A halálról

Régebben mindig úgy képzeltem, hogy kurva jó dolog lesz lassan megöregedni, és aztán nyugdíjaséveimben a tornácon ülve légpuskával basztatni a kíváncsi turistákat.

Esetleg valami trópusi tájon egy kocsmában kitalált tengerészttörténetekkel hülyíteni a kíváncsi turistákat.

Vagy valami vadonban vezetni és jól lenyúlni a kíváncsi turistákat.

Valami úgy látszik van ezekkel a kíváncsi turistákkal, de én nem tudom, micsoda.

Mindegy, igazából a halálról akartam írni. Tegnap éjjel felébredtem, és a halálról kezdtem el gondolkodni. Azt mondják, egészséges, a buddhizmus meg egyenesen rá van kattanva arra, hogy a halállal - a halálommal - foglalkozni kell, napi szinten. Meditálni kell rajta, végig kell gondolni, át kell érezni, satöbbi, satöbbi.

Mert, mint ahogyan Lin-csi zen mester is mondja, igazából ez az egész emberi kepesztés csak azért van - művészet, tudomány, vallások, civilizáció, Playstation2 - mert az ember nagyon jól tudja, hogy egy napon meg fog halni, és mindenáron vigasztalni akarja magát ezért, megnyugvást keres, meg igazából lehetőleg gondolni sem akar rá.

De ha mindenképpen be fog következni, csak kéne foglalkozni vele, nem?

Emlékszem, a nagymuter nyolcvannegyedik születésnapján (az is jópár éve volt már egyébként) megkérdeztem tőle, hogy hát milyen érzés leélni nyolcvannégy évet? Mert nekem ez a harcminchárom is soknak tűnik, annyi minden történt már velem, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy mégegyszer ennyit leéljek...

Szóval azt mondta a nagymuter, hogy úgy elröppent az a nyolcvannégy év, mint egy szemvillanás.

És arra gondoltam tegnap éjszaka, hogy egyetlen szemvillanás múlva majd én is nagyon öreg leszek, és arra gondolok majd, hogy te jó ég, egyetlen szemvillanással ezelőtt még harminchárom éves voltam, és az ágyban fekve arra gondoltam, hogy ha megöregszem, vajon én is egyetlen pillanatnak érzem majd azt a sok közben eltelt évet?

Arra is emlékszem, hogy tizenévesen, valamikor a kilencvenes évek elején feküdtem egyik éjjel az ágyamban, és arra gondoltam, hogy vajon hol leszek 2010-ben? És 2020-ban? Olyan félelmetesnek tűnt akkor, hogy egyáltalán lesz olyan, hogy 2010. A jövő, amibe nem látunk bele. És halvány fogalmam sem lehetett akkor arról, hogy hol leszek, kivel, mit fogok csinálni, sőt - hogy egyáltalán életben leszek-e még.

És amikor idáig jutottam tegnap éjjel, elszorult a szívem.

Mert lesz olyan is - mindegy, meddig tart az odáig vezető út - hogy én már nem leszek. Sőt, lesz olyan, amikor már érezni fogom, hogy mindjárt bekövetkezik az, hogy én már többé nem leszek.

Nem hiszek a túlvilágban, nyomorult, szánalmas baromságnak tartom, buksisiminek, hazug gügyögésnek, mentegetőzésnek, ködösítésnek.

Nem, ember. Ha eljön a vége, az egész tested még egyszer utoljára összerándul - azt mondják a tudósok, azért rándul sokszor össze a testünk álmunkból ébredve is, mert az idegrendszer ilyenkor tévedésből azt hiszi, éppen haldoklunk - aztán lekapcsolják a villanyt. Azt talán még tudja a tudatod, hogy hoppá, éppen meghalok, de azt már nem hiszem, hogy túl sok időd lenne reagálni erre az állapotra, és mire igazán elgondolkodhatnál rajta, már vége is van.

Mégis, van az a pár pillanat, amikor te már biológiai értelemben meghaltál, de az agyad még fullra működik, és vele együtt te is tudatodnál vagy. Néha több is, mint pár pillanat. És a külső világtól teljesen elvágva ugyan ki mondja meg, hogy a tudat milyen hosszúnak érzékeli ezt a néhány másodpercet? Vagy perceket? Ha nem ér akkora sokk, hogy az idegrendszered azonnal lekapcsoljon, vajon mennyi időd van még odabent, egyedül önmagaddal? És mi történik akkor valójában?

Remélem ha eljön az ideje, megtudom. És azt is csak remélni tudom, hogy lesz időm felkészülni. Nem érzem azt most, hogy félnék a haláltól, elvégre akar a halál örökké élni, de még azért ne, jó? Még nem készültem fel egészen.

És vajon ha úgy érzem, hogy most már egészen felkészültem, akkor én döntöm el, mikor halok meg?

Nem lehet rossz az az állapot. Mikor készen vagy, de még élsz. Mivel foglalkoznál vajon akkor?

Ezt is ki kéne még próbálnom.