csak ölnek, ölnek és pusztítanak, ameddig mozgó embert látnak maguk körül.
És én is ott vagyok. Páncél nélkül, csaknem meztelenül, egy hatalmas fegyverrel a kezemben pusztítok. Ha elém kerül valaki a csata forgatagában, meglendítem a fegyveremet, és megborzongok a gyönyörtől amikor érzem hogy az acél a húsba szalad, hogy szétreccsenti a csontot, kiszakítja a velőt, és az ajkamba harapok miközben látom hogyan szökik el az élet ellenfelem tekintetéből, és hogyan hanyatlik le a földre, holtan.
Újra és újra, mert az ellenség sosem fogy el, de én sem fáradok. És sosem szűnik a gyönyör sem, amit a gyilkolás, az öldöklés okoz.

Őrület, igaz? A következő alkalommal pedig újra a sziklán ülök, és összekacsintok az égen úszó holddal.

Melyik vagyok valójában én? A harcos, vagy a bölcs? És lehetnék vajon a kettő egyszerre? Lehet egy bölcs erős? Lehet egy harcos bölcs?

A csillagjegyek, amikben szeretnék nem hinni, még azok is ezt a kettősséget mutatják. Mert egyfelől vagyok a Szűz, az idegesítően precíz kis geci, aki még a kanalat is a megfelelő szögben emeli a szájához, másfelől pedig vagyok a Kos, a bunkó lefejelős köcsög, aki inkább bezúzza az ajtót, minthogy megkeresse azt a kurva kilincset.

Néha elszórakoztat ez a kettősség, néha megijeszt. De azt tudom, hogy még nem játszottam le a dolgot magamban. Őszintén szólva én szeretem mindkettőjüket, a harcost és a bölcset is. Nem nagyon van olyan élethelyzet, amelyben ne bízhatnám magam legalább valamelyikükre teljes nyugalommal.

És talán, talán egyszer majd össze is fognak, és akkor, barátom, akkor...

Akkor tényleg enyém lesz ez az egész kurva világ.