Nem, ez nem igaz. Azt hiszem, nem az emberek szemével van a baj, nem magával az érzékeléssel, nem magával az idegrendszerrel, hanem a tudatukkal.
Látják, nagyon is jól, csak valahogy mégsem jut el a tudatukig. Vagy eljut a tudatukig, de valamiért ők kizárják belőle, még az ösztönök szintjén.
Nem akarják látni? De miért nem? Mert félnek tőle? Erről van szó? Mert ha hagynák magukat látni, akkor szembe kéne nézni a dolgokkal?
Azt hiszem erről lehet szó. Nem, nincsenek illúzióim, tudom, hogy nekem is vannak vakfoltjaim. Van amit én sem látok meg. De én legalább törekszem arra, mert olyan a világképem, hogy felszámoljam ezeket.
Az én világképemben a nem-látás nem jó dolog. A lelki szegények az én szememben nem boldogok. Az én szememben azok lehetnek boldogok, azok lehetnek szabadok, akik mindent látnak. Akik mindent úgy látnak, ahogyan van. Azt hiszem, ez a látás csúcsa.
Mindent olyannak látni, amilyen.
És ez nem érzékelés kérdése. Mert nem azt nehéz látni, ami kicsi, hanem azt, ami közel áll hozzánk. Ami megérinti hiteinket, érzelmeinket, elképzeléseinket, álmainkat, vágyainkat. Mindent, amiről azt gondoljuk, ez mi vagyunk.
Ezért örülök neki, hogy a buddhizmust gyakorlom. Mert ebben a világnézetben valóban törekedhetek arra, hogy lássak. A vallások általában nem szeretik, ha valaki mindent látni akar. És ennek is megvan a maga értelme. Nem mindenki alkalmas arra, hogy mindent lásson. A torz tükörben nem lehet meglátni a valódi önmagunkat.
Azért írtam le ez az egészet, mert példának itt van ez a
Apuka pedig nem látja, vagy nagyon is jól látja, csak nem akarja látni? Nem tudom. Nem látok bele a fejébe. Nem mintha anyuka fejébe belelátnék, de azért néha elgondolkodom.
Mert lehet hogy mégis jobb a tudatlanság, a vakság, mert csak akkor lehet igazán boldog valaki? Ha lát, akkor nem?
Én akkoris szeretnék egy boldog látó lenni.
Ugye lehetek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése