A kis dolgok nagy gyümölcsei

Nem vagyok egy nagy parti arc, igazából sosem éreztem magam annak, de azért van már egy pár szép kis kaland a nevemhez, szóval nem vallhatok ártatlant ha az alkohol kérdés van feltéve.

De még így sem tudom azt mondani hogy egy igazi májer vagyok, aki lelket ad minden kiruccanásnak és szívesen látnak bárhol bármikor. Inkább az az arc vagyok aki csak leül kényelmesen a kedvenc emberei közé, és halálra röhögi és sztorizgattja magát.

Viszont mint minden emberben, nem is beszélve hogy fiatal csávóban, egyértelműen ott van az erőteljes nyaggató vágy hogy én legyek az az arc. Szerencsére ki se kell mondanom, tudod hogy miről beszélek pontosan. Annyira univerzális ez minden helyen, ez a "menőnek kell lennem" gondolat hogy esküszöm nehéz nem számolni esténként az embereket akik épp egy karaktert játszanak hogy talán egy icipici validálást kapjanak az ember és főleg leányzó társainktól.

Rólam is van itt szó bőven, ha nem tudnám pontosan hogy mi folyik itt akkor nem is írnék erről, megjártam már a szociális ranglétrának alsóbb részeit, fel és alá egyébként, vágom a helyet mint a tenyeremet. (ez nem egy emós önbántós vicc)

Térjünk is a pozitivításra át, hiszen nálam szeretetteljesebb és optimistább ember itt-ott sem akad.

Egy elég komoly kalandozáson vagyok túl a hétvégén, ráadásul nem a szép télvégi természetben, hanem a Városban.

Emberek, magas betonkolosszusok közt, és 100-al száguldó ugyanúgy emberekkel teli több tonnás fémdobozokban voltam már eleget az tuti, viszont most más volt. Más volt az egész. Észrevettem hogy nem úgy vagyok kezelve mint ahogy én eddig voltam. Valahogy mindenkivel kurvanagy mosollyal pacsiztam le, egyből a nevetés volt a háttérzaj egy pár méteres aurában körülöttem, amit teljesen sikamlósan alakítottam át egy kör emberré, ahol még annál is sikamlósabban kezdtem el egy egész csapatnak mesélni, mint valami nagy karakter aki most jött vissza két hónapnyi külföldről.

Jó nem véletlen mert tényleg így volt, de baszki most komolyan, én mikor lettem ekkora arc?

Ez az 2 back-to-back szülinapi buli nagyon felnyitotta a szememet jelenlegi élethelyzeti állapotomról, hogy most már nem a kis nyugis introvertált fiú vagyok.

És megdöbbentett őszintén.

Egyetlen egy dolog miatt, mert nem érzem hogy tettem volna már ennyit hogy ilyen legyek

Edzek, meditálok, olvasok, nem zabálok, sétálok és rengeteget pihenek, egyértelműen lesz valami hatása hogy összerakom az életemet, de ennyi?

Tényleg ennyit ad ez, hogy napi max 2-3 rászánt óra miatt egy Arc leszek?

És tényleg. Nem hinnéd el hogy mennyire összeadódnak a kis dolgok.

Egyik szokásomnak amit direkt azért alakítok ki hogy fejlődjek, sincsen nagyon drasztikus eredménye pár hét vagy akár hónap alatt ha önmagában nézzük, de úgy látszik a matek az matek, és létezik az összeadódás fogalma.

Az meg már csak egy kis plusz hogy hatványozásnyi változást látok az életemben, egyetlen egy rossz szavam sincs.

De azért mégis van ezzel is baj, hogy ilyen kibaszott egyszerű egy jó hellyé berendezni a mindennapi mindennapokat.

Még a végén valaki leutánoz és elkezd élni, elvéve egyetlen előnyömet.

És az ha mégtöbb sikeres és boldog arc lenne a világban, akik szeretnének jót tenni a szeretteikért és még ellenségeikért is, na az aztán egy igazán nagy probléma lenne.

Vannak olyan napok...

Vannak olyan napok, egyébként többször mint gondolnád, amikor rádmosolyog a nap, és lágyan megsimogatja frissen ébredt arcodat. Árad belőled az életenergia, és a hálán kívül képtelen vagy mást érezni.

Az ilyen napokon könnyű és egyenes úton tudsz sétálni a céljaid felé, felpumpálva, szinte arrogánsan mész le a terembe, hogy maximum erőbedobással pumpáljad az a vasat, aztán egy laza mosolyal hazafele sétálva dominálod le a random NPC-ket megtörhetetlen szemkontaktussal, merthát na, néha csak nembaj hogy ilyen kis játékkal ídézel magadba önbizalmat.

És persze vannak olyan napok is, ahol legszivesebben csak beleépülnél a kanapéba, kezedbe vennél egy tubus fagylaltot és betolnád valami jó kis sorozatot nézve, csak hogy ne kelljen olyan dolgokra gondolnod, amik bármiféle kellemetlenséget okozhatnak.

Mondjuk hogy el kéne azért menni fürdeni és meg kéne mosni a fogad.

Legalább is nekem ez a változatlan változatosság festi mostanában be a heteimet.

Mármint az elmúlt jópár évemnek a heteit.

A siker így is több volt mint kevesebb, persze a kisördög szemszögéből nézve, mert baszki engem aztán soha egy pillanat csenddel sem álld meg a kis garázdálkodó.

Ezért van hogy 5 év edzés max 2-nek, annak is alig néz ki, és ezért van hogy hiába tudok kb mindent a céljaim felé vezető útról, és megjárni is, valahogy mégsem tudom megtenni még az első lépést sem. (legtöbb esetben persze, azért na próbálkozom)

Szóval 100% biztosan állíthatom hogy nekem az utóbbi féle napok állnak közelebb a mindennapokhoz.

És nem hiszem hogy ebben egyedül vagyok.

Sőt, pontosan tudom hogy nem. És sajnos azt is tudom, hogy jóval több ember él így, még jóval szarabbul is, mint gondolnád.

De ez egy túlságosan depresszióba nyomó gondolat.

Főleg egy dolog miatt, hogy egyátalán nem kell ám így lennie. Nem kell minden napnak szar és unalmas dopamin-üldözésnek lennie. Nem kell a lustaság és torkosság bűnjeiben tapicskolni egész áldott nap, csak azért mert ma épp úgy döntött a kis Lucifered hogy jól oldalbabasz és még rád is tapos.

Nem kell otthon maradni csak mert nincs kedved gym-elni, és nem kell 3 órán keresztül pörgetni a Tiktok-ot vagy Instagram-ot.

Egyátalán nem kényszerít rá senki saját magadon kívül.

És mégis basszam meg tömérdek fiatal csávót látok akiknek nem szól másról az életük csak valahogy kibírni a mindennapokat hogy hazamenjenek és tiszta erővel sprinteljenek a modern szórakoztatás csapdájába. (magamat is beleértve)

Szóval mit lehet tenni?

Szimplán ne legyenek rossz napjaid nem? Csakhát mindig lesznek. Akármilyen jó helyen van bárki, mindig lesznek.

Sajnos csak egy igazi válasz van erre, és mivel az igazság általában nem valami szexi és inycsiklandó dolog, ezért ez sem az.

Csak ne add fel és szenvedj. Ennyire egyszerű. Szenvedd végig a szar napokat, amíg el nem éred amit el akarsz. Hiszen ígyis úgyis csak szenvedés mindennek a vége, amíg meg nem halsz.

És hidd el, nálam nagyobb komfortfüggőt bizisten nem ismersz. Ha én képes vagyok, mégha nem is végigvinni a terveim, de legalább nem feladni, akkor bárki mást mi az isten tart vissza?

Lehet hogy nincs valami jó bizonyítványom az akaraterő és szorgalom iskolájában, de baszki én feladni halálomig nem fogom. Menni fog vagy nem, igazából ne is érdekeljen.

Ha biztosan nem fog menni? Az se.

Bukj el és ess el nyugodtan.

Csak ne add fel.

Honnan tudod, hogy a következő alkalommal sem fog menni?

Honnan tudod, hogy holnap nem lesz jobb?

Edzésnapló 1.

Na végre valahára levonszoltam magam a gym-be egy egész nagy kihagyás után. A lustaságom rengeteg tennivalóm miatt ha jól emlékszem 4 hónapja nem edzek (de tényleg volt dolgom na, azért mégiscsak dolgoztam két hónapot dániában) és meg is látszik.

Az edzés hiánya, és a jó kis malacfos lapátolás heti hét napban, mert azért megmaradt valamennyire az erőszintem.

De mégiscsak gyengébb vagyok mint eddig. Mégha testileg nem is annyira, inkább mentálisan, és ez azért kiváltja belőlem azt a bizonyos kellemetlen érzést amivel már rengeteg ideje küzdök. Talán legjobban a szégyen írja le.

Ne értsd félre nem szégyenlem magam, és nincs bennem elégedetlenség, ez az egész szituáció egy külön önálló érzést kelt bennem.

"Nem vagyok olyan jó mint régen"

Ez a mondat egy exisztenciális szégyenérzet szerűséget hoz magával, szerintem nem csak nekem hanem általánosan bármelyik férfinak, hiszen azt jelenti hogy már túlmentem a "peak"-emen, és innentől sosem leszek olyan jó mint régen.

Persze nem okoz húdenagy nehézséget, igazából semennyit sem, hogy túllépjek ilyeneken és megbeszéljem az agyammal ennek a hamisságát.

Mivel nem ez a helyzet. Csakhát mégis van egy olyan dolog hogy tudatalatti, ami nem előrelátóan (vagyis ki tudja mennyire, ez egy jövőbeli téma lesz) fogja fel a dolgokat, csak azt, ami most van.

Szóval aggodalomra semmi ok, kibaszottul élveztem ezt az edzést, és epekedve várom a holnapit is.

Meg persze azt a kurva gyors visszalendülést amit a muscle memory-nak köszönhetek majd, és csak hogy méggyorsabb legyen megzabálok minden nap vagy fél kiló húst és 10 tojást.

Majd erről is lesz mondanivalóm, hogy mennyire el van baszva a modern étkezés, de felejtsük el, jöjjön a szaftos része, maga a gyakorlatok:

4 szett dumbell press

3 szett incline benchpress

4 szett cable row

2 szett cable pulldown

3 szett machine bicep curl

2 szett close grip benchpress

Ma csak ennyit nyomtam, nem fogom elsietni a visszaszokást, mert a végén megint kihagyok hónapokat megfogható fejlődés nélkül.

És ha a kövi barátnőmnek nem lesz elég megfognivalója...

Inkább el sem mondom mit tennék magammal.

Motiváljon ez a gondolat.

Újra és újra útra kelünk mi?

Rendkívüli módon hírhedt vagyok az agytekervényeimben élő neuron-civilizáció tagjai közt, az impulzív mindenféle hosszútávú belekezdésekről, mint az hogy blogoljak és edzésnaplót tartsak, ráadásul pont itt ezen a blogon, a Vadonjáró árnyékában már több száz bejegyzésre alapozva.

De ennél Manócskásabb dolgot talán nem is lehet csinálni, szóval hiába aggódok hogy mi lesz ennek az eleje és vége, legalább autentikus.

Valami menő szöveget kéne írnom ide, egy atomjó első benyomásra, de úgylátszik tényleg genetika hogy nem vagyok híve az ilyeneknek.

Valami érdekesség csak kijön majd ebből az érettségi nélküli, szobatárssal élő, kifejezetten intelligens, szexi jóképű, bölcs és végtelenül szerény 18 évesből😊

Ha meg nem akkor elbasztam.

De kit érdekel?