Napi egy bejegyzés, meg ilyenek. Aztán a végén kisregényeket írok. Pedig már megtanulhattam volna, hogy a kevesebb több. Annyiszor rájöttem már. Visszaolvasva persze jó ez a blog, mert látom magam kicsit kívülről, de azt is tudom, hogy sokszor olyan nehezen tudom elmondani, amit valóban akarok.
Csak beszélek, beszélek mert jól hangzik, de hogy igaz-e?
Például évek óta nem hallgattam Republicot. (Nem, ennek semmi köze az eddigiekhez, de most erről akarok beszélni valójában). Gimiben nagyon szerettem a Republicot. Úgy értem, kurvára. És most ezzel a lánnyal rájöttünk, hogy nagyon szeretjük még mindig. És ezzel a lánnyal meghallgattunk pár számot. Aztán még egy párat.
Aztán rájöttünk, hogy harmincon túl is lehet kamasz az ember. Idióta, hülye kamasz.
A zene nagyon tud emlékeket ébreszteni. Mindegy, hány éve volt valami, ha elég erős volt, előjön, ha eljön az ideje. Mint például most. Ezzel a lánnyal.
Ennél bonyolultabb már nem is lehetne az életem, baszki.
De én akartam így, és rohadjak meg, ha bánom. Úgyis csak azt mondanám annak a kisfiúnak, ha visszamehetnék hozzá, hogy csináljon csak mindent úgy, ahogyan tetszik.
Mert olyan kalandok várnak rá, hogy el sem hinné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése