Most arról akarok írni, amikor az ember úgy belemerül a világba - vagy valami dologba a világon - hogy egészen elveszíti önmagát, de nem a jó értelemben.
Én világéletemben szerettem a harcművészeteket/küzdősportokat, de sohasem voltam képes egyetlen stílus mellett elkötelezni magam. Pedig megpróbáltam, nagyon keményen.
Világéletemben tetszettek a vallások, és igyekeztem mindegyiket alaposan megismerni, hogy aztán kiválasszak egyet, és aztán azt gyakoroljam életem végéig.
Világéletemben szerettem bebaszni, és kitartóan próbálkoztam azon, hogy kiválasszak egy kedvenc italt, tudod, mint James Bond a vodka-martinit, hogy aztán mindig azt igyam, ha heppening van.
Világéletemben szerettem autót vezetni, és rengeteg fajtát kipróbáltam már, hogy amikor a
Világéletemben szerettem utazni, és mindig arra gondoltam, hogy igazán kéne már nekem egy kedvenc ország, ahová legalább kétévente egyszer visszajárok. Aminek a nyelvét szépen beszélem, aminek a kultúráját ismerem, ahol szeretnek az emberek, és ahol el lehet vegyülni a helyiek között, idegenként is.
Világéletemben kerestem a tökéletes alsógatyamárkát.
Azt a parfümöt, ami leginkább én vagyok.
Azt a karórát.
Azt a hentest, ahol a legvékonyabbra szeletelik a parizert.
De hiába. Nekem ez nem megy.
Mert valahányszor úgy érzem, hogy igen, megvan, rögtön azt is érzem, hogy akkor most nekem azonosulnom kell azzal a dologgal, fel kell vennem azt a szerepet, bele kell merülnöm abba a dologba, és ha egyszer belemerültem, úgy igazán, már soha többet nem jöhetek ki belőle, mert én leszek az, és az lesz én.
És nem ez a borzalmas. Ami számomra borzalmas, az az, hogy ha egyszer belemerültél, egy idő után már nem tudatosul benned az, hogy bele vagy merülve. Már észre sem veszed. És megváltozol. És elveszíted önmagad, elveszíted a kapcsolatodat a dolgok valódiságával.
Annyi emberen láttam ezt, és mindig annyira megrémít. Az emberek felvesznek tulajdonságokat, jellemzőket, személyiségjegyeket, egész életeket baszki csak hogy elmerülhessenek a választott életformában. De miért? Persze, kurva jó dolog odatartozni a nyerő csapatba. Vagyis abba a csapatba, amit akkor nyerőnek érzel. Később pedig már nem teszel fel kérdéseket. Megszűnsz kételkedni.
Még azon az áron is akarod ezt, hogy az, aki már a csapatban van, nem azonos azzal, aki valaha régen belépett. Mi lett azzal a valakivel? Meghalt, haver. De ne félj, majd a csapat pótolja azt a kínzó hiányérzetet, csak arra figyelj, hogy soha ne maradj egyedül. És nem kell többé foglalkoznod azzal, hogy betájold magad. Mindig tudni fogod, mi merre van.
Vagy kívülálló maradsz, mint én. Elvégre a bölcsesség ritkán található meg a tömegben. Attól függ, hogy mit akarsz.
Csak hogy tudd, még én sem döntöttem el, öregem.
Elvégre kívülállónak lenni is csak egy szerep, nem igaz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése