Arról jutott ez most eszembe, hogy ma játszottam pár parti sakkot egy hatéves kiscsajjal, és majdnem szénné vert. De csak majdnem. És nem azért, mert én béna vagyok, hanem ő zseniális. Tényleg, már megy neki a fejben játék, meg ilyenek. Különtanár foglalkozik vele, és nagy tehetségnek tartják. Két év múlva tuti szarrá fog verni, de most még májernek érezhettem magam mellette, főleg hogy a családjában már régen szanaszéjjel aláz mindenkit.
Igen, ma is bebizonyosodott, hogy én vagyok a faszagyerek. A kiscsaj nem tudta, kivel kezd, de én megmutattam neki. Nehogy már egy hatéves gyerek megverjen sakkban, öcsém. Ott kezdődne a világvége, ha már elsőre elmaradt. Persze, még mit nem. Aztán meg mire észbekapok, a fiam többet nyom fekve, mint én.
Ami egyébként minden kétséget kizáróan be is fog következni, de még van néhány évem arra, hogy szokjam a gondolatot. Tudod, hogy megbarátkozzam vele. Hogy ne sírjam el magam, mint egy picsa, ha egyszer megtörténik.
Szóval világéletemben imádtam sakkozni. Volt egy idő, amikor komolyabban belemásztam, de végül hagytam a fenébe, és maradtam intuitív játékos. Abban van az én erősségem, és bár akármelyik kicsivel gyakorlottabb sakkozó egy laza susztermattal kivégzi a hozzám hasonló
Még a nagyapám tanított meg sakkozni, itt a kisvárosban, hat vagy hétéves koromban, erre pontosan nem emlékszem. Ő szintén faszagyerek volt. Egy magának való, embergyűlölő, de kétségkívül tökös faszagyerek. Az egész családból engem szeretett egyedül, de engem nagyon. Apámat például, a saját fiát, sohasem tanította meg rendesen sakkozni. Engem éveken át tanított. És amikor egyszer, talán tízéves koromban lazán megvert, akkor tudatosult bennem, hogy évekig hagyta magát.
Hagyta, hogy legyőzzem. Ő, aki gyalog jött haza a hadifogolytáborból, csontsoványra fogyva, félőrülten.
Már régen meghalt, de sohasem fogom elfelejteni. És valahányszor sakkozom, mindig rá gondolok. Meg arra a sok mindenre, amit tőle kaptam, és amit a mai napig nem tudatosítottam magamban igazán.
A szemem éppen olyan, mint az övé. Apámra a mai napig rá tudom hozni a frászt, mert azt mondja, ha dühösen nézek, éppen olyan vagyok, mint a nagyapám.
Igen, talán éppen olyan.
És ez a bejegyzés igazából rólad szólt, Jóska papa. Tudod, a sakkot csak úgy előhoztam, csak úgy falból, hogy írhassak rólad. Mert eddig sohasem sikerült.
Nagyon szerettelek, és hogy nyugodj békében, azt nem is mondtam eddig soha. Most mondom.
Nemrégen azt álmodtam, hogy élsz, hogy tévedés volt, hogy valójában nem is haltál meg, nem temettek el, nem álltam ott a sírodnál, nem hajítottam egy rögöt a koporsódra, nem láttam ahogyan lassan beborít a föld... nagyon szomorúan ébredtem másnap. Hiába töltöttem veled, csak veled a szünidőm szinte minden napját itt a kisvárosban, úgy érzem nem voltunk együtt eleget. És most már soha nem is leszünk.
És ezért szeretek annyira sakkozni.
Mert olyankor valami különös, megmagyarázhatatlan módon mindig ott vagy velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése