Nemrég megint jártam a városban, ahol születtem.
Elmentünk a kis vadonjáróval családlátogatni, meg én összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és elintéztem a melót is, ha már ott jártam.
Én is azok közé a faszik közé tartozom, akik képtelenek voltak a saját szülővárosukban felnőtté válni. És nem a család miatt, bár ez is benne volt. Végülis ahol most élünk, ott is itt a család, csak a másik fele. A rosszabbik fele, ráadásul.
Szóval nem a család miatt. Inkább az emlékek miatt. Visszamenni jó, de csak amiatt az érzés miatt, hogy hé, ezt már mind magam mögött hagytam, érted? És a tudat, hogy ahol most élek, ott tényleg minden penge. Pedig dehogyis, de soha ilyen közel még nem jártam hozzá, és ami a legfontosabb, hogy tudom, megvan az erőm hozzá, hogy igazán pengévé tegyem.
Ugyanakkor imádtam gyereknek lenni a szülővárosomban. Amit viszont egyáltalán nem imádtam, az a kamaszkorom, és a felnőttkorom kezdete volt. Most visszagondolva csoda, hogy nem ugrottam ki a kilencedikről, ahol akkoriban éltem.
Akár még akkor is, amikor a kis vadonjáró már megszületett, bár én még korántsem voltam felnőtt. Akár ugorhattam volna vele is, eleget ácsorogtunk kint az erkélyen, a forgalmat figyelve, ő lelkesen, én inkább félve és tanácstalanul.
Elmúltak azok az évek, hála az istennek, és nem sírom vissza őket.
A vadon megkeményített, eléggé megkeményített, és ezt a városban semmi sem tudta volna megtenni úgy, hogy közben ne pusztuljak bele. Ezért kellett, hogy idejöjjek. És ezért nem fogok soha többé visszamenni, legfeljebb egy rövid időre.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen volt valójában.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen voltam én akkor.
És hogy nehogy öreg seggfejként újra olyan legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése