Szóval azon tűnődik a csajom két dugás között, hogy vajon mit kompenzálok én ezzel a gyúrás dologgal.
Érted, ezt, öcsém? Még van ereje
tűnődni két dugás között, vagyis kevés vagyok, baszki. Biztos öregszem. Na majd legközelebb keményebben adok neki.
És egyébként komolyan el kell gondolkoznom ezen a dolgon, mert ezt a kiscsajt nem lehet annyival leszerelni hogy
pofádsúlybahozzámáegysört, mert ennek a kiscsajnak nemcsak teste, esze is van. Meg szája. És imádja nyitogatni. (Nem mintha bánnám).
Gondolkoztam már ezen sokat, írtam is róla talán régebben, de a faszom sem fog most a bejegyzések között kereségélni. (Tagelhetnék is, tudom, de nem fognád most inkább be a pofádat? Köszönöm). Az elmúlt években már eljutottam oda, hogy reggelente, amikor kimegyek az egyre kurvább hidegbe edzeni, nem kell már motiválnom magam az edzésre, egyszerűen csak kimegyek és megcsinálom, mert elképzelni sem tudom, hogy másképpen legyen. Elképzelni sem tudom, hogy
ne akarnék minden egyes nappal egyre erősebb lenni.
De miért is akarok erős lenni?
Schwarzenegger egyszer azt írta, hogy neki a súlyzó hideg vasa magát a kegyetlen világot jelképezi, és amikor ő kinyomja a súlyt, szembeszáll a világgal, és legyőzi ezt a rideg, érzéketlen valóságot. Ezt írtam már. Valahol erről van szó. A súlyzó az egy olyan dolog, amit meg tudsz ragadni, egy akadály, ami világos, tiszta, egyszerű, amit le lehet győzni, és ehhez csupán gyakorolni kell.
Aztán mindezt átviheted az élet többi területére is, elvégre milyen olyan probléma lehet az életben, amit ne lehetne megoldani azzal, hogy hozzábaszol egy 25 kilós vastárcsát? Na ugye.
(Ja, és újra tisztázzuk, ha már szóba került - és nem
gyúrok, és nem
bádibildingezek, én
súlyt emelek. A buzik gyúrnak.)
Persze nemcsak erről van szó. Én azért akarok erős lenni, mert sokáig nagyon gyengének éreztem magam. És nem a külsőmmel volt bajom, ezért sosem érdekelt a testépítés. Leszartam, hogy nézek ki. Tizenévesként esélyem sem volt a csajoknál, úgyhogy az, hogy mekkora a bicepszem, vagy mennyire szálkásak a mellizmaim, egyáltalán nem tudott érdekelni.
Az viszont igen, hogy mennyire vagyok erős. És nem azért, hogy délcegen cipelhessem a cementeszsákokat, hanem azért, hogy megvédhessem azokat, akik nem elég erősek ahhoz, hogy meg tudják védeni magukat. Azokat, akiket bántanak, akiket kihasználnak, akiket megvetnek, akiket eltaposnak, akiket folyton fellöknek, és akiken folyton átgázolnak.
Hatodikos általános iskolás voltam, amikor elgyepáltam azt a két nyolcadikost, akik valósággal rettegésben tartották a kisebbeket. Igazi beteg faszkalapok voltak, de miután betörtem az orrukat (majdnem kirúgtak érte,
engem, érted, nem őket), valahogyan egész jó barátok lettünk. Akkor döbbentem rá arra, hogy van, aki csak abból tanul, ha betörik a pofáját, és az erőszak egyáltalán nem rossz és kerülendő dolog. Már bizonyos indokolt esetekben (
tehát bármikor ha elborul az agyam).
Mindig is erős akartam lenni. Hogy lerendezhessem ezeket a geciket. De az erő nekem sohasem csak azt jelentette, hogy mekkora vasdarabokat bírok fölemelni, és azokat a geciket lerendezni sem csak úgy lehet, hogy eltöröd a gerincüket. Nem, sőt. Életem során sokkal több gecit rendeztem le pusztán szavakkal, de ehhez kellett az, hogy fizikailag is erősnek érezzem magam. Mert közhely, hogy csak azok verekednek folyton, akik valójában nem hisznek magukban. Közhely, de igaz. A valóban erős embernek elég csúnyán nézni, és a gecik pöcse egyből visszaugrik a hasukba, a golyóikkal együtt.
Erre az erőre vágytam mindig. Hogy odabaszni már ne is kelljen.
Mark Rippetoe, kedvenc erőedzőm írja, hogy "az erősebb embert nehezebb elpusztítani, mint a gyengét, és az erős ember általában véve is hasznosabb tagja a társadalomnak, mint a gyenge."
Hogy mitől is erős valaki, arra meg akkor jöttem rá, amikor karatézni jártam, és az edzőtársaim között volt egy nagydarab, kigyúrt srác, akit mindig nagyra tartottam. Tudod, igazi alfahím. Jóképű volt, kurva jó testű, magasabb, erősebb, hajlékonyabb nálam. Mindenben überelt, vaze. Aztán egyszer összekerültünk éles küzdelemben, és én majdnem hanyattestem attól, hogy a srác valósággal
menekült előlem végig a küzdelem alatt. Amikor azedzés végén megkérdeztem, miért, azt mondta, hogy komolyan megijedt tőlem amikor küzdöttünk. Azt mondta, valami olyan fény gyúlt a szememben, ami előtt nem bírt megállni, hiába volt fizikailag nagyobb, és erősebb, és hiába volt jobb a technikája.
Nagy lecke volt.
A bokszolók azt mondják, az igazi harcosnak szíve van. És hogy mindig az a harcos nyer, akinek nagyobb a szíve. Értsd ahogyan akarod, de igaz. Mindenhogyan igaz.
Az erős embernek legyen szíve, és legyen bölcs.
Erő és bölcsesség. Erő ahhoz, hogy az ember bölcséssége érvényre jusson (különben csak üres pofajáratás van), és bölcsesség ahhoz, hogy az ember tudjon élni az erejével (különben csak fejjel a falnak menés van).
Tudom, hogy nem tudok mindenkit megmenteni, mindenkin segíteni, mindenkit megvédeni. De azt is tudom, hogy ha rajtam múlik, meg fogom próbálni, ha odajutok. Mert ezt érzem helyesnek.
Sok dolog a helyére került az életemben, mióta
eléggé erősnek érzem magam. És onnan tudom, hogy nem kompenzálok, hogy elérkezett
ez a pont. Hogy már
elég erős vagyok. Persze, leszek még sokkal erősebb is, de az az érzés, hogy már nem tudnak legyűrni harc nélkül, már megvan, és erről szólt ez az egész. Hogy nem félek semmitől. Hogy bármivel, bárkivel szembe merek nézni. Hogy nem adom meg magam, sohasem. Hogy nem lehet megtörni, elfojtani, kioltani, megsemmisíteni.
Hát ezért, kiscsaj. Ezért vagyok erős. És ezért fogom emelgetni ezeket a baszott nagy súlyokat, amíg csak élek.
