Álmoskönyv 6.

Na, kezdek visszatérni azokhoz az álmaimhoz.

Amikor felébredek és azt sem tudom, hol vagyok. Amikor félálomban még folytatom, hogy, hé, kölyök, menekülj, ott van a szörny a függöny mögött!, és szaladnék fel a lépcsőn, és rántanám elő a fegyvert hogy tüzeljek, aztán egyszercsak kipattan a szemem, és lassan rájövök, hogy csak álmodtam.

És persze Miatta is nehéz, aki mostanában minden álmomban ott van. Nem mintha álmomban jobban szeretne, ez azt hiszem nem is lenne már lehetséges, csak egyszerűen álmomban mindig velem van. Bárhol legyek is, bármit csináljak is. Csak remélni merem hogy a valóságban nem kapna agyabaszást a sok hülyeségtől, amibe beleálmodom őt.

Most például egy szuperhős csapat tagjai voltunk. Nem volt semmi különleges szupererőnk, meg ilyenek, csak a fegyvereink, a felszerelésünk, meg persze velünk volt Hellboy. Mi sem természetesebb, igaz?

És én álmomban a legfontosabb dolgomnak valamiért azt éreztem, hogy két random küldetés között rendet rakjak a szekrényekben és a polcokon a titkos főhadiszálláson. Komolyan, arra emlékszem a legjobban ahogyan alaposan áttúrok mindent de mindent az egész lakásban és az összes kacatot megpróbálom valahogyan rendszerezni. Főleg a fegyvereket. (Na ezt lehet analizálni). Azokért teljesen odavoltam álmomban, pedig a valóságban maximum egy késsel vagy karddal lehet lázbahozni, lőfegyverrel nem.

Aztán jött a riasztás, hogy valami baszott nagy, veszettül gonosz szörnyeteg lófrál a városban, és nekünk kell megállítanunk. Kinek másnak.

Azonnal elkezdtünk felszerelkezni, én meg kétségbeesetten kutattam valami elég nagy mordály után, amivel majd úgy érezhetem hogy van esélyem a szörny ellen. Végül a főnökünk (aki, mit tesz isten, az előző céges főnököm volt álmomban) közölte hogy ne a régi cuccaink között válogassunk, mert megjöttek az újak. Azzal egy pulthoz lépett, és valóban, ott hevertek a kisebb-nagyobb kéziágyúk egy kivilágított fiókban, tudod, mint a Bond-filmekben.

Felkaptam volna mindet, de a főnököm közölte hogy maximum öt tárgyat vihetünk magunkkal a küldetésre. Úgyhogy mindenki fogcsikorgatva válogatott, aztán valahogy csak útbak indultunk.

A szörny pedig közben persze már az épületben volt, ott a közelünkben, és arra készült, hogy egyenként levadásszon minket. Elsőként a legfiatalabb srác után eredt, és neki is esett egy függöny mögül, ahol addig rejtőzött. Mikor meghallottunk a srác ordítását, rohantunk is a lépcső felé, amerre sejtettük, ágyú a kézben, hogy lezúzzuk a monsztát.

Na és akkor ébredtem fel. Most azon gondolkodom, vajon sikerült-e... de magamat és az álmaimat ismerve tutiziher vagyok benne, hogy igen.

Mert mindig én nyerek, köcsögök.