Legend of Zelda

El sem hiszem, hogy ezt még nem írtam meg. Annyira bennem volt, hogy már megírtam valamikor, hogy csak és kizárólag a lustaság tart vissza attól, hogy visszakotorjak a bejegyzések között, és keresgéljek.

Na mindegy, belefér hogy kétszer írjam meg.

Az érzés, amiről írni akarok, az, amikor felnőttként kurvára sajnálod, hogy valamit nem tapasztaltál meg gyerekként. Na, ilyen nekem nem sokszor volt, mert jó gyerekkorom volt. A jó alatt azt értem, hogy hagytak nyugodtan játszani a szobámban, és basztak rám. Most hogy ez tényleg jó vagy rossz azt hagyjuk a picsába a lényeg az, hogy én délutánonként hazamentem a suliból, lekúrtam a táskámat és játszottam. Hétvégén meg felkeltem és játszottam. Nem voltak különórák meg mászkálás meg nem szervezett nekem senki sem programokat.

És ez nekem jó volt így.

Na a lényeg, hogy akkortájt, amikor a kis vadonjáró megszületett, megszereztem végre emulátoron az összes kurva Nintendo, SNES és SEGA játékot ami csak létezik. Gyerekkoromban ezekből jó ha tíz darab volt, mondjuk mikor USA-ban éltem azért kölcsönöztem egy csomót is, de csak kipróbálásra.

Akkoriban nem volt időm vele játszani, de most végre a kis vadonjáróval ki tudom próbálni ezeket a cuccokat is. És találkoztam egy játékkal, amihez gyerekkoromban nem volt szerencsém. A címe Legend of Zelda, és a SNES-hez adták ki. (Illetve technikailag már a sima NES-hez kiadták, de az a verzió még elég gagyi.) Aztán azóta kiadták kismillió verzióját, de a játék, az ez a téma.

Egy kiscsávóval vagy akinek meg kell mentenie a világot meg a királylányt, megszereznie a varázskardot, és legyőznie a gonosz varázslót. Ezek klisék, azt mondod? Hát lehet bazdmeg, de az egész világon nincs ehhez fogható játék, amely ennyire hű lenne a hős útjához, és ennyire magával ragadóan mutatná be ezt az ezerszer lejáratott témát.

Kötelező játék mindenkinek, aki valaha is érzett többet magában annál, mint hogy minden hónapban befizesse szépen a számláit, és kivigye a szemetet.

És most jön az, amit egyedül sajnálok a gyerekkoromból: sajnálom, hogy ezt a játékot nem ismertem meg gyerekként. Sajnálom, mert az első pillanatban pontosan éreztem, hogy gyerekként milyen lett volna ezzel a játékkal játszani.

Most már felnőttem. Ez van. De elég van még bennem a gyerekből ahhoz, hogy emlékezzek - ezt nagy részben a kis vadonjárónak köszönhetem - és hogy érezzem, hogy milyen lett volna.

Na nem lettem volna más ember, azt nem, de egy óriási, meghatározó élménnyel több lett volna az életemben, az tuti. És most újra végig tudnám játszani ezt a játékot úgy, hogy közben emlékeznék rá, hogy milyen kurva jó volt gyerekként a szobámban gubbasztani és semmivel sem törődni az égvilágon azon kívül, hogy játsszak.

Most a kis vadonjáróval fogom végigtolni ezt a játékot. Aztán ő felnő, én megöregszem, és talán még előkerül egyszer ez a játék, és talán mind a ketten játszunk majd még vele, ő is, meg én is; és akkor majd visszaemlékezem, hogy milyen kurva jó volt a fiammal kettesben végigizgulni Link kalandjait, ő meg talán visszaemlékszik, hogy milyen kurva jó volt az apjával játszani, és semmivel sem törődni az égvilágon azon kívül, hogy játszunk.

Látod. Mégsem vesztettem semmit.

Az élet művészete

Akkor most tisztán, világosan, minden kertelés és mellébeszélés nélkül megmondom a frankót.

Az élet művészete abban áll, hogy mindig el tudd dönteni, hogy melyek azok a helyzetek, amikor küzdeni kell, kepeszteni és erőlködni, mint a kurvaélet, hogy megvalósíts egy adott helyzetet; illetve melyek azok a helyzetek, ahol hátra kell dőlni, teljesen ellazulni, és csak hagyni, hogy sodorjon a világ.

Ennek a két hozzáállásnak, viselkedésnek a megfelelő alkalmazásában áll az élet művészete.

És nincs semmi más.

Requiem egy hifiért

Végül csak kikúrtam a hifimet, 19 év után.

16 éves korom óta megvolt; azóta, hogy panelba költöztem a családi házból, és el kellett kezdenem megszokni egy új életet. Akkor kaptam az első számítógépemet is, amit rögtön összehuzaloztam a hifivel, és a következő 19 évben azon szólt a számítógép. Illetve a számítógépek jöttek és mentek, de a hifi, a hifi az maradt.

Túlélt az szilvesztert, amikor Trabantban hurcoltam, és túlélt egy csomó házibulit; folyt rajta sör, bor vér és geci, régen tönkrement már a CD lejátszója meg a rádiója, meg a két kazettája, amin még felvételeket készítettem a kedvenc számítógépes zenéimből, de a hangfalak azért működtek mindvégig.

Gyakorlatilag a számítógépem hangszórója volt az a hifi, másra nem is használtam már évek óta. Ott trónolt a számítógépasztal polcának tetején, és kreálta az atmoszférát. Végül a csajom unta meg; vett nekem két kis hangszórót, amik - döbbenet - ugyanolyan jól szólnak, mint az a barom nagy hifi, csak éppen alig fogyasztanak áramot, illetve kényelmesen elférnek a monitor két oldalán. Elképesztő a modern technika, na.

De elfelejteni nem fogom. Elvittem a roncstelepre, leadtam, még vetettem rá egy utolsó, nosztalgikus pillantást, aztán boldogan hagytam ott a picsába, hogy nem nekem kell eltökíteni azt a szart, hanem megteszi más.

Nagyon sok jó élményem kapcsolódik hozzá. Az a kurva sok számítógép előtt töltött óra, amikor játszottam, és iszonyatosan jól éreztem magam. Egy másik életszakasz volt, és mostanra mintha egy egész világ választana el tőle.

Persze ez nem is baj, azt hiszem.

Kemény dolog a melóváltás

Főleg akkor, ha olyan helyen húztál le öt évet, ahol én, és annyi szart lapátoltál, mint én, és annyit tudsz a belső dolgokról külsősként, amennyit én. Ja, és a ranglétra legalján vagy. Komolyan, szabályosan kellemetlen emberré váltam már ezen a helyen. Igazi persona non grata vagyok. De jó nekem, mi?

Persze, már megvan az új melóm, a szerződést is aláírtam már, jövő hét utáni héten kezdek, de addig még...

...addig még faszt fogok szopni, durván. Arra készültem, hogy az utolsó héten már dolgoznom sem nagyon kell, nemhogy még szivassanak - ehelyett szivatnak, betonkeményen. Na látod, most megtörtént velem az, ami csak nagyon ritkán szokott: rosszkor vagyok rossz helyen. Szerencsére már nem sokáig.

És tudod mit, a legtöbb dolog, amit veszíthetek, csak pénz. Csak pénz. A pénz meg lószar, csak mondom. Annyi minden más van, ami ezerszer fontosabb, és amit kevésbé szívesen veszítenék el. A pénz az pótolható.

És légy erős, akár olyat is veszíthetnék, ami nem pótolható. De nem ezúttal, és ezért hálásnak kell lennem.

Kemény lesz a jövő hét. Keményen meg kell küzdenem ezért a váltásért, és csak remélni merem, hogy amin vagyok, az a hero's journey, nem pedig a highway to hell.

Úgyis elválik, nem igaz?

Lumbersexual

Avagy a favágószexuális férfi. Nem röhög, olvas. A személyes kedvencem a következő mondat volt a favágószexuális férfi ismertetőjegyei közül: "Általában véve olyan kisugárzás, mintha favágásból jönne, vagy épp oda indulna."

Most idekívánkozna egy Wolverine kép, mert az a ravasz Rozsomák mégiscsak tudott valamit.

Na jó, nesztek:

Nem tudom egyébként, hogy hangosan sírjak, hangosan röhögjek, vagy csak megvonjam a vállam és hasogassam tovább a fát kint, a sufniban. Mert én eddig is azt tettem. És lám, a divat utólért. Itt, a kibaszott semmi közepén.

Nem sok választásod van, ha a vadonban élsz, és egy kigyúrt, szakállas, vadonjáró szerzetes vagy, aki fával fűt, kútból meri a vizet ha épp szar a szivattyú és minden reggel komor képpel nézi a háza elől az eget, hogy aznap vajon milyen idő lesz ebben az istenhátamögötti kis völgyben. És persze átkozódik, ha nem süt ki a nap, amikor megébred.

Aztán egyszercsak azt veszed észre, hogy az emberek elkezdenek úgy öltözködni és viselkedni, mint te, mert most éppen ez lett a divat. Hát eszem-faszom megáll. És persze nem lesznek olyanok, csak úgy néznek ki. Ez a kemény.

Mi a faszomért akarna bárki is úgy kinézni, mint én? Vagy mint egy kanadai favágó?

Sosem fogom megérteni a divatot, meg sem próbálom. Szarok bele. Most majd egy kicsit mainstream leszek, csak egy darabig, aztán meg nem, és megint csak egy koszos surmó leszek a vadonban.

De jó is lesz bazdmeg.

Edzésnapló 45.

Gyúrok tovább vazze.

A súlyomat egy ideje nem mérem, mert már nincs nyár és nem hesszelek a strandon, így aztán nem érdekel, mennyi az annyi. Olyan 86-87 kiló körül vagyok, ami tavaszig elég is lesz. Az a helyzet, hogy ennél jobban nem akarom már magam gyötörni a kajálással, ahhoz túl sok örömet okoz az evés nekem öcsém. És szerencsére továbbra sem a testemből élek, ezért valójában nem túl nagy a tétje annak, hogy hogyan is nézek ki, meg hogy hány kiló vagyok. Arra életem végéig figyelni akarok, hogy mit és mennyit eszem, de nem fogok ebbe belebolondulni. Nem ér ez annyit.

Egyébként kurva jól nézek ki csak mondom, és ennyit akartam elérni, a többi már csak torma a lófasz mellé.

Majd fogyok még, ha okom lesz rá, mondjuk, hogy be kell férnem valamelyik bunyós verseny súlycsoportjába, de azért lássuk be, ennek egyelőre elég kevés a reális esélye. Maradok csak a gyúrásnál, még egy jó darabig.

Ennyit a súlyomról.

Továbbra is sokat edzek teremben, és továbbra is élvezem. Könnyebb is, bár hetente egyszer-kétszer úgyis otthon edzek a sufniban. Viszont arra rájöttem, hogy deadliftezni csak otthon fogok. Teremben nem érdemes. Egyrészt ott nem hosszúgatyában vagyok, ami így kurvára fájdalmas élmény. Mármint rövidgatyában deadliftezni. Másrészt más a rúd, mások a súlyok, és nagy súlyos gyakorlatnál ez baszottul zavaró tud lenni. Ráadásul múltkor meg is akartam mutatni a sok kis takonynak, hogy ki a jenő a teremben, aminek az lett az eredménye, hogy jól meghúztam a derekamat, de legalább nem látta senki. Mivel látták, mekkora tárcsákat lökök fel a rúdra, és mennyit, a közelembe se mertek jönni.

De a lényeg, hogy deadliftezni csak otthon, a sufni rejtekében.

Igyekszem kihasználni a termet, amennyire csak tudom, és az alapgyakorlataim leghasznosabb variánsait végezni, hogy amikor visszatérek a városból a vadonba, elmondhassam, hogy megérte.

Fekvenyomásnál például vannak jó gépek, meg ott a tolódzkodás, bár azt előbb-utóbb a vadonban is meg akarom oldani, mert kurva jó gyakorlat. Van még ferdepad, meg az egykezes súlyzók minden méretben és formában. Mindegyik nagyon jó alternatíva néha.

Evezni meg csak gépen szeretek például, a döntött törzsű evezést rúddal még meg kell tanulnom rendesen.

A guggolásnak, a húzódzkodásnak és a deadliftnek nincsenek alternatívái az én világomban, még a legjobban felszerelt edzőteremben sem.

Vállból nyomásra viszont vannak jó gépek, meg a legtutibb kedvencem, a két egykezes súlyzós megoldás. Na erre jó a terem, öcsém.

Bicepszezni is jobban szeretek gépen, mint szabadsúllyal, meg az úgyis strandizom, úgyhogy annak mindegy.

Elkezdtem good morningozni is na jó eddig egyszer kipróbáltam, és azt mondjuk kétkezes rúddal csinálom mindenhol, de teremben az is egyszerűbb.

Meg mondom, vannak még gyakorlatok, amikre rá akarok rabolni a teremben, csak tudomásul kell vennem, hogy mind az időm, mind az energiám véges. De álmodozni szabad, és kell is, jó? A végén úgyis visszatérek a minimalizmushoz, meg a sufnihoz, mint mindig, de most még kalandozok egy kicsit a nagyvilágban.

Az elérendő erőszinteket most úgy lőttem be - mert célok kellenek - hogy húzódzkodásban húsz ismétlésig akarok eljutni saját súllyal, vállból nyomásban saját testsúly (90 kilogrammal számolok az egyszerűség kedvéért), fekvenyomásban a súlyom másfélszerese, guggolásban a súlyom 1.75-szöröse, deadliftben pedig kereken a kétszerese. (Ezek egyismétléses maximumok a gyengébbek kedvéért.) Mindez a 85-88 kilós testsúlyom mellett, amit ameddig lehet, megtartok, hacsak az AIDS vagy a rák közbe nem ugat.

Ezek mind reális dolgok, van ami már meg is van belőle, de az a célom, hogy mind meglegyen. Akkor pezsgőt bontok, mert az a menő, de ki is öntöm az árokpartra, mert utálom, mint a szart és elégedetten fogok hátradőlni. Hogy aztán eddzek tovább, persze, mint mindig.

Mint mindig.

A mostani életérzés

Most ez a pálya, ez a vers. Nem mesélem el, és nem magyarázkodom, mert annyi minden van. És ne izgulj, jól vagyok, ez csak olyan artisztikum, baszodalássan.

Én fekszem itt
(Nagy László)

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.

Igazán s végleg téged várlak
Érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.

És most már aztán igazán ősz van, gecik. Már nekem is muszáj észrevennem a lehulló, színes falaveleket. Már nekem is muszáj.

De mondom, jól vagyok.

56. zen történet

Egy egyetemi professzor meglátogatott egy híres zen mestert. Míg a mester csendben felszolgálta a teát, a professzor a zenről beszélt. A mester teletöltötte a látogató csészéjét, majd folytatta tovább az öntést. A professzor nézte a kifolyó teát, végül nem tudta visszafogni magát, és így szólt:
- De hát ez tele van! Ne önts többet bele!
- Látod, te hasonlatos vagy a csészéhez - mondta erre a mester, - Hogy tudnám megmutatni neked, hogy mi a zen, amíg ki nem ürítetted a csészédet?

Hangover

Egy régi álmom vált valóra, amikor most pénteken végre igazi kalózszerkóban bulizhattam Picurral*.

Egy elkésett Halloween-buliban voltunk, amit Picur cége szervezett, de engem nem érdekelt, hogy rajtam kívül senki sem grasszált jelmezben Budapest belvárosában, legkevésbé kalóznak öltözve, mert:

Én kibaszottul élveztem.

Volt még pár ötletünk, hogy minek öltözzünk, nekem bejött volna a római tógás nemes pár, az arab sivatagi rabló és a hastáncosnő, esetleg királylány és királyfi, de végül a kalóz győzött, és nem bántuk meg. Komolyan elgondolkodtam azon, hogy veszek otthonra is egy ilyen szerelést és néha kiállok pózolni vele a lépcső tetejére, mert mennyire király kalóz vagyok már, öcsém.

A buli nagyon jó volt, mert ittunk és táncoltunk a csajommal, és megismerkedtem Allannel a Másnaposok című filmből. Most persze röhögsz, hogy ja, biztos hasonló a karakter, de nem. Nem bazdmeg. Én tényleg Allannel ismerkedtem meg. Tetőtől-talpig. Össze is haverkodtunk, mert én sem vagyok egy kompatibilis karakter, ezért az első pillanattól fogva kiválóan megértettük egymást. A kokófutárját ugyan nem vártam meg vele, mert olyan mocskosul bebasztam (meg Picur is), hogy jobbnak láttam véget vetni az éjszakának, és hazazúzni. Hajnalban hazafelé már nagyobb lelkesedést váltott ki az emberekből a jelmezem, de tajtrészegen nem volt kedvem meg-megállni, és kalózmód morogni meg pózokat vágni a sétálóutca közepén.

Józanabbul feltehetőleg megtettem volna.

Másnap aztán kurvára másnaposak voltunk, főleg én, aki este is alig bírtam elaludni a véremben zubogó alkoholtól, de másnap délre már egészen jól kezdtem érezni magam. Picur ezt most rosszabbul viselte, de persze az egésznek Allan volt az oka, aki addig itatott bennünket gin tonikkal (szigorúan dupla), amíg már számolni sem voltunk képesek, hogy mennyit is ittunk tulajdonképpen.

Mondjuk amikor Allan húgának a kocsmájában lehúztam az első vodkát, már akkor sejthettem volna, hogy mi lesz ebből, de én az az ember vagyok, aki nem szereti előre számítgatni hogy mi vár rá. Come what may.

Allannel a hajnali elváláskor megállapítottuk, hogy this is the beginning of a beautiful friendship. Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. A másnaposságom mára végleg elmúlt, és maradt a tudat, hogy kurva jó kalóz lenne belőlem igazából is. Meg a csajomból is. És átkozottul jó buli volt; nem vagyunk még öregek hozzá, hogy néha durván odarakjuk magunkat az éjszakába. Feltéve, ha másnap nyugodtan kialhatjuk, az nagyon fontos.

Arrrghhhh!

*Picur nem a kiscsaj a Pom Pomból, hanem a csajom.

Harci tetoválást a szakállas szerzetesnek!

Akár ezt is megtehetem végre, érted?

A kopasz, kigyúrt szakállas szerzetesről már csak a tetoválás hiányzik a teljességhez. Tudod, eddig egyetlen dolog volt, ami miatt mindig is húzódoztam a tetoválástól - azt hittem, hogy ha valami olyan dolgot tetováltatok magamra, amit később már nem tudok vállalni, az tragédia.

De rájöttem, hogy ez hülyeség. Bánni azt, hogy valami veled marad, amit valaha fontosnak hittél? Csak a hülye bánja, meg a gyáva. Én pedig se hülye, se gyáva nem vagyok. Hallod?

Nem kell attól félni, ha a történeted ott van a bőrödbe vésve; inkább büszkének kell lenni arra, hogy vállalod. Én szeretnék büszke lenni arra, hogy vállalom a történetemet. Felkerülne rám a farkas, a zen kör, az angyal a karddal, meg a vadkan, meg minden, minden, amit valaha is megálmodtam. Ahogyan valaha is megálmodtam magam.

Van egyáltalán ennél bármi fontosabb? Bármi királyabb?

A tetkó felelősség, legalábbis nekem; persze nem faszokat, meg baszó ördögöket, meg miki egereket fogok magamra varratni, de ha már varratok, többé nem tehetem meg, hogy ne ügyeljek a lelkem templomára. Ha már így feldíszítem, gondoskodnom kell róla, hogy ne csak funkcionálisan, hanem esztétikailag is ott legyen. És ott is lesz, ha rajtam múlik, a kurva életbe. Én olyan tetkót akarok, ami műalkotás, de velem együtt az. Az én testem teszi azzá. Olyan, mint egy különösen kiváló, személyre szabott ékszer, csak ez mindig veled van.

És jó, hogy veled van; kellenek azok a dolgok, amik segítenek az úton maradni. Azon az úton, amit te, és egyedül te kijelöltél magadnak.

A stílus a törzsi tetoválás, naná, innen fogok elindulni. Aztán meglátjuk, hogy merre és meddig jutok. Kell hozzá egy mester, aki megálmodja és felvarrja rám a cuccot, de ha ez a dolog így kell, hogy legyen, akkor úgyis előkerül az a mester.

Tudod már, hogy így mennek ezek a dolgok.

Edzésnapló 44.

Képzeld, most nem mérem meg magam a mérlegen. Na nem azért, mert végre elértem a 84-85 kilót, hanem mert az elmúlt napokban annyi csokit zabáltam, hogy rá sem merek állni a mérlegre. De komolyan, hatalmas táblákat nyomtam a pofámba, és szinte rágás nélkül nyeldekeltem be az összeset. Mwuhhahhha!

A dolognak annyi értelme volt, hogy beelegeltem magamra, és a mai naptól végre elhagyom a cukrot és az édességeket is a picsába. Aztán meglátom, hogy a napi fél vödör cukor nélkül fogok-e tudni funkcionálni. Az biztos, hogy még ennél is sokkal elviselhetetlenebb leszek. Akárhogy is, letolom azt a kurva pár kilót most már, és megpróbálom megszokni hogy nem zabálok édességet. Előbb-utóbb úgyis el kellene hagynom az életemből, hát legyen most.

(Egyébként kurva jól nézek ki és kurva jól is érzem magam, de az az utolsó egy-két kilócska már nem akar leolvadni magától, ezért született ez a világrengető döntésem. Halleluja.)

Az az érzésem, hogy - döbbenetes módon - már csak ennyi hiányzik az ultimate victory életérzéshez. (Tudod, mikor ott állok a tengerparton és feszítek, körülöttem boldog emberek, a háttérben pedig ilyen menő zene szól.) Mert egyébként az edzésemmel minden zsír. Végre nem fáj semmim sem sehol, minden gyakorlat nagyon hasít, és imádok néha edzőteremben edzeni. Volt egy időszak, amikor kifejezetten utáltam, de mostanában kezdenek visszatérni a régi edzőtermes emlékeim. Tényleg öcsém, gyakorlatilag még mindig többet edztettem teremben, mint nem, és annak ellenére hogy az akkori edzésem a mostanihoz képest nem sok kalap szart ért, azért jó idők voltak azok.

Ha már csak erre az egy hobbira van időm, akkor az legyen változatos. És nekem régóta volt már ilyen szórakoztató és változatos az edzésem. Az izmaim is hálásak a teremben edzésért, meg a változatosságért. Nagyon szeretem az egyes gyakorlatok variánsait is használni, mint a legutóbbi edzésnaplóban írtam.

Még mindig kurvára bejön a heti három edzésnap, egyáltalán nem érzem kevésnek, főleg hogy többnyire egyben tolom le az edzéseimet, így kell is a következő nap a renegeráródásra geci, ahogyan a teremben mondanák az arcok.

Az edzéstervem változatlan a múltkorihoz képest - döbbenet, mi? Egyetlen gyakorlatban próbáltam ki újat, a vállazásban, mert azzal nem voltam megelégedve. Most úgy tolom, hogy leteszem egymás mellé a 16 kilós, a 24 kilós meg a 32 kilós kettlebellt, és egy sorozat a következőképpen néz ki: 3-3 mellre vétel és nyomás a 16-ossal, aztán 3-3 a 24-essel, aztán 3-3 a 32-essel. Aztán pihenő, és szokás szerint 3 percenként tolok le egy sorozatot. 5 sorozat megy belőle mint mindegyik gyakorlatból. Eddig bejött a dolog, a vállam szereti.

A többi dolgot hagytam úgy, ahogyan volt. Mivel hagyok magamnak teret a variálásra az egyes gyakorlatokban, ezért nem is érzem azt, hogy unalmas és behatárolt lenne az edzésem. A tolódzkodást szeretném mostanában nagyon kipróbálni mellre/tricepszre, csak meg kell néznem, hogy melyik teremben van jó tolódzkodópad.

Szóval megy az élet, na.

Egy vadonjáró tanácsai 1. - A tökéletes hasizom

Új sorozatomban arról fogom osztani az észt, hogy miként lehet egy adott területen tökéleteset létrehozni.

Az első részben a tökéletes hasizomzatról mondom el a frankót. A tökéletes hasizomzat létrehozásához három dolgot kell tenned:

1, eddz nehéz súlyokkal, te lusta geci! Ha nehéz súlyokkal guggolsz és húzódzkodsz heti kétszer, kurvára meg fog erősödni a törzsizomzatod. Mástól nem, sajnálom.

2, diétázz, te dagadt geci! Ha megerősítetted a hasad a fenti két gyakorlattal, és mégsem nézel úgy ki, ahogyan szeretnél, akkor az a baj, hogy túl sok rajtad a zsír. Ha szerencsés alkat vagy, egy kis étrendváltoztatás elég lesz ahhoz, hogy lapos, feszes hasad legyen. Ha olyan alkat vagy, mint én, akkor rábasztál, és az utolsó kibaszott dekányi zsírt is le kell szenvedned magadról a tökéletes hashoz. Sok szerencsét, lúzer!

3, hasazz, te nyámnyila fasz! Ha már erős a hasad és lapos is, de még mindig nem domborodnak eléggé a hasizmaid, akkor nincs mese, te vagy a vesztesek vesztese! Háháhá! De ne aggódj, erre is van megoldás: meg kell vastagítani azokat a hasizmokat, hogy jól kiálljanak és mindenki téged bámuljon a strandon. Ennek funkcionális hatása nem lesz, mert a hasizmaid máris erősek a guggolástól és a húzódzkodástól, igaz? De tudom én, hogy neked az esztétikai hatás legalább ennyire fontos, úgyhogy: hasazz! A legjobb gyakorlatok a lábfelhúzás és a római szék, ha már mindenáron hasaznod kell. És ne izgulj, ha már egyszer megvan a sixpack, és nem változtatsz túl sokat az étrendeden és az edzéseden, akkor meg is fog maradni.

Én rövidesen jelentkezem is a következő résszel, te pedig takarodj edzeni. Azt a csokit meg tedd le. Láttalak, dagi!