Olvastad már Stephen King-től a Köd-öt? Nem? Érdemes.
Én éveken át őszintén imádtam a ködöt.
Egészen addig, amíg nem kezdtem el négyezer kilométert vezetni havonta. De három éve, mióta ezt teszem, már kicsit kevésbé szeretem azt a gomolygó tejfehér szart.
Nem azért, mert félek benne vagy ilyenek, hanem azért, mert a vezetésre kell figyelnem, és nem tudom a ködöt figyelni. Különben nekimegyek valaminek. Vagy valakinek.
Csodálom a ködöt. A köd igazi varázsló. A legunalmasabb, a legrondább és a legvadregényesebb, leggyönyörűbb tájat is egyformára tudja varázsolni. Szürkére, az igaz, de amíg nem látod, mi van mögötte, amíg nem látod, mi van benne, addig csakis a képzeleted szab határt annak, amit a köd rejthet.
Ez egy jó játék, by the way, már ha van elég képzeleted. Ha nincs, akkor marad a rettegés, hogy vajon mi fog a következő pillanatban előbukkanni a fehér gomolygásból?
A november és a december ezen a vidéken a köd két hónapja. Előfordul máskor is, persze, nyáron is, de a nyári köd más. Az gyorsan eltakarodik, ha kisüt a nap. De télen nem, télen a nap rejtve marad a felhők fölött és a köd napokon át is beboríthatja a vidéket, ha ahhoz van kedve. Akkor ő lehet az úr, és felfalhat mindent, mindent, hogy végül ne maradjon a világból más, csak... mi is?
Én nem tudom. Menj be a ködbe, és meglátod... Hogy félsz?
Pedig odabenn sincs más, csak az, amit magaddal viszel, barátom.
Talán éppen ezért olyan félelmetes olykor a köd. Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése