De bármit teszel is meg azért, hogy szeressenek, nem szerethet mindenki. Sohasem.
Volt pár év az életemben, amikor mindent megtettem volna azért, hogy szeressenek. Hogy szeressen mindenki. Bárki. Akárki. Pár év az életemben, amíg kerestem magam. Akkor kezdődött, amikor egyáltalán rájöttem, hogy keresni kéne magam. És akkor ért véget, amikor
És már nem kell mindenki. Már nem kell bárki. Már nem kell akárki.
Most már csak te kellesz.
De volt pár év az életemben, amikor mindenki kellett. És mindent megtettem érte. Hazudtam, alkalmazkodtam, megjátszottam, eljátszottam, feladtam magam, elárultam magam, megcsaltam magam.
Azért hogy szeressenek.
De aztán amikor sikerült, és szerettek, arra kellett rádöbbennem hogy semmi örömöt nem érzek a győzelem mámorán kívül, az pedig elmúlik gyorsan. Kegyetlenül gyorsan. Utána pedig ugyanaz az üresség marad, mint ami előtte volt, az üresség, amitől menekültem a játékba.
És rá kellett jönnöm, hogy ez kevés. Rá kellett jönnöm, hogy magamat kell megszeretnem annyira, hogy ne függjek a másik szeretetétől, és szabad lehessek végre. Megtörtént. Szabad lettem. Lett, aki ezért nem szeretett. De már nem fájt. Többé már nem. Az üresség eltűnt.
Tudod, két dolog van. Az egyik, hogy mindig tudd, ki az, aki önmagadért szeret, és ki az, aki csak használni akar. Hogy mikor használnak? Ha a csávók a nőket csak dugják, a nők a csávókat csak kifosztják. Ennyi. Akinek akkor is kellesz, ha nem dughat meg és ha nem tömöd pénzzel, az önmagadért szeret. Olyan kurva egyszerű, és azt hiszed, csak mert ezt tudom, már minden összejön? Hát lófaszt, de kezdetnek ez sem rossz, lásd be.
A másik dolog, hogy arra azért vigyázz, hogy ne legyél szerelmes. A szerelem megöli a játékot.
És mi mindig, mindig csak játszani akarunk, igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése