Ez nem éppen mostanában történt, de annyira alapvetően határozza meg azt, hogy ki vagyok, hogy kivé váltam, hogy muszáj leírnom. Már régen le akartam írni, nem mintha attól félnék, hogy elfelejtem. Ezt sohasem fogom elfelejteni. A múltkori álmom kapcsán jutott eszembe, mert sokban hasonlított arra. Talán ez még mindig ugyanaz az álom, talán a lelkem újra és újra elmeséli nekem ugyanazt a történetet. Talán...
16 éves koromban történt. Nyáron. Itt voltam, ebben a kisvárosban, ahol aztán annyi évvel később élek, de ezt akkor még nem tudtam. Akkor csak a nyári szünidőt töltöttem itt. És álmodtam.
Álmomban, már nem emlékszem kikkel, de valami ősi, romos kastélyt derítettünk fel. (Igen, fantasy rajongó vagyok, ha eddig nem derült volna ki...) És egyszercsak valami nagyon gonosz lény jelenlétét éreztük. Hullámokban áradt felénk a bénító gonoszság, elszorult a gyomrunk, nem kaptunk levegőt, lassan térdre rogytunk, én legutoljára, de végül engem is legyűrt az a féktelen erő.
És akkor nyílt egy ajtó, és valami halvány derengést pillantottunk meg, ami felénk közeledett. Lassan. Egy gyaloghintó volt, tudod, amit körbe vastag függönyök takarnak. A levegőben lebegett, nem hordozta senki és semmi, önmagát repítette. Abból a gyaloghintóból, onnan a sötét selyemfüggönyök mögül áradt felénk a gonoszság.
Éreztem, ahogyan haldoklom. Láttam a többieken is, hogy itt az út vége, most végünk, és végleg elemészt bennünket a sötétség.
Aztán majdnem az utolsó pillanatban hirtelen erőre kaptam. Nem tudom, hogyan, nem tudom, honnan jött az az erő, de nagyon lassan mozdulni kezdtem. Lassan araszoltam a gyaloghintó felé. A gonosz erő ott hullamzott körülöttem, újra meg újra végigsöpört rajtam, és én úgy éreztem, mintha a lelkemet szaggatnák szét. De haladtam, egyre és egyre közelebb. Már ott voltam a hintónál, és megérintettem a függönyöket, hogy elhúzzam, és meglássam azt, ami mögötte van. Olyan volt, mintha magát a valóságot akartam volna szétszakítani.
De végül sikerült. A függönyök széthúzódtak, és mögöttük, a hintó belsejében selyempárnákon ott feküdt egy kicsi, narancsszínű golyó. Világított, pulzált, kavargott benne valami. Abból áradt az a végtelen erő. És egyre gyengült felettem a hatalma.
Érte nyúltam, és a kezembe vettem. Aztán, nem tudva hogy miért teszem amit teszek, csak azt, hogy ezt kell tennem, a számba vettem azt a golyót, és szétharaptam. Sűrű volt és édes, émelyítően édes, mint a méz. És abban a pillanatban, amikor kibuggyant a számban a belseje, a gonosz erő megszűnt létezni. Legyőztem.
Kiköptem a számból a szétharapott golyót. A többiek körülöttem bágyadt mosollyal tápászkodtak fel a földről. Lassan visszatért az erőnk. A gonoszt legyőztük. Éreztük, hogy ezért jöttünk ebbe az ősi kastélyba, ez volt a dolgunk, és most már, hogy megtettük, amiért jöttünk, nincs már többé feladatunk itt.
16 éves voltam amikor ezt álmodtam, és a mai napig nem felejtettem el az érzést, amikor legyőztem a gonoszt. 17 éve már...
Akkoriban napokig a hatása alatt voltam ennek az álmomnak. Szerencse, hogy szünidő volt, mert nem tudtam magammal mit kezdeni. Jártam az erdőt, bicajoztam, és csak töprengtem azon, amit álmomban átéltem. Olyan voltam, mint egy alvajáró. Napokig.
Akkor sok dolog a helyére került a fejemben és a szívemben. Meghoztam néhány olyan döntést, ami már egész hátralévő életemben velem marad. Tudod, erkölcs, hozzáállás, irányultság, küldetés, meg ilyen faszságok. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy a keresztnevem azt jelenti, Isten bajnoka/Isten harcosa. A másik keresztnevem pedig azt, hogy hatalmas/dicső.
Valóban meg van írva előre a sorsunk? Vagy magunk választjuk azt?
Én szeretném hinni, hogy van beleszólásom. Kérlek, Istenem, engedd meg, hogy így érezzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése