Vannak olyan napok, egyébként többször mint gondolnád, amikor rádmosolyog a nap, és lágyan megsimogatja frissen ébredt arcodat. Árad belőled az életenergia, és a hálán kívül képtelen vagy mást érezni.
Az ilyen napokon könnyű és egyenes úton tudsz sétálni a céljaid felé, felpumpálva, szinte arrogánsan mész le a terembe, hogy maximum erőbedobással pumpáljad az a vasat, aztán egy laza mosolyal hazafele sétálva dominálod le a random NPC-ket megtörhetetlen szemkontaktussal, merthát na, néha csak nembaj hogy ilyen kis játékkal ídézel magadba önbizalmat.
És persze vannak olyan napok is, ahol legszivesebben csak beleépülnél a kanapéba, kezedbe vennél egy tubus fagylaltot és betolnád valami jó kis sorozatot nézve, csak hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnod, amik bármiféle kellemetlenséget okozhatnak.
Mondjuk hogy el kéne azért menni fürdeni és meg kéne mosni a fogad.
Legalább is nekem ez a változatlan változatosság festi mostanában be a heteimet.
Mármint az elmúlt jópár évemnek a heteit.
A siker így is több volt mint kevesebb, persze a kisördög szemszögéből nézve, mert baszki engem aztán soha egy pillanat csenddel sem álld meg a kis garázdálkodó.
Ezért van hogy 5 év edzés max 2-nek, annak is alig néz ki, és ezért van hogy hiába tudok kb mindent a céljaim felé vezető útról, és megjárni is, valahogy mégsem tudom megtenni még az első lépést sem. (legtöbb esetben persze, azért na próbálkozom)
Szóval 100% biztosan állíthatom hogy nekem az utóbbi féle napok állnak közelebb a mindennapokhoz.
És nem hiszem hogy ebben egyedül vagyok.
Sőt, pontosan tudom hogy nem. És sajnos azt is tudom, hogy jóval több ember él így, még jóval szarabbul is, mint gondolnád.
De ez egy túlságosan depresszióba nyomó gondolat.
Főleg egy dolog miatt, hogy egyátalán nem kell ám így lennie. Nem kell minden napnak szar és unalmas dopamin-üldözésnek lennie. Nem kell a lustaság és torkosság bűnjeiben tapicskolni egész áldott nap, csak azért mert ma épp úgy döntött a kis Lucifered hogy jól oldalbabasz és még rád is tapos.
Nem kell otthon maradni csak mert nincs kedved gym-elni, és nem kell 3 órán keresztül pörgetni a Tiktok-ot vagy Instagram-ot.
Egyátalán nem kényszerít rá senki saját magadon kívül.
És mégis basszam meg tömérdek fiatal csávót látok akiknek nem szól másról az életük csak valahogy kibírni a mindennapokat hogy hazamenjenek és tiszta erővel sprinteljenek a modern szórakoztatás csapdájába. (magamat is beleértve)
Szóval mit lehet tenni?
Szimplán ne legyenek rossz napjaid nem? Csakhát mindig lesznek. Akármilyen jó helyen van bárki, mindig lesznek.
Sajnos csak egy igazi válasz van erre, és mivel az igazság általában nem valami szexi és inycsiklandó dolog, ezért ez sem az.
Csak ne add fel és szenvedj. Ennyire egyszerű. Szenvedd végig a szar napokat, amíg el nem éred amit el akarsz. Hiszen ígyis úgyis csak szenvedés mindennek a vége, amíg meg nem halsz.
És hidd el, nálam nagyobb komfortfüggőt bizisten nem ismersz. Ha én képes vagyok, mégha nem is végigvinni a terveim, de legalább nem feladni, akkor bárki mást mi az isten tart vissza?
Lehet hogy nincs valami jó bizonyítványom az akaraterő és szorgalom iskolájában, de baszki én feladni halálomig nem fogom. Menni fog vagy nem, igazából ne is érdekeljen.
Ha biztosan nem fog menni? Az se.
Bukj el és ess el nyugodtan.
Csak ne add fel.
Honnan tudod, hogy a következő alkalommal sem fog menni?
Honnan tudod, hogy holnap nem lesz jobb?
