A lélek legsötétebb éjszakája

A keresztény világban most a Karácsony következik, és ezzel nincsen semmi baj, de nekem mindig volt egy titkos, saját ünnepem ezen a napon.

Én ilyenkor a lélek legsötétebb éjszakáját ünneplem, és meggyújtok egyetlen gyertyát azért, hogy a lélek világosságát elhozza.

Lassan megint hosszabbodni kezdenek a nappalok, mint minden évben, újra meg újra. Ilyenkor én is egyre fényesebben kezdek ragyogni ott belül, és bár minden egyes napomat áthatja valami alapvető örömérzet, ami velem van a tél leghidegebb, legsötétebb napján is, amikor látni kezdem, ahogyan rövidülnek az éjszakák, nem tudok nem boldog lenni, határtalanul.

De a lélek legsötétebb éjszakája nem csak arról az örömről szól, hogy véget érnek a hosszú éjszakák.

A lélek legsötétebb éjszakája arról szól, hogy az ember ilyenkor átadja magát a sötétségnek, teljesen. Átadja magát a saját sötétségének, leszáll a tudatalattijába, egészen a hüllőagy legmélyére, vissza oda, hol még nem is létezett.

Már ha nem fél ettől az utazástól. Már ha nem retteg még a gondolatától is annak, hogy esetleg egy ilyen út során véglegesen elveszíti önmagát. Mert ez nem a gyengéknek, a bizonytalanoknak való, csakis a legerősebbeknek.

Néha szeretnék állattá változni. Mondjuk egy hatalmas, erős farkassá. És emberi tudatomat háttérbe szorítva de nem teljesen elnyomva ügetni az éjszakában, a szagok után, a zsákmány után, a végkimerülésig. Vadászni, ölni és felfalni az elejtett áldozat még langyos húsát. Aztán kiállni egy magányos sziklaoromra, és onnan üvölteni az égre.

Az égre üvölteni azt, hogy milyen elképesztően csodálatos dolog az élet. Hogy micsoda őselemi, lelkem mélyéig átható örömet okoz az, hogy életben lehetek, ebben a hihetetlen, ezerarcú élettel teli világban.

Aztán reggel magamhoz térnék, emberalakban, valahol az erdő mélyén.

Hát ez lenne a lélek legsötétebb éjszakája. És ez nem démonidézés, nem valami erkölcsi értelemben vett sötét dolog, érted, csak azoknak a dolgoknak a lehető legteljesebb megélése, amelyek a napfénytől, a világosságtól általában elhúzódnak.

De ilyenkor, azon a napon, amikor a legrövidebb a nappal és a leghosszabb az éjszaka, lelkünk ezen része erősebb, mint máskor. És a legrosszabb dolog, amit tehetünk az az, ha elhúzódunk tőle.

Ismerjük meg inkább a sötétséget.

Valaha az ember még állat volt, és csak lassan kapaszkodott elő tudata abból a sötétségből, ahol még csak ösztönök vannak, vágyak, késztetések és félelmek. Egyszer megálmodtam, hogyan történt. Nem olyasmit álmodtam, hanem azt. Annyi éven át vágytam arra, hogy megérthessem, hogy ott lehessek, akkor, amikor megtörtént. És valamiképpen egyszercsak megértettem. És megnyugodtam, hogy megérthettem ezt is.

Mert nekem az egész történet kell, ilyen vagyok.

És ennek az egész történetnek a része a sötétség is. Nekem a sötétség is kell, akárcsak a fény.

Aztán végül elmúlik a legsötétebb éjszaka, és olyankor az ember újjászületik. Levedli magáról az állati lényt, levedli teljesen, és megszületik az ember, akinek már csak a tudatalattijában élnek tovább az ösztönök, és saját állati lénye. És a nappalok hosszabbodni kezdenek, igen, és az ember lassan elfelejti a lélek sötét oldalát.

Hogy aztán ráébredjen újra és újra, évről-évre.

Na ezt ünneplem én a leghosszabb, legsötétebb éjszakán.