Ma is volt egy rémálmom, illetve annak indult, de aztán jó vége lett, as always.
Olyan volt, mint az Eredet című filmben, álmomban valaki másnak az álmában jártam (vagy talán a sajátomban?) És egyszerre hihetetlen, a zsigereim mélyéig beszivárgó iszonyatot éreztem. Azt a fajta iszonyatot, amikor elakad a légzésed, és nagyon nehéz levegőt venni, szinte küszködni kell, hogy ne fulladj meg a félelemtől. És nem tudtam, hogy mitől félek. Valami közeledett. Valami megnevezhetetlen.
A gyerekkori házamban voltam, és az ablakon néztem kifelé. Sötét volt kint, és onnan a sötétből közeledett az a valami. Tudtam, hogyha elér, az borzalmas lesz. Nem meghalni fogok, mert nem egyszerűen megölni akar, hanem szenvedni. Kínlódni, gyötrődni, vonaglani a fájdalomtól.
De szerencsére nem voltam egyedül. Ez volt az, ami végül megmentett. Olyanok voltak velem, akik szerettek, és mint Stephen King AZ című regényében, együtt megtaláltuk a megnevezhetetlen szörnyeteg gyenge pontját, azt, ahogyan meg lehetett küzdeni vele.
Csak éppen arra nem emlékszem, hogy mi volt az. Mint ahogyan a szörnyetegre sem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy egyszercsak kint voltunk az utcán, és valahogyan megszabadultunk attól a fojtogató, bénító iszonyattól. Valahogyan legyőztük.
Az nagyon jó érzés volt. Úgy éreztem magam, mint aki megszabadult valami rossztól. És innen től kezdve már nyoma sem volt félelemnek, szorongásnak. Csak mentünk együtt az utcán, és nem féltünk semmitől.
A többire nem emlékszem, mert a fejem feletti szobanövényről rám hullott egy vízcsepp, és felébredtem.
Utálom a szobanövényeket. Az álmaimat viszont nagyon szeretem, továbbra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése