A kártyavár

Belegondoltál már abba, hogy ebben az életben milyen kibebaszottul ki van egyensúlyozva minden?

Úgy értem, minden. Minden dolog, az utolsó atomig ebben az érzéketlen, hideg, gyilkos világegyetemben. Persze biztos van pár ember részecske aki még most is a helyét keresve sodródik, vagy kepeszt az őt körülvevő végtelen űrben, de a nagy többség, az már a helyén van.

Olyan kurvára a helyén, hogy csak. Különben nem is működhetne ez az egész. Különben szétesne, igaz?

Mint egy kártyavár, ha ráfújsz. Egy pöccintés, és minden összeomlik, amit valaha is ismertél. És ez félelmetes.

Ott van például az életed. Igen, öreg, a tiéd. Mi van az életedben? Hát legelőször is, ott van a családod, a barátaid, a kapcsolataid. Mennyi kell szerinted, hogy egyetlen pillanat alatt összeomoljon az egész? Hm? Ha bejelented, hogy buzi vagy, mondjuk? Vagy hogy elhagyod a feleséged egy brazil sztriptíztáncosnőért? Vagy kiderül, hogy a gyereked nem is a tiéd? Vagy hogy van egy pár másik gyereked valahol, már egészen nagyok? Vagy egyszerűen csak fogsz egy hátizsákot, és elindulsz, egyedül, cél nélkül, valahová?

Mi kell még?

Fogalmad sincs róla, milyen könnyű lenne szétrombolni ezt az egészet. Egyetlen atomnak kell csak kilépni a helyéről, és ledől minden, amit hosszú évek alatt felépítettél. És tudod mit, ebben van valami elképesztően izgalmas is, amitől vigyorgni támad kedvem. De meg nem mondom neked, hogy miért. Azt hiszem azért, mert nem szeretném úgy leélni az életem, hogy előre kiszámíthatóan láthatok mindent.

Az olyan volna mint börtönben élni.

Mert felépíteni egy ilyet nagyon könnyű. Alig nehezebb mint aztán szétrombolni. Ott a család, a munkád, a hobbid, a vágyaid, az álmaid, a múltad, jelened, jövőd, ezeket mind-mind felépítheted akár egyetlen pillanat alatt, instant módon, elvégre a minták mind adva vannak hozzá a fejedben, meg lehet tévét is nézni, ha esetleg valamiben ihletre volna szükséged. Olyan könnyű megfelelni az elvárásoknak. Olyan végtelenül könnyű beállni a sorba, szívem.

De hogy igazán úgy érezd, hogy élsz... az már keményebb dolog.

Rejtő Jenő Curzon ura jut eszembe, az Elsikkasztott pénztárosból. Ő aztán alaposan felrúgta a kártyavárat, ami az addigi élete volt. És mégis megérte. Egyszer tett meg valamit, ami szöges ellentétben állt addigi önmagával - vagy éppen először tett olyat ami valódi önmaga volt? - és egyszerre kinyílt az élete, és onnantól övé volt a világ.

Sokszor éreztem magam úgy az elmúlt három évben, mint Curzon úr. Nem minden bűntudat nélkül, amiért kiléptem a sorból. De rá kellett jönnöm, hogy azóta sem álltam vissza. Már nem is akarok. Másképpen is lehet élni. Másképpen kell élni, ha valóban érezni akarod, hogy élsz.

És ehhez hozzátartozik az is, hogy időnként felrúgd azt a kurva kártyavárat. És nézd, hogyan repülnek szanaszét a vékony lapocskák. Mert ennyit ér az egész, nincs mögötte semmi több. Csak egy tervrajz. Csak szabásminta. Csak követted az útmutatást.

És hogy megtudd, valóban ki vagy, néha le kell térni az útról. És akkor, ha már lenn vagy, még mindig van időd eldönteni, vajon vissza a akarsz-e térni a kitaposott ösvényre, vagy folytatod tovább a saját, imeretlen utadon. Te döntesz. Csak te dönthetsz.

Én megvárlak.