Nagyon szeretem Enyát.
Tessék, kimondtam végre, annyi év után.
Egész egyszerűen arról van szó, hogy olyan kapukat nyit meg bennem ez a zene, amit semmi más nem képes megnyitni. És ez nem csak duma, tényleg így van.
Körülbelül 12-13 éves lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban elképesztő módon introvertált voltam, tudod, már írtam, a jól-táplált-herripotter kölyök, és a fejem tetejéig elmerültem a fantasy regényekben, szerepjátékokban, meg egyáltalán, a saját belső világomban, ami annyira hatalmas és gazdag volt, hogy kurvára nem éreztem kényszert arra, hogy odakint is nézelődjek.
Éppen elég volt az, amit muszáj volt meglátnom nap mint nap.
Tudtam róla, hogy megvan apámnak a Watermark kazetta, az Orinoco Flow-t meg is hallgattam néhányszor, de a többi számot valahogy sohasem. Furcsa, de mintha észre se vettem volna, hogy ott vannak.
Aztán egyik nap úgy döntöttem, hogy végighallgatom az egész albumot. Akkor és ott beleszerettem ebbe a zenébe. Nem, nem ebbe a zenébe, mert a műfajt, ha ugyan van ilyen, utálom.
Enyába szerettem bele.
Nem igaz, hogy a műfaja New Age lenne. Enya műfaja Enya. Annyi sokkal gyengébb vagy kicsivel gyengébb utánzatot hallgattam az elmúlt években, de Enyát egyszerűen képtelenség utánozni. Még csak pontosan olyat sem lehet csinálni, nemhogy hasonlót. Eleve kudarcra van ítélve, aki versenyre akar kelni vele. Tudomásul kell venni, hogy Enya csak egy van.
Minden albuma megvan, naná. És ahogy öregszem, időnként előkerülnek, és akkor pár napig csak ezt vagyok képes elviselni. Tudod, mikor szoktam mindig nagyon vágyni rá? Ha beteg vagyok. És mindig érzem, ahogyan meggyógyít. Franc tudja, miért van ez.
Néha meg képtelen vagyok elviselni. Idegesít ez a nyünyörgés, túl sok benne a harmónia, olyan mint az agyoncukrozott keleti édesség. Na, olyankor hallgatok valami durvább metalt, mert akkor meg az kell. Amikor erősnek érzem magam.
De újra és újra jön egy olyan szakasz az életemben, amikor csak Enyát tűröm meg magam mellett. Ezt a teljesen elborult, teljesen elvarázsolt, teljesen másvilági kelta nőt, aki egyedül él egy kastélyban valahol Írországban, aki sohasem koncertezik, aki sohasem nyitja meg magát a világnak, aki szinte csak a zenéjével kommunikál kifelé, és istenem, arra gondolok, hogy valahol ugyanolyanok vagyunk, ő és én.
Lehetek én a világ legerősebb kigyúrt kopasz állata, lehetek én a legelpusztíthatatlanabb harcos aki valaha létezett - valahol a lelkem legmélyén mindörökké a magányos tündérlány dallama szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése