Volt egy olyan életrészletem is, amikor majdnem mindennap írtam verset. Az ember olyankor csinálja ezt, amikor egyébként nincs élete. Azóta lett életem, és cserébe elengedtem a verseket.
El is hajítottam őket, már úgy igazából, mert egyrészt nem voltak annyira jók, másrészt meg amit kellett, azt megkaptam tőlük, és a költő, az is csak egy címke, ugye? És ugyebár én nem viselek címkéket.
(Bár mostanában az idióta címke éppen illene rám.)
Aztán előkerül valahonnan egy vers (nem a sajátom, szerencsére), és akkor megrázkódok a lelkem mélyéig, és rájövök, hogy mennyire szeretem a verseket. A jó verseket.
Tegnap az jutott eszembe, hogy azért szeretem a verseket, mert irracionálisak. Mert nem kell, hogy legyen hasznuk, értelmük, meghatározott helyzetük a létben. Csak úgy vannak. És feltartanak egy középső ujjat a világnak már csak azzal, hogy vannak. És akkor még meg sem szólaltak. És ez nekem nagyon tetszik.
A zenével is így vagyok, bár a zene ritkán ennyire irracionális, persze azért az sem newtoni fizika. De a zene jobban ott van a hétköznapokban, mint a vers. (Nem, a zene nem megzenésített vers. Jó lenne, de nem az. A zene az valami más).
Zenélni már inkább olyan. Főleg ha egyedül ül az ember a gitárjával és egy képzelt közönségnek játszik, meg énekel. Na, annál irracionálisabb dolog nincs is a világon. De játék, és a játék az borzasztóan fontos.
Zenében szeretem azt, ami hosszú és teljes, versben szeretem azt, ami rövid, és hiányos. Talán azért, mert a hiányzó szavakat megtalálom, de a hiányzó hangokat nem, ennyire nem értek a zenéhez.
A szúfi költészet kemény cucc. Rövid, de kegyetlenül mély. Rúmi az egyik kedvenc szúfi költőm, és már régóta várom, hogy leírhassam ide valamelyik versét. Most itt az alkalom. Ér ez is annyit, talán még többet is, mint egy koan.
Félrevontam az öreget, s megkérdeztem,
Hogy feltárná-e a világ rendjét nekem?
Alig hallhatóan és lassan suttogta:
„Az olyasmi, amit látni kell. Légy csendben.”
(Rúmi - Mint a felhő, mint a szél)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése