Determinizmus

Aminek meg kell történnie annak meg kell történnie, haver.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy így van. Mert arról fogalmam sem lehet, hogy amit teszek, az jó lesz, vagy rossz. Viszont egész eddigi életemben az derült ki végül, hogy vagy kibaszottul jó az elhárító mechanizmusom, vagy pedig tényleg képes vagyok mindig a jó döntést meghozni.

Még akkor is, ha rosszul döntök.

Hülyeség, mi? Vagy önámítás? Vagy ez a pozitív gondolkodás?

Egyszer megpróbáltam összefoglalni még a buddhista egyetemen a keleti és a nyugati megközelítési módot, és a következőre jutottam: a nyugati ember a valóságot formálja át olyanná, hogy az megfeleljen neki. A nyugat varázslója, a hermetikus mágus fogja a villámot, lehozza az égből, és agyonbassza vele az ellenségeit. És ha egy hegy rossz helyen van neki, akkor szétrobbantja a sziklát.

Ezzel szemben a keleti varázsló, a taoista bölcs, nem feszül neki a hegynek, inkább olyanná válik, mint a víz, és keresztülfolyik rajta. Nem erőlteti rá az akaratát a világra, nem akarja megváltoztatni a világot, inkább hozzásimul, és csak finoman igazít rajta itt-ott, hogy végül oda érjen célba, ahová ő akar. Ez a megoldás lassúbb, de elegánsabb. És persze nem jár olyan drasztikus eredménnyel, mint a másik, bár kivételek nyilván lehetnek.

Mindkét módszer gyakorlója végül célba ér, tehát a kérdés nem az, hogy ki győz. Mindkét módszer gyakorlója felad valamit, hogy cserébe nyerjen valamit, tehát a kérdés nem az, hogy ki jár jobban. Az, hogy te melyik vagy, azt pedig döntsd el magad.

Engem világéletemben a keleti módszer vonzott jobban, aztán végül mindig a nyugati mellett kötöttem neki. Ez van.

Ez olyan, mint hogy az ember lenyűgözőnek találja az aikidot, de ha oda kell baszni, akkor inkább a jó öreg bokszot használja.

Vagy a baltát.

A lényeg úgyis az, hogy aminek meg kell történnie, az meg fog történni.

Sokszor úgy érzem, csak abban kap szabad kezet az ember, hogy hogyan jusson el oda, ahová mindenképpen el kell végül jutnia. Húzhatja az időt, kiválaszthatja a módot, a helyet, a metódust, finomíthatja a részleteket, amennyit csak akarja, de a végén ott lesz, így vagy úgy.

Persze hogy sok mindenre determinálva vagyunk. Zabálni muszáj, aludni muszáj, lélegezni muszáj, életben lenni muszáj, és legvégül persze meghalni is muszáj. Rengeteg mindenről nem áll módunkban dönteni. Amiről módunkban áll dönteni, az meg talán nem számít szart sem a legvégén. Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy igyekszem úgy csinálni, hogy azt érezzem a legvégén, hogy megérte. Akkor is, ha öncsalás, akkor is, ha valaki ott hátul végig röhög azon, hogy igen, ő tudta jól, hogy ezt fogom tenni, és azt is, hogy így.

Ha csak színdarab, akkor is leszarom. Eljátszom a szerepemet, szórakoztatom és tanítom a közönséget, aki otthon már jóelőre elolvasta a szöveget, talán kívülről tudja is, talán nem is először látja a darabot, talán valaha régen ő is eljátszotta már, talán éppen az én szerepemet. Legyen. A lényeg úgyis a játék, nem igaz?

Mindez csak arról akart szólni, hogy néha a rossznak tűnő döntések is kellhetnek ahhoz, hogy a végén rendben lehessen minden. Hogy néha ha hibázol, (vagy úgy érzed, hibáztál) az is kellett. És a legszarabb helyzetből is lehet fordítani. Sőt, néha csak onnan lehet, és azt hiszem, ez a legfontosabb.

Az ember azt hiszi, hogy ha élete országútja sima és könnyű, akkor lesz a legélvezetesebb az utazás. Semmi lerohadás, semmi defekt, csak egy jó nagy, kényelmes autó, válogatott útitársak, jó térkép, néhány kreditkártya, olcsó benzin, és a világ minden ideje, ereje, fiatalsága, szabadsága.

Aztán mindig másképpen lesz.

Csak azt akartam mindezzel elmondani, hogy ez a másképpen, ez jóval szarabb. De a legvégén úgyis minden rendben lesz, ha már minden megtörtént, aminek meg kellett történnie, és te végre valóban megszabadulsz, és akkor majd rájössz, hogy a legszarabb nélkül nem is lehetett volna a lehető legjobb ez az egész.