Hszüe-Seng egyik nap a következő mesét mesélte el tanítványainak:
Élt egyszer valahol egy nagyon tehetséges ifjú harcművész. Már gyermekkorában eltökélte magában, hogy ő lesz a legkiválóbb kardvívó az egész világon. Felkerekedett hát, és megkereste azt a mestert, akiről a legtöbb jót hallotta. Évekig tanult nála, aztán eljött a nap, mikor egy szokásos napi gyakorlás során megadásra kényszerítette mesterét.
Nagyon boldog volt és büszke, de a mestere még boldogabb és büszkébb, és mesteri ranggal bocsátotta útra volt tanítványát.
Ekkoriban történt, hogy az ifjú hírét hallotta egy másik ifjú kardvívónak, akiről azt mesélték, hogy ő a legjobb. Nosza, elment abba a városba, ahol ez a kardvívó élt, és felkereste őt. A másik barátságosan üdvözölte, bemutatkozott, és megkérdezte tőle, valóban igaz-e, hogy ő a legjobb kardvívó a világon. A másik először meglepődött, aztán azzal válaszolt a fiatal harcosnak, hogy ő is éppen ezt hallotta őróla. Már éppen indult volna, hogy felkeresse, de lám, az ifjú megelőzte őt.
Úgy döntöttek, hogy megmérkőznek, hogy kiderüljön, melyikük a jobb, s ezáltal a legjobb az egész világon.
Végül aztán abban állapodtak meg, hogy még képezik magukat, hiszen túl fiatalok ahhoz, hogy tudásuk legjavát nyújthassák, s nem lenne tisztességes, ha a győztes csupán pillanatnyi erőfölénnyel győzne. Úgy egyeztek meg, öt év múlva találkoznak, s akkor egyszer és mindenkorra eldöntik, ki a legjobb harcos.
Eltelt az öt év, s mindketten igen sokat gyakoroltak ez idő alatt. Amikor azonban találkoztak, egyikük imigyen szólott:
- Nem érzem még magam elég érettnek ehhez a párviadalhoz, elvégre még harminc éves sem vagyok. Ugyan mit is tudok én a vívásról? Találkozzunk öt év múlva, s majd akkor meglátjuk, ki a legjobb.
Úgy is lett. Ám akkor meg a másik szólt ilyenformán:
- Nem érzem magam késznek még erre a küzdelemre. Rájöttem, mennyi tanulnivalóm van még, hisz’ éppen csak elkezdtem a művészet gyakorlását. Nem lenne helyénvaló, ha kezdő tanítványokként vetélkednénk, várjuk ki, míg valóban mesterekké válunk, mérjük össze akkor a tudásunkat!
Úgy is lett. Tíz év múlva találkoztak legközelébb, s egyikük így szólt.
- Már csaknem megtaláltam, amit egész életemben kerestem. Még tíz év, és biztosan készen állok majd, mert addigra egészen biztosan én leszek a legjobb!
A másik rábólintott – ő is hasonlóképpen gondolta. Így hát elváltak ismét.
Tíz évvel később találkoztak újra. Bólintottak egymásnak, majd megálltak szemtől-szemben. Kezüket lassan a kardmarkolatra csúsztatták, s csak nézték egymást.
Aztán megszólalt az egyik:
- Mintha még hiányozna valami. Úgy érzem, mégsem értük még el a célt.
A másik is így gondolta. Megegyeztek, hogy újabb tíz év múltán találkoznak.
Letelt a tíz év, s mindketten meg is jelentek, és megálltak egymással szemben. Meghajoltak, s aztán kezet szorítottak, mint a régi jó barátok. Megérdeklődték egymástól, ki hogymint van, a család, a gyermekek, az unokák, s beültek egy közeli kocsmába meginni pár üveg szakét. Aztán elbúcsúztak, még összenevettek utoljára, s elváltak, egyikük ment erre, a másikuk amarra. Soha többet nem látták egymást.
Hszüe-Seng a tanítványaira kacsintott. Aztán tapsolt egyet, s felállt.
- Ennyi, és semmi több – elindult kifelé a teremből, s mielőtt kilépett volna, még visszaszólt csendben ülő tanítványainak:
- Most a fejeteket töritek, mi? Pedig nincs min. Elmondjam, honnan tudta egymásról a két kardvívó, hogy a másik célba ért, s elérte a végső megvilágosodást, s ezzel megnyerte a párbajt?
Nos, mikor legutoljára találkoztak – egyikük sem viselt már az oldalán kardot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése