Olyan ritkán vagyok beteg, hogy amikor mégis beteg vagyok, egészen odáig nem tudatosul bennem, hogy jé, beteg vagyok, ameddig szó szerint össze nem roskadok valahol. Vagy teljesen el nem homályosul a látásom. Vagy rajtam nem marad a fekverúd bemelegítéskor. Vagy észreveszem, hogy remeg a kezem, nem áll fel a farkam, bevörösödik az orrom, leesik a bal karom.
Vagy ömlik a taknyom, mint most is.
Nem szoktam ezoterikus magyarázatokat kreálni a betegségeimhez, inkább a vírusokban, a baktériumokban, meg valamennyire a lelki tényezőkben hiszek, meg a nem megfelelő kajálásban/alvásban/testedzésben.
Mivel azonban magam vagyok az egészséges életmód, és totál kiegyensúlyozott is vagyok, kábé mint egy csurig pakolt gardróbszekrény, maradnak a vírusok, meg a Törökországból hazatérés miatti klímaváltozás. Konkrétan a klíma a repülőn, hogy baszná meg mindenki az anyját aki csak cirka tizennyolc fokban tud kényelmesen utazni.
A lényeg hogy megfáztam, na, ez a tragédia.
2012. szeptember 28., péntek
2012. szeptember 27., csütörtök
Hazatérés után
Igazából írnom kellene Törökországról, de igazából meg nincs mit.
Éppen az történt és éppen úgy, ahogyan vártam, és ahogyan megálmodtam. Nagyon-nagyon királyul elvoltunk, ha tehetjük, megyünk megint, jövő ősszel is.
Mert tengerpart volt, pálmafák voltak, meg függőágyak, koktélok voltak, rengeteg fagylalt volt, meg kaja, meg hurik. Mi az istent lehet még erről mondani?
Rengeteget homokoztunk a világ egyik legnagyobb homokozójában, és a kis vadonjáró kikövetkeztette, hogy bizonyára a török méhek készítik a törökmézet. Ezt übereld, baszics.
Egy hét a Rod of Security zsebparadicsomában, na.
Éppen az történt és éppen úgy, ahogyan vártam, és ahogyan megálmodtam. Nagyon-nagyon királyul elvoltunk, ha tehetjük, megyünk megint, jövő ősszel is.
Mert tengerpart volt, pálmafák voltak, meg függőágyak, koktélok voltak, rengeteg fagylalt volt, meg kaja, meg hurik. Mi az istent lehet még erről mondani?
Rengeteget homokoztunk a világ egyik legnagyobb homokozójában, és a kis vadonjáró kikövetkeztette, hogy bizonyára a török méhek készítik a törökmézet. Ezt übereld, baszics.
Egy hét a Rod of Security zsebparadicsomában, na.
2012. szeptember 26., szerda
Bódhiszattva csöves
Ül a haver a padon. Életének legszarabb napján, legalábbis ő úgy érzi, és ez elég ahhoz, hogy így is legyen. Szóval el van kenődve mint vaj a kenyéren, érted.
Amint ott baszarog magában, odatántorog hozzá egy torzonborz alak. Ultra hárdkór csöves csóka.
Leül mellé. A havert nem érdekli, elege van a világból, és ugyan mit változtathat ezen egy csöves?
Egyszercsak a torzonborz megszólal:
- A pénz a baj, mi?
Haver megrázza a fejét.
- Akkor egy nő - folytatja rekedten a csöves, és bólint.
Haver is bólogat, közben üres szemekkel mered maga elé.
A csóka átnyúl, megveregeti a vállát, közben kásás hangon azt motyogja:
- Ne is törődj vele. Te csak azzal törődj, hogy folyamatosan fejlesszed magad.
Azzal felállt és eltántorgott.
A haver még ült ott pár percig mozdulatlatlanul, aztán hirtelen fény gyulladt a szemében, döbbenten felugrott, de a csöves akkor már nem volt sehol.
Azt mondta, az volt életének legmegrázóbb pillanata. Szatorija volt, azt mondta. Azt mondta, olyan volt, mintha álmodta volna, de ő nem egy álmodozó típus, főleg nem nappal. Esküszik rá, hogy megtörtént, hogy pontosan így történt meg, és nekem semmi okom sincsen kételkedni a szavában.
Éppen olyan lehetett az a csöves, mint ez a fickó itt.
Találkoztam már én is ilyen emberekkel, nem sokszor, csak párszor, de mindegyik kurvára beégett, sohasem fogom őket elfelejteni.
Egyszer talán én leszek ilyen valakinek az életében.
Vagy már voltam is, ki tudja?
Amint ott baszarog magában, odatántorog hozzá egy torzonborz alak. Ultra hárdkór csöves csóka.
Leül mellé. A havert nem érdekli, elege van a világból, és ugyan mit változtathat ezen egy csöves?
Egyszercsak a torzonborz megszólal:
- A pénz a baj, mi?
Haver megrázza a fejét.
- Akkor egy nő - folytatja rekedten a csöves, és bólint.
Haver is bólogat, közben üres szemekkel mered maga elé.
A csóka átnyúl, megveregeti a vállát, közben kásás hangon azt motyogja:
- Ne is törődj vele. Te csak azzal törődj, hogy folyamatosan fejlesszed magad.
Azzal felállt és eltántorgott.
A haver még ült ott pár percig mozdulatlatlanul, aztán hirtelen fény gyulladt a szemében, döbbenten felugrott, de a csöves akkor már nem volt sehol.
Azt mondta, az volt életének legmegrázóbb pillanata. Szatorija volt, azt mondta. Azt mondta, olyan volt, mintha álmodta volna, de ő nem egy álmodozó típus, főleg nem nappal. Esküszik rá, hogy megtörtént, hogy pontosan így történt meg, és nekem semmi okom sincsen kételkedni a szavában.
Éppen olyan lehetett az a csöves, mint ez a fickó itt.
Találkoztam már én is ilyen emberekkel, nem sokszor, csak párszor, de mindegyik kurvára beégett, sohasem fogom őket elfelejteni.
Egyszer talán én leszek ilyen valakinek az életében.
Vagy már voltam is, ki tudja?
2012. szeptember 17., hétfő
A vadonjáró útrakel
Holnap reggel a Vadonjáró elindul az Ezüst Félhold Birodalmába a kis vadonjáróval.
Odaleszünk bő egy hétig, és remélem nagyon jól fogjuk érezni magunkat.
Nem zarándokútra megyünk, ezúttal nem, csak a tengerparton fogunk dögleni, koktélt szürcsölünk, (a kis vadonjáró csak gyümölcslevet) és stíröljük a hurikat (a kis vadonjáró csak a fagylaltost).
Meg homokerődöt építünk, és aztán lezúzzuk, mert azt már a kis vadonjáró is nagyon jól tudja, hogy semmi sem tart örökké.
Szóval kaland az lesz bőven. Meg homok.
Odaleszünk bő egy hétig, és remélem nagyon jól fogjuk érezni magunkat.
Nem zarándokútra megyünk, ezúttal nem, csak a tengerparton fogunk dögleni, koktélt szürcsölünk, (a kis vadonjáró csak gyümölcslevet) és stíröljük a hurikat (a kis vadonjáró csak a fagylaltost).
Meg homokerődöt építünk, és aztán lezúzzuk, mert azt már a kis vadonjáró is nagyon jól tudja, hogy semmi sem tart örökké.
Szóval kaland az lesz bőven. Meg homok.
Álmoskönyv 1.
Éjjel azt álmodtam, hogy egy piros gi-s, szamurájkardos fickóval vitatkozom arról, hogy melyik számomra a legjobb harcművészet. Valamiért meg akart győzni arról, hogy nekem a Jeet Kune Do lenne a legjobb. Végül már annyira idegesített, hogy lecsaptam.
Egy szabályos box ütéssel.
There you go.
Ismét hálás lehetek az álmaimnak a hathatós segítségért.
Egy szabályos box ütéssel.
There you go.
Ismét hálás lehetek az álmaimnak a hathatós segítségért.
2012. szeptember 16., vasárnap
Kalandok a vadonban 2.
Ma reggel észrevettem, hogy egy szemét kis pók beszőtte a porszívót.
Ez akár még okot is adhatna némi zavarodott magyarázkodásra, de egyrészt szerencsére nincs kinek, másrészt meg pontosan tudom, hogy minden héten alaposan kiporszívózom a házat, ezért egyáltalán nem érzem lusta, mocskos disznónak magam.
Egyszerűen itt a vadonban így mennek a dolgok.
Ma leszeded a pókhálót, holnapra újra ott van. Ugyanott, bazmeg. Ezért egy idő után csak onnan szeded le, ahol valóban zavar. És megtanulsz együtt élni a sok kis nyomoronccal. Pár napja egy pofátlan siklót hajítottam ki a fürdőszobából. Van, aki erre a néha túlságosan is szoros együttélésre egyszerűen nem képes, megértem, az ne költözzön a vadonba, ennyi.
Nekem inkább legyen egy sikló az ágyamban, mint egy részeg csöves az ajtóm előtt.
És itt a kosz is más. Más a kosz fogalma. Egészen más itt a metafizikája annak, hogy valami koszos. Itt simán kimész mezítláb, sétálsz egyet, majd bejössz mezítláb, leülsz mosatlan kézzel enni, és amikor esténként lefürdesz nyáron, mindig fekete lesz a víz.
Mégsem érzed koszosnak magad. Mert ez a kosz más, mint a városban. Ezt akár meg is eheted, öregem, marékszám tömheted a szádba a földet, a homokot (lásd kis vadonjáró évek óta) és semmi bajod nem lesz tőle. Sőt, úgy megerősít, hogy a végén szinte vágysz rá, hogy koszt zabálhass.
Nekem például szénanáthám volt, amíg a városban éltem. Komoly. Aztán a vadonba költöztem, és egy év alatt elmúlt. Nyomtalanul. Azóta sem értem, de nem is érdekel, a lényeg az eredmény.
A tücsköket, azokat viszont nagyon utálom. Képes vagyok az éjszaka közepén felkelni és levadászni őket, ha hallom, hogy bent reszelik a seggüket a házban. Meg a sáskákat, ahogyan berreg a szárnyuk, a hajam égnek áll tőle, pedig kopasz vagyok.
De rendszerint nincs gond, felkelek, nyákos masszává lapítom őket, aztán alszom tovább.
Ezek után csodálkozol, ugye, hogy a siklókat meg életben hagyom - de hát gondolj bele, van csendesebb állat egy kígyónál?
Ez akár még okot is adhatna némi zavarodott magyarázkodásra, de egyrészt szerencsére nincs kinek, másrészt meg pontosan tudom, hogy minden héten alaposan kiporszívózom a házat, ezért egyáltalán nem érzem lusta, mocskos disznónak magam.
Egyszerűen itt a vadonban így mennek a dolgok.
Ma leszeded a pókhálót, holnapra újra ott van. Ugyanott, bazmeg. Ezért egy idő után csak onnan szeded le, ahol valóban zavar. És megtanulsz együtt élni a sok kis nyomoronccal. Pár napja egy pofátlan siklót hajítottam ki a fürdőszobából. Van, aki erre a néha túlságosan is szoros együttélésre egyszerűen nem képes, megértem, az ne költözzön a vadonba, ennyi.
Nekem inkább legyen egy sikló az ágyamban, mint egy részeg csöves az ajtóm előtt.
És itt a kosz is más. Más a kosz fogalma. Egészen más itt a metafizikája annak, hogy valami koszos. Itt simán kimész mezítláb, sétálsz egyet, majd bejössz mezítláb, leülsz mosatlan kézzel enni, és amikor esténként lefürdesz nyáron, mindig fekete lesz a víz.
Mégsem érzed koszosnak magad. Mert ez a kosz más, mint a városban. Ezt akár meg is eheted, öregem, marékszám tömheted a szádba a földet, a homokot (lásd kis vadonjáró évek óta) és semmi bajod nem lesz tőle. Sőt, úgy megerősít, hogy a végén szinte vágysz rá, hogy koszt zabálhass.
Nekem például szénanáthám volt, amíg a városban éltem. Komoly. Aztán a vadonba költöztem, és egy év alatt elmúlt. Nyomtalanul. Azóta sem értem, de nem is érdekel, a lényeg az eredmény.
A tücsköket, azokat viszont nagyon utálom. Képes vagyok az éjszaka közepén felkelni és levadászni őket, ha hallom, hogy bent reszelik a seggüket a házban. Meg a sáskákat, ahogyan berreg a szárnyuk, a hajam égnek áll tőle, pedig kopasz vagyok.
De rendszerint nincs gond, felkelek, nyákos masszává lapítom őket, aztán alszom tovább.
Ezek után csodálkozol, ugye, hogy a siklókat meg életben hagyom - de hát gondolj bele, van csendesebb állat egy kígyónál?
2012. szeptember 15., szombat
7. zen történet
Egy zen tanítvány egyszer sétálni indult az erdőben. Ősz volt, és ő meglátta, ahogyan az egyik fáról leesni készül egy falevél. Megállt, s végignézte, ahogyan a falevél lassan a földre hullik, s elpihen az avaron.
Azon nyomban megvilágosodott.
Mikor hazaért kis kunyhójába, meglátta a polcán a sok könyvet, melyeknek tanulmányozásával hosszú éveket töltött el. Dühösen kivitte mindet az udvarra egy kupacba, meggyújtotta és elégette.
- Az a sok év az életemből! – így szólt – mindet olvasásra pazaroltam, s a megvilágosodást kerestem éveken át! Ennyi idő alatt nem értettem meg, hogy a megvilágosodást elérni éppen annyi idő, míg a fáról lehulló falevél földet ér.
Vin Diesel For President
Nézem a Pitch Black-et, és újra rá kell jönnöm, hogy imádom Vin Dieselt. Az egész karaktert, úgy, ahogy van. Egy kopasz kigyúrt néger állat, aki imádja a D&D-t, aki egy mogorva, aranyláncos BMW-s bunkónak tűnik közben meg valójában kedves, intelligens és kurva jó arc? Epic win, öregem, epic win.
(Nem, nem csak azért, mert ugyanilyen karaktervagyok szeretnék lenni én is, és ezzel valójában önmagamat imádom. Nem. Mondom, nem. Na jól van, kussoljál, bazmeg).
Valószínűleg a következő napokban/hetekben meg fogom nézni az összes filmjét újra. Vannak köztük jobbak, vannak rosszabbak, de vele is úgy vagyok mint Steven Seagallal - ha egy filmben szereted, az összesben szeretni fogod, mert mindig ugyanazt játssza. Én speciel szeretem. Lehet kritizálni, hogy nem is színész, meg szarul játszik, meg mimika, meg kisfaszom.
Be lehet kapni, szerintem kurva jó Hamlet lenne belőle, meg Lear király, meg Prospero, meg Bánk Bán is. Sőt, kurva jó Vágási Feri.
(Nem, nem csak azért, mert ugyanilyen karakter
Valószínűleg a következő napokban/hetekben meg fogom nézni az összes filmjét újra. Vannak köztük jobbak, vannak rosszabbak, de vele is úgy vagyok mint Steven Seagallal - ha egy filmben szereted, az összesben szeretni fogod, mert mindig ugyanazt játssza. Én speciel szeretem. Lehet kritizálni, hogy nem is színész, meg szarul játszik, meg mimika, meg kisfaszom.
Be lehet kapni, szerintem kurva jó Hamlet lenne belőle, meg Lear király, meg Prospero, meg Bánk Bán is. Sőt, kurva jó Vágási Feri.
Rod of Security
Tudod mi az a Rod of Security?
Nem, nem a farkamat hívom így, az inkább Rod of Wonder, vagy Rod of Lordly Might lenne azt hiszem. Rod of Splendor? Ez sem rossz.
Na jó, elárulom: ez egy varázstárgy a D&D-ben. (A D&D egy szerepjáték, ami... na jó, tudod mit, ha nem tudod, mi az, inkább hagyd ki ezt a bejegyzést, jó? Görgess tovább, rengeteg más érdekesebb téma is van itt.)
Szóval egy varázspálca, ami egy saját zsebdimenzióba repíti a használóját. Egy zsebparadicsomba, hogy pontosabb legyek.
Képzelj el mondjuk egy trópusi szigetet, ami a felhők fölött lebeg. Vagy egy oázist, amit körülölel a végtelen sivatag. Vagy egy erdei ligetet a vadonban. Vagy egy virágos mezőt néhány fával. Akárhogyan kinézhet, ez a megteremtőjén múlik, a lényeg hogy tökéletes.
Ha aktiválod a varázspálcát, azonnal odakerülsz ebbe a kis édenkertbe, akárhol is voltál éppen. Amíg ott vagy, nem öregszel, és kétszer olyan gyorsan gyógyulsz, mint egyébként. Étel-ital mindig van elég, igaz, csak zöldségek és gyümölcsök, meg friss, tiszta víz. Társaságnak csak azok vannak ott veled, akiket magaddal viszel. Meg van határozva, hogy mennyi időt tölthetsz ott, és a pálcát legfeljebb hetente egyszer aktiválhatod.
Mindezt potom 61.000 aranyért, öregem. És akárhány töltet is van benne, időnként lemerül, és akkor újra kell töltetni egy nagyhatalmú varázslóval vagy pappal, egy valag pénzért.
De akkor is megéri. Komolyan, szerepjátékban ugyan szerintem szart sem ér, végülis semmi izgalmas nincs abban, hogy ott ücsörgünk a tengerparton a pálmafák alatt, gyógyulásra/menekülésre meg vannak sokkal jobb varázslatok is - de hány órán keresztül lehet már álmodozni arról, hogy öregem, ha valóban lenne egy ilyen varázspálcám...
Hát én kurvára tudnám élvezni, pajtás.
Nem, nem a farkamat hívom így, az inkább Rod of Wonder, vagy Rod of Lordly Might lenne azt hiszem. Rod of Splendor? Ez sem rossz.
Na jó, elárulom: ez egy varázstárgy a D&D-ben. (A D&D egy szerepjáték, ami... na jó, tudod mit, ha nem tudod, mi az, inkább hagyd ki ezt a bejegyzést, jó? Görgess tovább, rengeteg más érdekesebb téma is van itt.)
Szóval egy varázspálca, ami egy saját zsebdimenzióba repíti a használóját. Egy zsebparadicsomba, hogy pontosabb legyek.
Képzelj el mondjuk egy trópusi szigetet, ami a felhők fölött lebeg. Vagy egy oázist, amit körülölel a végtelen sivatag. Vagy egy erdei ligetet a vadonban. Vagy egy virágos mezőt néhány fával. Akárhogyan kinézhet, ez a megteremtőjén múlik, a lényeg hogy tökéletes.
Ha aktiválod a varázspálcát, azonnal odakerülsz ebbe a kis édenkertbe, akárhol is voltál éppen. Amíg ott vagy, nem öregszel, és kétszer olyan gyorsan gyógyulsz, mint egyébként. Étel-ital mindig van elég, igaz, csak zöldségek és gyümölcsök, meg friss, tiszta víz. Társaságnak csak azok vannak ott veled, akiket magaddal viszel. Meg van határozva, hogy mennyi időt tölthetsz ott, és a pálcát legfeljebb hetente egyszer aktiválhatod.
Mindezt potom 61.000 aranyért, öregem. És akárhány töltet is van benne, időnként lemerül, és akkor újra kell töltetni egy nagyhatalmú varázslóval vagy pappal, egy valag pénzért.
De akkor is megéri. Komolyan, szerepjátékban ugyan szerintem szart sem ér, végülis semmi izgalmas nincs abban, hogy ott ücsörgünk a tengerparton a pálmafák alatt, gyógyulásra/menekülésre meg vannak sokkal jobb varázslatok is - de hány órán keresztül lehet már álmodozni arról, hogy öregem, ha valóban lenne egy ilyen varázspálcám...
Hát én kurvára tudnám élvezni, pajtás.
'szott nagy vádlik
Olvasom valami fitnesszes csókánál, hogy neki csak az az igazán impresszív fizikum, amihez baszott nagy vádlik tartoznak.
Valamennyire egyetértek vele. A tasmánördög testalkat szerintem sem néz ki túl jól, és aki a lábedzésre odafigyel (ebben is az erőemelés zúz a legjobban) annak a vádlija sincs általában elhanyagolva.
Az arányosság, a szimmetria és a megjelenés a testedzésben igenis fontos. Legfeljebb nem elsődleges, de mindenképpen fontos. A testtudatosság az edzés egyik alapvető része és célja (kéne hogy legyen). Például az, hogy valakinek egyenes, szép, délceg tartása van, akár áll, akár sétál. A konditerembe járó hurkagyurkák többsége úgy tartja magát, mint egy gorilla.
De sajna ez is leginkább genetika. A vádlinál is - hol tapad a vádlid, mennyire könnyű edzeni, mennyire fejlődik gyorsan, és meddig lehet növeszteni.
Én pár évig nem edzettem külön vádlira (mert nem vagyok én testépítő, vazze), de az utóbbi egy évben igen, és azt kell mondanom, nagyon kellett.
Egyrészt nem gyaloglok/futok már annyit, és az amúgy is csak szálkásítana. Másrészt a fókuszált, nagy súlyokkal való edzést semmi sem helyettesítheti, egyetlen testrésznél sem, ha nagy izmokat akarsz. Ez persze nem az erőről szól, ez csak a megjelenés, de mint írtam, az is fontos.
A hatása a vádliedzésemnek az lett, hogy nagyobb, erősebb vádlijaim lettek (naná, bazmeg, ezért edzettem rá), és ez segített az erőemelő gyakorlatoknál is (deadlift, guggolás). És mivel az edzéssel együtt nyújtottam is a vádlijaimat alaposan, ez még tovább növelte a teherbírásukat. Határozottan erősebbnek érzem tőle az egész lábamat, és ezen keresztül az egész testemet.
Szóval minimalizmus ide vagy oda, meg nem-vagyunk-mi-testépítők, meg ilyenek, de azért a vádliedzést meg fogom tartani.
És tényleg nagyon jól néz ki egy vaskos, erős, 'szott nagy vádli.
Valamennyire egyetértek vele. A tasmánördög testalkat szerintem sem néz ki túl jól, és aki a lábedzésre odafigyel (ebben is az erőemelés zúz a legjobban) annak a vádlija sincs általában elhanyagolva.
Az arányosság, a szimmetria és a megjelenés a testedzésben igenis fontos. Legfeljebb nem elsődleges, de mindenképpen fontos. A testtudatosság az edzés egyik alapvető része és célja (kéne hogy legyen). Például az, hogy valakinek egyenes, szép, délceg tartása van, akár áll, akár sétál. A konditerembe járó hurkagyurkák többsége úgy tartja magát, mint egy gorilla.
De sajna ez is leginkább genetika. A vádlinál is - hol tapad a vádlid, mennyire könnyű edzeni, mennyire fejlődik gyorsan, és meddig lehet növeszteni.
Én pár évig nem edzettem külön vádlira (mert nem vagyok én testépítő, vazze), de az utóbbi egy évben igen, és azt kell mondanom, nagyon kellett.
Egyrészt nem gyaloglok/futok már annyit, és az amúgy is csak szálkásítana. Másrészt a fókuszált, nagy súlyokkal való edzést semmi sem helyettesítheti, egyetlen testrésznél sem, ha nagy izmokat akarsz. Ez persze nem az erőről szól, ez csak a megjelenés, de mint írtam, az is fontos.
A hatása a vádliedzésemnek az lett, hogy nagyobb, erősebb vádlijaim lettek (naná, bazmeg, ezért edzettem rá), és ez segített az erőemelő gyakorlatoknál is (deadlift, guggolás). És mivel az edzéssel együtt nyújtottam is a vádlijaimat alaposan, ez még tovább növelte a teherbírásukat. Határozottan erősebbnek érzem tőle az egész lábamat, és ezen keresztül az egész testemet.
Szóval minimalizmus ide vagy oda, meg nem-vagyunk-mi-testépítők, meg ilyenek, de azért a vádliedzést meg fogom tartani.
És tényleg nagyon jól néz ki egy vaskos, erős, 'szott nagy vádli.
A titkos geek énem
Na jó, ha valaki meglát, a legkevésbé arra fog gondolni, hogy "jé, egy geek". Inkább át szoktak menni az utca túloldalára a mogorva kopasz bőrdzsekis csávó elől. Pedig ha tudnák, hogy egyszer még Super Nintendo versenyt is nyertem, hehe. De talán jobb is ha nem tudják.
Az persze már régen volt, és az akkori kerekded, vastagszemüveges, szanaszét álló hajú önmagam (igen, képzelj el egy jól táplált herripottert) úgy is festett, mint amilyen volt: egy igazi geek.
Kissé nehéz volt gyereknek lenni, de ha eléggé elmerültem mindenféle dolgokban, akkor nem annyira. Sőt, az csodálatos volt. És én aztán kurvára el tudtam merülni, egészen az önfeledt boldogságig. Szerencsére megtehettem, hogy becsuktam a szobám ajtaját, és akkor az egész világ kint maradt, kivéve a rajzaim, a képregényeim, a könyveim, a játékaim, és persze a számítógép.
Commodore 64-essel kezdődött, meg másolt kazettákkal. Volt vagy egy tucat. Keményen toltam, sorra pörgettem ki a játékokat. Aztán kaptam egy Nintendo-t, ami azért zsírabb cucc volt már, és attól fogva csak ahhoz kértem játékokat minden alkalomra. Kipörgettem azon is mindent, és a mai napig tudok rajta vigyorogni, hogy embereknek mennyi baja volt egy-egy játékkal, meg milyen nehéz volt, meg sohasem tudták végigvinni. Én inkább toltam egész éjszaka, de addig nem nyugodtam, amíg a végére nem értem egy játéknak.
Nagyon jó időszak volt. Emlékszem, a városban ahol felnőttem volt egy konzolbolt (akkor még csak főleg Nintendo) és az eladósrác megengedte, hogy ott játsszunk a haverjaimmal, mert rendszeresen vásároltam náluk. Mindig úgy volt, hogy elkezdtem játszani egy játékot, és mire végigtoltam, már egész kis tömeg ácsorgott körülöttem tátott szájjal. Csak lassan esett le, hogy legenda lettem, és biztosan rengeteg haverom meg barátom lehetett volna, ha érdekel.
De sohasem érdekelt. Csak a játék öröme.
Egyszer voltam csak versenyezni, évekkel később, meg is nyertem, de az sem izgatott igazán, pedig pár srác még meg is akart verni utána. Szerencsére csak geek voltam, kicsi és gyenge sohasem, úgyhogy végül mégsem akartak emberkedni. Szarul jártak volna, mert addigra már betörtem pár orrot a suliban, és nem nagyon féltem senkitől.
A legkedvencebb konzolom a Sega Genesis volt, arra volt a legtöbb játékom, és ott találkoztam az első RPG játékkal is. Warriors of the Eternal Sun. Szerintem a mai napig az egyik leghangulatosabb D&D CRPG, amit valaha készítettek. Hányszor kipörgettem, te jó ég.
Mindezt csak azért írtam le, és mindez csak azért jött elő éppen most (igen, sokmindent elfelejtettem, nagyon sokáig, de többé már sohasem, ígérem) mert a kis vadonjáróval reggel óta a Super Marioworldot toljuk (ez egy Super Nintendo játék, ha esetleg nem tudnád), méghozzá emulátoron. Még évekkel ezelőtt találtam rá erre a programra, amivel PC-n tudom játszani a valaha megjelent összes Nintendo, Sega és Super Nintendo játékot.
Na most, csak hogy értsd a dolog jelentőségét, nekem, akinek minden gyermekkori öröme és álma ebben volt, ez körülbelül olyan, mint amikor... hát, kurvára nem tudom leírni, milyen. Mintha egy dzsinn egyetlen csettintéssel csodát tenne, vagy ilyesmi. Éveken át csak álmodoztam arról, hogy milyen lenne játszani ezzel, vagy azzal, éveken át, és most itt van egyszerre, az összes.
Fuckin' paradise, my man.
És még most is éppen olyan jó, mint régen. Igen, a grafika ősrégi, a hang borzalmas (van, aki hallgatni sem bírja), de a játékélmény hatalmas. És onnan tudom, hogy nem csak a nosztalgia beszél belőlem, hogy a kis vadonjárónak is ugyanúgy tetszik. Hiába a mai játékok csilivili grafikája meg 3D hangzása, az élmény, a hangulat nagyon kevésben van csak meg.
És egy játék itt nem 8 gigabyte, csak 2 megabyte, ezt kapd ki.
Több száz játék, amit úgysem fogok tudni végigtolni, mert életem végéig csak játszhatnék. De legalább a kedvenceimet nagyon jó lesz végigjátszani még párszor. (Érdekes, hogy a pályák sokkal hamarabb véget érnek, mint ahogyan emlékeztem. Sokkal hamarabb.)
Hihetetlen újra ezekkel a játékokkal játszani, hihetetlen és kicsit félelmetes is. Mert amikor ott ülök a képernyő előtt, és a játék elkezdődik, akkor gondolatban újra magamra csukom a szobám ajtaját, mint a régi gyerekszobámét a másik városban, és kizárok mindent, és újra gyerek leszek, akinek csak egyetlen dolga van a világon.
Hogy játsszon.
Az persze már régen volt, és az akkori kerekded, vastagszemüveges, szanaszét álló hajú önmagam (igen, képzelj el egy jól táplált herripottert) úgy is festett, mint amilyen volt: egy igazi geek.
Kissé nehéz volt gyereknek lenni, de ha eléggé elmerültem mindenféle dolgokban, akkor nem annyira. Sőt, az csodálatos volt. És én aztán kurvára el tudtam merülni, egészen az önfeledt boldogságig. Szerencsére megtehettem, hogy becsuktam a szobám ajtaját, és akkor az egész világ kint maradt, kivéve a rajzaim, a képregényeim, a könyveim, a játékaim, és persze a számítógép.
Commodore 64-essel kezdődött, meg másolt kazettákkal. Volt vagy egy tucat. Keményen toltam, sorra pörgettem ki a játékokat. Aztán kaptam egy Nintendo-t, ami azért zsírabb cucc volt már, és attól fogva csak ahhoz kértem játékokat minden alkalomra. Kipörgettem azon is mindent, és a mai napig tudok rajta vigyorogni, hogy embereknek mennyi baja volt egy-egy játékkal, meg milyen nehéz volt, meg sohasem tudták végigvinni. Én inkább toltam egész éjszaka, de addig nem nyugodtam, amíg a végére nem értem egy játéknak.
Nagyon jó időszak volt. Emlékszem, a városban ahol felnőttem volt egy konzolbolt (akkor még csak főleg Nintendo) és az eladósrác megengedte, hogy ott játsszunk a haverjaimmal, mert rendszeresen vásároltam náluk. Mindig úgy volt, hogy elkezdtem játszani egy játékot, és mire végigtoltam, már egész kis tömeg ácsorgott körülöttem tátott szájjal. Csak lassan esett le, hogy legenda lettem, és biztosan rengeteg haverom meg barátom lehetett volna, ha érdekel.
De sohasem érdekelt. Csak a játék öröme.
Egyszer voltam csak versenyezni, évekkel később, meg is nyertem, de az sem izgatott igazán, pedig pár srác még meg is akart verni utána. Szerencsére csak geek voltam, kicsi és gyenge sohasem, úgyhogy végül mégsem akartak emberkedni. Szarul jártak volna, mert addigra már betörtem pár orrot a suliban, és nem nagyon féltem senkitől.
A legkedvencebb konzolom a Sega Genesis volt, arra volt a legtöbb játékom, és ott találkoztam az első RPG játékkal is. Warriors of the Eternal Sun. Szerintem a mai napig az egyik leghangulatosabb D&D CRPG, amit valaha készítettek. Hányszor kipörgettem, te jó ég.
Mindezt csak azért írtam le, és mindez csak azért jött elő éppen most (igen, sokmindent elfelejtettem, nagyon sokáig, de többé már sohasem, ígérem) mert a kis vadonjáróval reggel óta a Super Marioworldot toljuk (ez egy Super Nintendo játék, ha esetleg nem tudnád), méghozzá emulátoron. Még évekkel ezelőtt találtam rá erre a programra, amivel PC-n tudom játszani a valaha megjelent összes Nintendo, Sega és Super Nintendo játékot.
Na most, csak hogy értsd a dolog jelentőségét, nekem, akinek minden gyermekkori öröme és álma ebben volt, ez körülbelül olyan, mint amikor... hát, kurvára nem tudom leírni, milyen. Mintha egy dzsinn egyetlen csettintéssel csodát tenne, vagy ilyesmi. Éveken át csak álmodoztam arról, hogy milyen lenne játszani ezzel, vagy azzal, éveken át, és most itt van egyszerre, az összes.
Fuckin' paradise, my man.
És még most is éppen olyan jó, mint régen. Igen, a grafika ősrégi, a hang borzalmas (van, aki hallgatni sem bírja), de a játékélmény hatalmas. És onnan tudom, hogy nem csak a nosztalgia beszél belőlem, hogy a kis vadonjárónak is ugyanúgy tetszik. Hiába a mai játékok csilivili grafikája meg 3D hangzása, az élmény, a hangulat nagyon kevésben van csak meg.
És egy játék itt nem 8 gigabyte, csak 2 megabyte, ezt kapd ki.
Több száz játék, amit úgysem fogok tudni végigtolni, mert életem végéig csak játszhatnék. De legalább a kedvenceimet nagyon jó lesz végigjátszani még párszor. (Érdekes, hogy a pályák sokkal hamarabb véget érnek, mint ahogyan emlékeztem. Sokkal hamarabb.)
Hihetetlen újra ezekkel a játékokkal játszani, hihetetlen és kicsit félelmetes is. Mert amikor ott ülök a képernyő előtt, és a játék elkezdődik, akkor gondolatban újra magamra csukom a szobám ajtaját, mint a régi gyerekszobámét a másik városban, és kizárok mindent, és újra gyerek leszek, akinek csak egyetlen dolga van a világon.
Hogy játsszon.
2012. szeptember 14., péntek
6. zen történet
Hszüe-Seng gyakran mondta:
- Két ember seper az utcán. Az egyik megvilágosodott, a másik nem. Mondd meg gyorsan, melyik melyik!
RBSD
Az egyik barátom mondta a múltkor, hogy elmenne kipróbálni a Defendo-t, és én persze ajánlottam neki, elvégre a semminél bármilyen edzés jobb. De már régóta le akarom írni a gondolataimat az RBSD-kel kapcsolatban. Küzdősportokról, önvédelemről már írtam ugyan, de most még egyszer.
Az RBSD rövidítés mögött nem valami durva perverzió van (bár akár lehet is, csak én nem ismerem). Az RBSD valójában "reality-based self-defense", vagyis "valóságon alapuló önvédelem", és ez a következőt jelenti: a harcművészeti edzőtermek fehér pizsamás, mezítlábas, formagyakorlatos világa helyett, ahol az emberek többnyire a levegőt ütik, meg előre meghatározott támadások ellen gyakorolnak egyáltalán nem életszerű módon, az RBSD arra helyezi a hangsúlyt, hogy lehetőleg úgy gyakorold az önvédelmet, ahogyan az majd az utcán is megeshet veled.
(Az utcán. Komolyan, mintha háborús övezetben élnénk. Egyszer ettől agyfaszt kapok.)
Szóval lehetőleg utcai ruhában gyakorolni, cipőben, életszerű módon. Villamoson, diszkóban, valódi utcákon, hadd szokja a tanuló aparanoiát az életet. Ez lenne az elképzelés. És persze a technikák egyszerűek, bárkiből lehet kommandós, kés ellen, pisztoly ellen, több ember ellen, magabiztosan, mindezt megtanulhatod egy valag pénzért.
Tényleg, jóval több pénzért, mint amennyit egy átlag utcai rabló leakasztana rólad. Ezt végiggondoltad már, pajtás?
Még egyszer mondom: azt gondolom, hogy a semminél bármilyen edzés jobb, de a következő komoly problémákat szerintem semmiképpen nem lehet megkerülni ezekben a rendszerekben (nálunk a Krav Maga és a Defendo a legjellemzőbbek, de pl. USA-ban ezekből csillió van).
1, hát legelőször is a marketingjük. Katonai, meg rendvédelmi, meg izraeli különleges erők, meg tengerészgyalogosok, meg légiósok, meg polinéz harcosok, meg jedi lovagok. Ne hülyítsük már egymást. Te nem vagy katona. Legkevésbé egy elit egységnél. Te egy átlagember vagy, aki a törvény adta lehetőségeken belül szeretné megvédeni magát. Egyrészt.
Másrészt elmondanám, hogy például az amerikai hadsereg katonáinak közelharci rendszere egy ideje már a brazil-jitsura épül. Igen, ez egy küzdősport. És elárulom, hogy a többi technikájuk is a küzdősportokból van, még a leggyilkosabb egységeknek is.Mert az működik, mert az gyakorolható, mert az tesztelhető, még éles bevetés előtt is.
Harmadrészt, hiszed vagy nem, egy jó küzdősportoló bármikor lever egy tengerészgyalogost, egész egyszerűen azért, mert ő csak ezt gyakorolja napi több órában, a szegény kommandósnak meg egy csomó minden mást is tudnia kell készségszinten.
Negyedrészt beszélgess el egy elitkatonával, és kérdezd meg tőle, mikor bunyózott utoljára háborús bevetésen puszta kézzel. Aztán azt is kérdezd meg, ha már ott ültök, hogy a kiképzésének kb. hány százaléka a pusztakezes küzdelem. Aztán vesd ezt össze gondolatban egy ketrecharcossal.
2, a második legnagyobb problémám nekem az volt, hogy nem azok az emberek mennek el ilyet edzeni, akiknek valóban szüksége lenne rá. Ezért nem lesznek valóban fenyegető edzőpartnerek sem, mint egy keményebb küzdősportban, ahol sokszor eléjük állni is komoly lelkierőt kíván, nemhogy küzdeni (állítólag én is ilyen voltam, akitől féltek, pedig én aztán olyan kis kedves mosolygóskopasz kigyúrt állat vagyok). Szóval rendszerint tinglitanglizhatsz pár ványadt, edzetlen, passzív-agresszív bölcsésszel meg informatikussal. A paranoia-faktor magas, elvégre miért is vannak itt, akik önvédelmet akarnak edzeni?
Azt gondolom, jól küzdeni nagy, erős emberek között lehet megtanulni, elvégre ha velük elboldogulsz, ha tőlük nem félsz, ugyan kitől kellene tartanod? Igen, a 40 kilós cigánygyerektől a késsel, de erről majd később.
3, a technikák: ezek a rendszerek nem találnak ki technikákat, hanem átveszik a küzdősportokból, mint már említettem. Miért onnan? Mert az működik. Ennek ellenére kritizálják a küzdősportokat, mert az utcán nincs bíró, nincsenek menetek, nincsenek szabályok. Az utca kegyetlen, éééértem?
Attól függetlenül, hogy ez így egyáltalán nem igaz (például az utcának nagyon is vannak íratlan szabályai, és törvényei), a technikákat igazából csakis két dolog alapján érdemes rangsorolni - hogy mennyire könnyű megtanulni, és mennyire hatékony. A könnyűség a küzdősportok egyik ismérve - csakis azok a technikák maradtak fenn, amiket gyorsan meg lehet tanulni, és onnantól kezdve élesben, egyre nagyobb erővel és gyorsasággal gyakorolni. A box ütéseit egy nap alatt meg lehet tanulni, de évtizedekig lehet tökéletesíteni.
A hatékonyságban megint a küzdősportok a példaadók - elvégre csak full-kontakt környezetben derül ki (ketrecharc, vaze), hogy mi működik igazán, méghozzá egy jól képzett harcos ellen.
A funkciótlanul bonyolult, ellenőrizhetetlen technikák a tradicionális harcművészetek jellemzői, éppen ezért nincsenek a küzdősportokban. Ha nehéz rendesen megtanulni, te nem érsz vele semmit, ha nem tudod ellenőrizni a hatékonyságát (lásd halálos, gyilkos technikák), ha nem is tudod edzésen partnerrel életszerűen gyakorolni (szemkitolás, nyaktörés, gerincoszlop kitépése segglyukon át, herezacskószaggatás, torokütés, torokátharapás, stb, stb, stb.) akkor hogyan bízhatnád rá magad éles helyzetben?
Ezt kurvára gondold végig.
Ahogy edzel, úgy küzdesz, ez van. Ezen nem lehet változtatni, semmiféle varázslással sem.
Ha látszatütéseket adsz le torokra, meg szemre, meg tökönrúgsz visszafogott lábbal herevédőre, meg úgy csinálsz, mintha (nézz meg pár krav maga/defendo videót a tecsőn), azzal nem fogsz elérni semmit. Ha full-kontaktban küzdesz rendszeresen a technikai alapok megfelelő elsajátítása után, na az az edzés. Az valóban felkészít. És ha stresszhelyzetbe kerülsz az elő fog jönni. A krav magás tipitapi is előjön, ne félj, csak azért kiröhögnek, és aztán rommá vernek. Ne éles helyzetben tudd meg, mi működik és mennyire, kérlek.
Említettem a megfelelő technikai alapokat: azokat kurvára meg kell tanulni. Fokozatosan, szisztematikusan. És csak a legjobbat érdemes megtanulni: üss, mint egy bokszoló, rúgj, mint egy thai-boxos, dobj, mint egy judós, birkózz mint egy birkózó, földharcolj mint egy brazil-jitsus. Próbáld ki az MMA-t is, és rakd ezeket össze. Ha ez neked sok, legalább ütni tudj kurva jól, a többibe meg kóstolj bele néhány szeminárium erejéig. Megéri, mert találkozol a valóban hatékony technikákkal, és lesz összehasonlítási alapod. Ez nagyon fontos, mint ahogyan az is, hogy lehetőséged lesz próbára tenni magad.
Összefoglalva a technikákkal kapcsolatban két alapdolog van: az a nem halálos technika, amit teljes erővel és teljes gyorsasággal biztonságosan tudsz gyakorolni, összehasonlíthatatlanul többet ér, mint az a halálos technika, amit nem tudsz partnerrel gyakorolni, csak vele együtt eljátszani, hogy működik. Hidd el.
A másik meg, hogy 20 technika, amit 100%-osan tudsz összehasonlíthatatlanul többet ér, mint 100 technika, amit 20%-osan tudsz. Ezt is hidd el.
3, az edzettség: egy nagyobb, erősebb, edzettebb ember le fogja verni a kisebbet, gyengébbet, edzetlenebbet. Ez van, szoktasd magad a gondolathoz. A technikai jártasság valamennyi előnyt adhat neked a nagyobb/erősebb ellenfelek ellen, ha azok képzetlenek. De csak keveset. És honnan is tudod meg, hogy akivel szemben állsz, milyen technikai/edzettségi szinten áll? Elkéred az életrajzát? Elbeszélgetsz vele bunyó előtt? Na ez az. A nagyobbakkal mindig csak óvatosan, pajtás.
(Megfelelő erőnléttel amúgy kurvára nem foglalkoznak az RBSD edzéseken sajnos.)
4, mentalitás: ami ugye arról szólna, hogy harcos vagy. De ezt megint nem inkább a full-kontakt küzdősportokban lehet megtanulni? Ahol oda kell állni, ahol komolyan ütnek/rúgnak/dobnak/fojtanak? Persze, fokozatosan, elvégre oda sem gyilkos állatok járnak, a testedet és a tudatodat is hozzá kell szoktatni a terheléshez. Ez kinek gyorsabban megy, kinek lassabban, de az eredmény garantált. Jó, van akinek soha nem fog menni, van, akiből soha nem lesz harcos, de ezt is inkább itt tudd meg, mint élesben, az utcán. Az RBSD-k rengeteget agyalnak csőlátásról, meg adrenalinról, meg az egész utcai konfrontáció elméletéről, de erősen kételm, hogy ez többet segít, mint pár amatőr bokszmeccs. Csak tudni kurvára nem elég, hogy mi fog történni. Meg kell tapasztalni, hozzá kell szokni. Más út nincs.
5, summa summarum: csináld az RBSD-t, ha ez a vágyad. De tudd, hogy ez a valódi harchoz képest légvárépítés. Edzésnek tök jó, testgyakorlásnak, meg csajozni, meg LARP-olni (ha nem tudod mi ez, guglizd meg). De ennyi. Ha viszont valóban küzdeni akarsz megtanulni, ha valóban érezni akarod, hogy egy fizikai konfrontációban ki tudsz állni magadért, akkor próbálj ki minél több küzdősportot, és gondolkodj el azokon, amiket írtam.
És olvass sok Marc MacYoungot, mert én még egy csomó mindenről nem is írtam. A jogi dolgokról például. MacYoung szerint például az első és legfontosabb dolog az önvédelemben, hogy egyáltalán tisztában legyél azzal, hogy azon a helyen, ahol élsz, mi számít jogos önvédelemnek! Vajon ezt hány RBSD edzésen tanítják? Kívülről kéne fújni mindenkinek a hatályos jogszabályokat.
Még egy utolsó dolog: ha a másiknak fegyvere van, vagy ha többen vannak, húzz a gecibe. Felejtsd el a tuti technikák kés/pisztoly/kézigránát/kalasnyikov/szamurájkard/motorosfűrész ellen című fejezetet, kérlek. Nem érdekel, mennyit gyakoroltad Matyikával az IT-ról, meg Zsuzsival a haveroddal például a kés elleni védekezést. És mindegy, mekkora srác/csaj kezében van a fegyver, te húzz a gecibe.
Tényleg.
Az RBSD rövidítés mögött nem valami durva perverzió van (bár akár lehet is, csak én nem ismerem). Az RBSD valójában "reality-based self-defense", vagyis "valóságon alapuló önvédelem", és ez a következőt jelenti: a harcművészeti edzőtermek fehér pizsamás, mezítlábas, formagyakorlatos világa helyett, ahol az emberek többnyire a levegőt ütik, meg előre meghatározott támadások ellen gyakorolnak egyáltalán nem életszerű módon, az RBSD arra helyezi a hangsúlyt, hogy lehetőleg úgy gyakorold az önvédelmet, ahogyan az majd az utcán is megeshet veled.
(Az utcán. Komolyan, mintha háborús övezetben élnénk. Egyszer ettől agyfaszt kapok.)
Szóval lehetőleg utcai ruhában gyakorolni, cipőben, életszerű módon. Villamoson, diszkóban, valódi utcákon, hadd szokja a tanuló a
Tényleg, jóval több pénzért, mint amennyit egy átlag utcai rabló leakasztana rólad. Ezt végiggondoltad már, pajtás?
Még egyszer mondom: azt gondolom, hogy a semminél bármilyen edzés jobb, de a következő komoly problémákat szerintem semmiképpen nem lehet megkerülni ezekben a rendszerekben (nálunk a Krav Maga és a Defendo a legjellemzőbbek, de pl. USA-ban ezekből csillió van).
1, hát legelőször is a marketingjük. Katonai, meg rendvédelmi, meg izraeli különleges erők, meg tengerészgyalogosok, meg légiósok, meg polinéz harcosok, meg jedi lovagok. Ne hülyítsük már egymást. Te nem vagy katona. Legkevésbé egy elit egységnél. Te egy átlagember vagy, aki a törvény adta lehetőségeken belül szeretné megvédeni magát. Egyrészt.
Másrészt elmondanám, hogy például az amerikai hadsereg katonáinak közelharci rendszere egy ideje már a brazil-jitsura épül. Igen, ez egy küzdősport. És elárulom, hogy a többi technikájuk is a küzdősportokból van, még a leggyilkosabb egységeknek is.Mert az működik, mert az gyakorolható, mert az tesztelhető, még éles bevetés előtt is.
Harmadrészt, hiszed vagy nem, egy jó küzdősportoló bármikor lever egy tengerészgyalogost, egész egyszerűen azért, mert ő csak ezt gyakorolja napi több órában, a szegény kommandósnak meg egy csomó minden mást is tudnia kell készségszinten.
Negyedrészt beszélgess el egy elitkatonával, és kérdezd meg tőle, mikor bunyózott utoljára háborús bevetésen puszta kézzel. Aztán azt is kérdezd meg, ha már ott ültök, hogy a kiképzésének kb. hány százaléka a pusztakezes küzdelem. Aztán vesd ezt össze gondolatban egy ketrecharcossal.
2, a második legnagyobb problémám nekem az volt, hogy nem azok az emberek mennek el ilyet edzeni, akiknek valóban szüksége lenne rá. Ezért nem lesznek valóban fenyegető edzőpartnerek sem, mint egy keményebb küzdősportban, ahol sokszor eléjük állni is komoly lelkierőt kíván, nemhogy küzdeni (állítólag én is ilyen voltam, akitől féltek, pedig én aztán olyan kis kedves mosolygós
Azt gondolom, jól küzdeni nagy, erős emberek között lehet megtanulni, elvégre ha velük elboldogulsz, ha tőlük nem félsz, ugyan kitől kellene tartanod? Igen, a 40 kilós cigánygyerektől a késsel, de erről majd később.
3, a technikák: ezek a rendszerek nem találnak ki technikákat, hanem átveszik a küzdősportokból, mint már említettem. Miért onnan? Mert az működik. Ennek ellenére kritizálják a küzdősportokat, mert az utcán nincs bíró, nincsenek menetek, nincsenek szabályok. Az utca kegyetlen, éééértem?
Attól függetlenül, hogy ez így egyáltalán nem igaz (például az utcának nagyon is vannak íratlan szabályai, és törvényei), a technikákat igazából csakis két dolog alapján érdemes rangsorolni - hogy mennyire könnyű megtanulni, és mennyire hatékony. A könnyűség a küzdősportok egyik ismérve - csakis azok a technikák maradtak fenn, amiket gyorsan meg lehet tanulni, és onnantól kezdve élesben, egyre nagyobb erővel és gyorsasággal gyakorolni. A box ütéseit egy nap alatt meg lehet tanulni, de évtizedekig lehet tökéletesíteni.
A hatékonyságban megint a küzdősportok a példaadók - elvégre csak full-kontakt környezetben derül ki (ketrecharc, vaze), hogy mi működik igazán, méghozzá egy jól képzett harcos ellen.
A funkciótlanul bonyolult, ellenőrizhetetlen technikák a tradicionális harcművészetek jellemzői, éppen ezért nincsenek a küzdősportokban. Ha nehéz rendesen megtanulni, te nem érsz vele semmit, ha nem tudod ellenőrizni a hatékonyságát (lásd halálos, gyilkos technikák), ha nem is tudod edzésen partnerrel életszerűen gyakorolni (szemkitolás, nyaktörés, gerincoszlop kitépése segglyukon át, herezacskószaggatás, torokütés, torokátharapás, stb, stb, stb.) akkor hogyan bízhatnád rá magad éles helyzetben?
Ezt kurvára gondold végig.
Ahogy edzel, úgy küzdesz, ez van. Ezen nem lehet változtatni, semmiféle varázslással sem.
Ha látszatütéseket adsz le torokra, meg szemre, meg tökönrúgsz visszafogott lábbal herevédőre, meg úgy csinálsz, mintha (nézz meg pár krav maga/defendo videót a tecsőn), azzal nem fogsz elérni semmit. Ha full-kontaktban küzdesz rendszeresen a technikai alapok megfelelő elsajátítása után, na az az edzés. Az valóban felkészít. És ha stresszhelyzetbe kerülsz az elő fog jönni. A krav magás tipitapi is előjön, ne félj, csak azért kiröhögnek, és aztán rommá vernek. Ne éles helyzetben tudd meg, mi működik és mennyire, kérlek.
Említettem a megfelelő technikai alapokat: azokat kurvára meg kell tanulni. Fokozatosan, szisztematikusan. És csak a legjobbat érdemes megtanulni: üss, mint egy bokszoló, rúgj, mint egy thai-boxos, dobj, mint egy judós, birkózz mint egy birkózó, földharcolj mint egy brazil-jitsus. Próbáld ki az MMA-t is, és rakd ezeket össze. Ha ez neked sok, legalább ütni tudj kurva jól, a többibe meg kóstolj bele néhány szeminárium erejéig. Megéri, mert találkozol a valóban hatékony technikákkal, és lesz összehasonlítási alapod. Ez nagyon fontos, mint ahogyan az is, hogy lehetőséged lesz próbára tenni magad.
Összefoglalva a technikákkal kapcsolatban két alapdolog van: az a nem halálos technika, amit teljes erővel és teljes gyorsasággal biztonságosan tudsz gyakorolni, összehasonlíthatatlanul többet ér, mint az a halálos technika, amit nem tudsz partnerrel gyakorolni, csak vele együtt eljátszani, hogy működik. Hidd el.
A másik meg, hogy 20 technika, amit 100%-osan tudsz összehasonlíthatatlanul többet ér, mint 100 technika, amit 20%-osan tudsz. Ezt is hidd el.
3, az edzettség: egy nagyobb, erősebb, edzettebb ember le fogja verni a kisebbet, gyengébbet, edzetlenebbet. Ez van, szoktasd magad a gondolathoz. A technikai jártasság valamennyi előnyt adhat neked a nagyobb/erősebb ellenfelek ellen, ha azok képzetlenek. De csak keveset. És honnan is tudod meg, hogy akivel szemben állsz, milyen technikai/edzettségi szinten áll? Elkéred az életrajzát? Elbeszélgetsz vele bunyó előtt? Na ez az. A nagyobbakkal mindig csak óvatosan, pajtás.
(Megfelelő erőnléttel amúgy kurvára nem foglalkoznak az RBSD edzéseken sajnos.)
4, mentalitás: ami ugye arról szólna, hogy harcos vagy. De ezt megint nem inkább a full-kontakt küzdősportokban lehet megtanulni? Ahol oda kell állni, ahol komolyan ütnek/rúgnak/dobnak/fojtanak? Persze, fokozatosan, elvégre oda sem gyilkos állatok járnak, a testedet és a tudatodat is hozzá kell szoktatni a terheléshez. Ez kinek gyorsabban megy, kinek lassabban, de az eredmény garantált. Jó, van akinek soha nem fog menni, van, akiből soha nem lesz harcos, de ezt is inkább itt tudd meg, mint élesben, az utcán. Az RBSD-k rengeteget agyalnak csőlátásról, meg adrenalinról, meg az egész utcai konfrontáció elméletéről, de erősen kételm, hogy ez többet segít, mint pár amatőr bokszmeccs. Csak tudni kurvára nem elég, hogy mi fog történni. Meg kell tapasztalni, hozzá kell szokni. Más út nincs.
5, summa summarum: csináld az RBSD-t, ha ez a vágyad. De tudd, hogy ez a valódi harchoz képest légvárépítés. Edzésnek tök jó, testgyakorlásnak, meg csajozni, meg LARP-olni (ha nem tudod mi ez, guglizd meg). De ennyi. Ha viszont valóban küzdeni akarsz megtanulni, ha valóban érezni akarod, hogy egy fizikai konfrontációban ki tudsz állni magadért, akkor próbálj ki minél több küzdősportot, és gondolkodj el azokon, amiket írtam.
És olvass sok Marc MacYoungot, mert én még egy csomó mindenről nem is írtam. A jogi dolgokról például. MacYoung szerint például az első és legfontosabb dolog az önvédelemben, hogy egyáltalán tisztában legyél azzal, hogy azon a helyen, ahol élsz, mi számít jogos önvédelemnek! Vajon ezt hány RBSD edzésen tanítják? Kívülről kéne fújni mindenkinek a hatályos jogszabályokat.
Még egy utolsó dolog: ha a másiknak fegyvere van, vagy ha többen vannak, húzz a gecibe. Felejtsd el a tuti technikák kés/pisztoly/kézigránát/kalasnyikov/szamurájkard/motorosfűrész ellen című fejezetet, kérlek. Nem érdekel, mennyit gyakoroltad Matyikával az IT-ról, meg Zsuzsival a haveroddal például a kés elleni védekezést. És mindegy, mekkora srác/csaj kezében van a fegyver, te húzz a gecibe.
Tényleg.
Őszi fáradtság
Esküszöm hogy van olyan, hogy őszi fáradtság.
Éppen érzem is. Alig bírtam fölkelni ma reggel, pedig ilyenkor már nagyon szoktam várni, hogy téphessem a vasakat odakint.
Szóval mindjárt kimegyek, és brutál állat leszek. Mindjárt.
Csak még öt perc.
Éppen érzem is. Alig bírtam fölkelni ma reggel, pedig ilyenkor már nagyon szoktam várni, hogy téphessem a vasakat odakint.
Szóval mindjárt kimegyek, és brutál állat leszek. Mindjárt.
Csak még öt perc.
2012. szeptember 13., csütörtök
Mostantól nekem hideg lesz
Na, megérkezett az ősz, és nem szarozott sokat. Odakint szakad az eső.
Kurvára fázom. Megpróbálom ezt nem mindennap leírni mostantól jövő májusig. Bár remélem áprilisban sem kell már.
Jövő héten elzúzok a sivatagba. Ott magamba szívok annyi meleget, amennyi kitart jövő nyárig.
Vagy esetleg fel is öltözhetnék rendesen?
Kurvára fázom. Megpróbálom ezt nem mindennap leírni mostantól jövő májusig. Bár remélem áprilisban sem kell már.
Jövő héten elzúzok a sivatagba. Ott magamba szívok annyi meleget, amennyi kitart jövő nyárig.
Vagy esetleg fel is öltözhetnék rendesen?
Már attól is beszarsz ha csak végignézed
Van ez a srác, Ross Enamait. Már évek óta rendszeresen olvasom a blogját, boxedzéssel, illetve általános erőnléttel foglalkozik, meg igazából mindennel, ami testedzéssel kapcsolatos. Az egyik legkeményebben edző ember, akit valaha láttam. És gyönyörűen csinálja, mondjuk ez látszik is rajta.
A blogján iszonyatosan sokat lehet tanulni, főleg azt a fajta funkcionális, minimalista edzést, amit én a legnagyobbra tartok. És persze a megfelelő mentalitást, ami nélkül sohasem lehet erre a szintre eljutni.
Ő így tolja:
A blogján iszonyatosan sokat lehet tanulni, főleg azt a fajta funkcionális, minimalista edzést, amit én a legnagyobbra tartok. És persze a megfelelő mentalitást, ami nélkül sohasem lehet erre a szintre eljutni.
Ő így tolja:
2012. szeptember 12., szerda
5. zen történet
Egyszer egy tanítvány így szólt Hszüe-Senghez:
- Mester, azt hallottam valakitől: „Ne a mestereket kövesd. Kövesd azt, amit a mesterek követnek.” Igaz ez? És ez azt jelenti, hogy nincsen szükség mesterekre?
Hszüe-Seng elmosolyodott.
- Azt akarod követni, amit a mesterek követnek? Jó. De ehhez előbb mesterré kell válnod magadnak is.
- Azt hogyan tegyem? – kérdezte a tanítvány.
Hszüe-Seng elnevette magát.
- Hát hagyd, hogy a mesterek vezessenek.
A legkeményebb fantasy
Végre elég idő eltelt már ahhoz, hogy újra leporoljam a Robert E. Howard összest, és nekiessek.
Sokadszorra.
Néha kicsit kétségbe esek, hogy még mindig Howard a kedvenc fantasy íróm, pedig a halála óta egyre több év telik el, a fantasy könyveket meg sorra adják ki, és népszerűbbek, mint valaha. Már nem gáz fantasy rajongónak lenni, mint sulis koromban. Kaland-játék-kockázat a pad alatt, angol nyelvű szerepjáték könyvek. Mindenki elbaszott hülyének nézett. Még azt sem tudtam akkor, hogy ezt geeknek hívják. Vagy nerdnek. Vagy dorknak. Hozzáállás kérdése.
Szóval én még mindig ezt a texasi fickót olvasom, közben meg egyre jönnek az újabb könyvslágerek, az újabb híres írók, az újabb sagák, legendák, sorozatok, követni nem bírom. Most már nem csak nagy sci-fi írók vannak, de nagy fantasy írók is. Eszem-faszom megáll.
Csak hősök nincsenek, illetve akik vannak, azok olyanok. Egy kalap szart nem érnek, ez a helyzet.
Emlékszem, mennyire bosszantott egy időben (még tizenéves surmóként) hogy nincs Magyarországon jó fantasy. Nekem a jó fantasy azt jelentette akkor (is), hogy kőkemény sword&sorcery, ahol hősök vannak. Nagydarab, kemény, baltaarcú hősök, akik nem lelkiznek, nem bocsátanak meg, és nem politikailag korrektek. Kicsit sem. És mindig Megteszik, Amit Meg Kell Tenni. Akkora fegyverrel, amekkorát elképzelni is alig tudsz, nemhogy felemelni. És győznek a végén, még ha kilóg is a belük. Visszatömködik, egy égő fáklyával beforrasztják a sebet, köpnek egyet, és hentelnek tovább.
Sokakat taszít Howard hímsovinizmusa, rasszizmusa, szereplőinek kérlelhetetlen keménysége, és hát, lássuk be, a hősei igazából antiszociális, kegyetlen pszichopaták egytől-egyig.
Én mégis imádom. Mert megvan bennük az a fajta keménység, amit például a Gyűrűk Urában hiába keresnék, pedig hősök vannak abban is. De ezért nevezik Howardot hard fantasynek, öcsém.
Kimmériai Conan, Kull, Solomon Kane, Turlogh, és a többiek. Nem élnék velük egy világban, de nem tudom megunni, hogy csodáljam őket. Végülis Conan miatt kezdtem el gyúrni, baszki. Ez vagyok én, és ilyenek az én hőseim. Büszke vagyok rájuk.
Igen, olvasás után azért mindig vissza tudok térni ebbe a világba. De azért néha kedvem volna kétkezes csatabárdot ragadni, és egy szál ágyékkötőben nekivágni, kalandot keresni... biztosan ezért játszom barbárt a szerepjátékban is a legnagyobb élvezettel.
Még mindig elolvasom az újabb és újabb fantasy szerzőket, de attól félek, ez a fajta keménység már sohasem fog visszatérni. Ahhoz egy újabb ponyva-korszak kéne. Néha filmen, igen, ott még megjelennek, főleg az utóbbi években, például a Machete-ben, a Sin Cityben, vagy a 300-ban... érdekes módon pont az újabb Conan filmben nem volt meg az, amit Howardban úgy szeretek. Schwarzenegger egy bamba fasz, de a karaktere, meg az az egész film (főleg a zene) ezerszer nagyobbat ütött nekem anno, mint most az új. Fene tudja, nosztalgia, meg ilyenek, nyilván nem vagyok ojjektív.
Nem is érdekel.
Inkább leveszem a polcról Howardot újra, és újra.
Arra nagyon kíváncsi vagyok, a kis vadonjáró vajon mit szól majd hozzá.
Ezt pedig nézd meg: Korgoth a barbár. Kötelező darab.
Sokadszorra.
Néha kicsit kétségbe esek, hogy még mindig Howard a kedvenc fantasy íróm, pedig a halála óta egyre több év telik el, a fantasy könyveket meg sorra adják ki, és népszerűbbek, mint valaha. Már nem gáz fantasy rajongónak lenni, mint sulis koromban. Kaland-játék-kockázat a pad alatt, angol nyelvű szerepjáték könyvek. Mindenki elbaszott hülyének nézett. Még azt sem tudtam akkor, hogy ezt geeknek hívják. Vagy nerdnek. Vagy dorknak. Hozzáállás kérdése.
Szóval én még mindig ezt a texasi fickót olvasom, közben meg egyre jönnek az újabb könyvslágerek, az újabb híres írók, az újabb sagák, legendák, sorozatok, követni nem bírom. Most már nem csak nagy sci-fi írók vannak, de nagy fantasy írók is. Eszem-faszom megáll.
Csak hősök nincsenek, illetve akik vannak, azok olyanok. Egy kalap szart nem érnek, ez a helyzet.
Emlékszem, mennyire bosszantott egy időben (még tizenéves surmóként) hogy nincs Magyarországon jó fantasy. Nekem a jó fantasy azt jelentette akkor (is), hogy kőkemény sword&sorcery, ahol hősök vannak. Nagydarab, kemény, baltaarcú hősök, akik nem lelkiznek, nem bocsátanak meg, és nem politikailag korrektek. Kicsit sem. És mindig Megteszik, Amit Meg Kell Tenni. Akkora fegyverrel, amekkorát elképzelni is alig tudsz, nemhogy felemelni. És győznek a végén, még ha kilóg is a belük. Visszatömködik, egy égő fáklyával beforrasztják a sebet, köpnek egyet, és hentelnek tovább.
Sokakat taszít Howard hímsovinizmusa, rasszizmusa, szereplőinek kérlelhetetlen keménysége, és hát, lássuk be, a hősei igazából antiszociális, kegyetlen pszichopaták egytől-egyig.
Én mégis imádom. Mert megvan bennük az a fajta keménység, amit például a Gyűrűk Urában hiába keresnék, pedig hősök vannak abban is. De ezért nevezik Howardot hard fantasynek, öcsém.
Kimmériai Conan, Kull, Solomon Kane, Turlogh, és a többiek. Nem élnék velük egy világban, de nem tudom megunni, hogy csodáljam őket. Végülis Conan miatt kezdtem el gyúrni, baszki. Ez vagyok én, és ilyenek az én hőseim. Büszke vagyok rájuk.
Igen, olvasás után azért mindig vissza tudok térni ebbe a világba. De azért néha kedvem volna kétkezes csatabárdot ragadni, és egy szál ágyékkötőben nekivágni, kalandot keresni... biztosan ezért játszom barbárt a szerepjátékban is a legnagyobb élvezettel.
Még mindig elolvasom az újabb és újabb fantasy szerzőket, de attól félek, ez a fajta keménység már sohasem fog visszatérni. Ahhoz egy újabb ponyva-korszak kéne. Néha filmen, igen, ott még megjelennek, főleg az utóbbi években, például a Machete-ben, a Sin Cityben, vagy a 300-ban... érdekes módon pont az újabb Conan filmben nem volt meg az, amit Howardban úgy szeretek. Schwarzenegger egy bamba fasz, de a karaktere, meg az az egész film (főleg a zene) ezerszer nagyobbat ütött nekem anno, mint most az új. Fene tudja, nosztalgia, meg ilyenek, nyilván nem vagyok ojjektív.
Nem is érdekel.
Inkább leveszem a polcról Howardot újra, és újra.
Arra nagyon kíváncsi vagyok, a kis vadonjáró vajon mit szól majd hozzá.
Ezt pedig nézd meg: Korgoth a barbár. Kötelező darab.
2012. szeptember 10., hétfő
Zen attitude in the wilderness
Azért szeretek a vadonban élni, mert itt olyan közel lehetek a hétköznapi élet valóságához, amennyire az manapság civilizált országban egy civilizált ember számára csak lehetséges. Kutam van, fával fűtök, söpröm a havat, az avart, javítgatom a házat, gondozom a növényeket, az állatokat, és figyelem magam körül a folyton változó természetet.
Nem mennék vissza az igazi vadonba, már nem. Tudom, hogy ott is tudnék boldog lenni, de amíg nem muszáj, addig feleslegesnek tartanám, és színjátéknak, nem lenne valódi. (Thoreau pedig bekaphatja). Bármennyire is szeretem a természetközeli életet, vérbeli technokrata vagyok. Tudom, ebben van némi ellentmondás, de én szerencsére egészen jól össze tudom békíteni az életemben ezeket a dolgokat.
Kell nekem a hétköznapi élet egyszerűsége. Különben elveszteném a kapcsolatomat a dolgok valódi természetével. Önmagam valódi természetével.
A zen buddhizmus egyik tanítója, Lin-csi ezt így mondja: az egyszerű hétköznapi élet az Út. Tökéletesen egyetértek vele, persze nyilván ezért gyakorlom én is a zen buddhizmust.
A Shaolin templomban az újonnan belépett szerzetesek évekig csak vizet hordanak, és fát cipelnek. Ettől egyrészt kiválóan megerősödnek, másrészt megtanulják a zen legalapvetőbb tanításait, mindennap gyakorolva azokat. Aki ezt nem érti meg, sohasem kezdheti el a harci technikák tanulását. Sokan ott is hagyják a kolostort még ezekben a kezdeti időkben. Csalódnak a hétköznapi élet keménységében, monoton szürkeségében. Sohasem éreznek rá a dolgok valódi természetére.
Még a kolostor vezetője is felsöpri néha az udvart, meglocsolja a virágokat, maga mossa el teáscsészéjét, és maga varrja meg a ruháját, ha elszakad. Ha ezeket elfelejti, nem zen szerzetes többé, csak egy majom, aki zen mesternek képzelve magát kuporog az emelvényen a többi szerzetes előtt.
A zen szerint ebben az egyszerűségben van a megvilágosodás. Ebben benne van minden, és ennél nem kell több. Ha éhes vagyok eszem, ha álmos vagyok, alszom.
Nem mennék vissza az igazi vadonba, már nem. Tudom, hogy ott is tudnék boldog lenni, de amíg nem muszáj, addig feleslegesnek tartanám, és színjátéknak, nem lenne valódi. (Thoreau pedig bekaphatja). Bármennyire is szeretem a természetközeli életet, vérbeli technokrata vagyok. Tudom, ebben van némi ellentmondás, de én szerencsére egészen jól össze tudom békíteni az életemben ezeket a dolgokat.
Kell nekem a hétköznapi élet egyszerűsége. Különben elveszteném a kapcsolatomat a dolgok valódi természetével. Önmagam valódi természetével.
A zen buddhizmus egyik tanítója, Lin-csi ezt így mondja: az egyszerű hétköznapi élet az Út. Tökéletesen egyetértek vele, persze nyilván ezért gyakorlom én is a zen buddhizmust.
A Shaolin templomban az újonnan belépett szerzetesek évekig csak vizet hordanak, és fát cipelnek. Ettől egyrészt kiválóan megerősödnek, másrészt megtanulják a zen legalapvetőbb tanításait, mindennap gyakorolva azokat. Aki ezt nem érti meg, sohasem kezdheti el a harci technikák tanulását. Sokan ott is hagyják a kolostort még ezekben a kezdeti időkben. Csalódnak a hétköznapi élet keménységében, monoton szürkeségében. Sohasem éreznek rá a dolgok valódi természetére.
Még a kolostor vezetője is felsöpri néha az udvart, meglocsolja a virágokat, maga mossa el teáscsészéjét, és maga varrja meg a ruháját, ha elszakad. Ha ezeket elfelejti, nem zen szerzetes többé, csak egy majom, aki zen mesternek képzelve magát kuporog az emelvényen a többi szerzetes előtt.
A zen szerint ebben az egyszerűségben van a megvilágosodás. Ebben benne van minden, és ennél nem kell több. Ha éhes vagyok eszem, ha álmos vagyok, alszom.
Pang Jün azt írja:
Erőm bűvös, csodát teszek:
Vizet húzok, fát cipelek.
Vizet húzok, fát cipelek.
Ennyi.
2012. szeptember 9., vasárnap
Az RKC jövője
Na hozzám is eljutott hogy Pavel Tsatsouline kiszáll a DragonDoor futtatta RKC kettlebell rendszerből.
Évekig agyaltam rajta, vajon megcsináljam-e az RKC instruktori vizsgát (imádom a rendszert, és nagyon nagyra tartom), de szerencsére mindig sajnáltam rá a pénzt (3 napért 1500 dollár, bazmeg), és úgy érzem, mázlim volt - most kurva nagy bajban lennék. Gondolj bele, volt aki még magára is tetováltatta hogy ő RKC...
Paveltől mindent olvastam, amit valaha megírt. Kiváló szakembernek és edzőnek tartom, hatalmas tudással és walk-the-talk hozzáállással. Alapelvei a biztonságosság, és a hatékonyság, ebben a sorrendben. A Beyond Bodybuilding című könyve pedig a legjobb, amit súlyzózás témakörben valaha írtak. Pont.
A kettlebellt ő robbantotta be az USA-ban - és ezen keresztül a világban mindenhol. Nem tudom, hogy nélküle mihez fog kezdeni a rendszer, amit ő hozott létre, és ami, azt hiszem, azért érkezik most fordulóponthoz, mert már kibebaszottul kurva sok lóvé van benne. A dilemma valószínűleg a minőség vs mennyiség, mint mindig hasonló esetekben.
Pavel kiszáll, megcsinálja a saját új rendszerét, a DragonDoor pedig megpróbálja folytatni azt, amit eddig futtattak, csak Pavel nélkül. Az instruktorok meg a fogukat csikorgatva oldalt választanak szépen, minél gyorsabban, annál jobb nekik.
Hogy én ezt az élet mennyi területén láttam már, hihetetlen. Pedig még csak harminc múltam. És mindig ugyanaz a lemez. És már most tudom, kábé mennyi idő múlva mi fog történni. Mert mindig ugyanúgy történik. Mindig.
Nihil novi sub sole.
Így szerencsére most megint lesz pár év haladékom, hogy kitaláljam, akarok-e papíros girja-mester lenni, vagy inkább kussolok és swingelek tovább kitartóan a nemhivatalos fülessúlyzómmal a sufni mögött, a vadonban, ahogy eddig.
Évekig agyaltam rajta, vajon megcsináljam-e az RKC instruktori vizsgát (imádom a rendszert, és nagyon nagyra tartom), de szerencsére mindig sajnáltam rá a pénzt (3 napért 1500 dollár, bazmeg), és úgy érzem, mázlim volt - most kurva nagy bajban lennék. Gondolj bele, volt aki még magára is tetováltatta hogy ő RKC...
Paveltől mindent olvastam, amit valaha megírt. Kiváló szakembernek és edzőnek tartom, hatalmas tudással és walk-the-talk hozzáállással. Alapelvei a biztonságosság, és a hatékonyság, ebben a sorrendben. A Beyond Bodybuilding című könyve pedig a legjobb, amit súlyzózás témakörben valaha írtak. Pont.
A kettlebellt ő robbantotta be az USA-ban - és ezen keresztül a világban mindenhol. Nem tudom, hogy nélküle mihez fog kezdeni a rendszer, amit ő hozott létre, és ami, azt hiszem, azért érkezik most fordulóponthoz, mert már kibebaszottul kurva sok lóvé van benne. A dilemma valószínűleg a minőség vs mennyiség, mint mindig hasonló esetekben.
Pavel kiszáll, megcsinálja a saját új rendszerét, a DragonDoor pedig megpróbálja folytatni azt, amit eddig futtattak, csak Pavel nélkül. Az instruktorok meg a fogukat csikorgatva oldalt választanak szépen, minél gyorsabban, annál jobb nekik.
Hogy én ezt az élet mennyi területén láttam már, hihetetlen. Pedig még csak harminc múltam. És mindig ugyanaz a lemez. És már most tudom, kábé mennyi idő múlva mi fog történni. Mert mindig ugyanúgy történik. Mindig.
Nihil novi sub sole.
Így szerencsére most megint lesz pár év haladékom, hogy kitaláljam, akarok-e papíros girja-mester lenni, vagy inkább kussolok és swingelek tovább kitartóan a nemhivatalos fülessúlyzómmal a sufni mögött, a vadonban, ahogy eddig.
Edzésnapló 3.
Végül csak ráálltam a tiszta erőemelésre. Az elmúlt hetek edzései során nagyon tisztán látszik, hogy hogyan érdemes ütemeznem a gyakorlatokat a leggyorsabb fejlődéshez, és a legnagyobb erőhöz. Azonnal érezni is a hatást.
Jelenleg így tolom:
Hétfő/csütörtök - fekvenyomás/húzódzkodás
Kedd/péntek - deadlift
Szerda/szombat - guggolás
Ezek mennek reggel. Kiegészítésnek délután kettlebell gyakorlatok, nyújtás, zsákolás (box, öcsém), és szigorúan no kardió.
Fehérjeport muszáj lesz nyomnom, egyrészt mert annak is egyértelműen érzem a hatását, másrészt meg az én munkámban sajnos nincs olyan, hogy rendszeres étkezés, és a kemény edzéshez képest mostanában szarul eszem. És ahogy egy kollegám mondaná, ha nem eszel, az olyan, mintha nem is edzettél volna. Kurva nagy igazság van benne.
A küzdősportot még meglátjuk, hogyan tudom beilleszteni a képbe. Box meg birkózás játszik, mert az van a kisvárosban, amit érdemes is csinálni, az idő/energia tényező az már keményebb dió. Annyira azért nem szenvedek, mert az erőemelés egyértelműen az első és legfontosabb az edzésben.
A többi meg majd kialakul.
Jelenleg így tolom:
Hétfő/csütörtök - fekvenyomás/húzódzkodás
Kedd/péntek - deadlift
Szerda/szombat - guggolás
Ezek mennek reggel. Kiegészítésnek délután kettlebell gyakorlatok, nyújtás, zsákolás (box, öcsém), és szigorúan no kardió.
Fehérjeport muszáj lesz nyomnom, egyrészt mert annak is egyértelműen érzem a hatását, másrészt meg az én munkámban sajnos nincs olyan, hogy rendszeres étkezés, és a kemény edzéshez képest mostanában szarul eszem. És ahogy egy kollegám mondaná, ha nem eszel, az olyan, mintha nem is edzettél volna. Kurva nagy igazság van benne.
A küzdősportot még meglátjuk, hogyan tudom beilleszteni a képbe. Box meg birkózás játszik, mert az van a kisvárosban, amit érdemes is csinálni, az idő/energia tényező az már keményebb dió. Annyira azért nem szenvedek, mert az erőemelés egyértelműen az első és legfontosabb az edzésben.
A többi meg majd kialakul.
4. zen történet
Hszüe-Seng egy nap a következő történetet mesélte tanítványainak:
- Éppen a kertben ültem a minap, és fürösztöttem arcomat a nap fényében, amikor egy borostyánlevélre esett a pillantásom. Megláttam, milyen gyengéden pihenteti a levél a nap sugarait mélyzöld testén. Elszégyelltem magam, és elfordítottam arcomat a naptól.
„Úgy élni, úgy lenni a világban,
ahogyan a napfény megpihen a borostyán levelén.”
ahogyan a napfény megpihen a borostyán levelén.”
2012. szeptember 8., szombat
A legjobb önvédelem
Sokat olvasgatom a Bullshido-t, és nagyon szeretem, ezt már írtam korábban is. Rengeteget lehet tanulni belőle, és mivel a világ szinte minden országából vannak tagok, akik rendszeresen hozzá is szólnak a témákhoz, így azt is meg lehet figyelni, hogy hol milyen az emberek hozzállása a különféle dolgokhoz.
Ami rögtön a legelején feltűnt, az az volt, hogy minden beszélgetés előbb vagy utóbb az önvédelemhez, az utcai konfrontációkhoz kanyarodik. Főleg az amcsiknál. Harcművészet? Jó, jó, de mi lesz az utcán? Küzdősport? Igen, de az utcán... Mindig itt kötnek ki. Az utcán.
És akkor jönnek a történetek, anekdoták, hogy megtámadtak, vagy meg akartak, de akkor én, de akkor ők, és nagyjából már a második mondatnál látom, hogy kamu az egész, főleg az "egyedül levertem egy csapatot" típusúak. A többieket ez ritkán zavarja, és elindul a circle jerk arról, hogy ők mekkora harcosok.
Az egész oldalt áthatja amúgy az insecurity érzése. Bármiről legyen is szó, mindig azt érzem, hogy ott lebeg a háttérben.
Igen, tudom, a netes fórumok közönsége olyan, amilyen, kivéve a kivételt, ami éppen ezért kivétel. A többség pedig, főleg az USA-ban (vagy talán máshol is?), igenis azért foglalkozik harcművészetekkel, küzdősportokkal, mert fél. Mitől? Ha megkérdezed, nem tudná megmondani. Békésen éli beszűkült életét egy külvárosi ház alagsorában, mindenhová autóval jár, bizonyos környékeket csak a tévéből lát, és egyáltalán. Amíg nem éltem az USA-ban, nem tudatosult bennem, hogy mennyire beszűkült is egy ilyen élet. Ráadásul ha akarnád sem nagyon lehet rajta változtatni. És ezzel együtt jár az, hogy nagyon sok élethelyzetről nincs személyes tapasztalatuk, bár ott történik az orruk előtt.
Nagyon érdekes elképzeléseik vannak például az önvédelmi szituációkról, meg az utcai harcról, ami szerintem egyértelműen kettő, nem pedig egy dolog.
Marc MacYoungot nagyon bírom. Nekem is komoly tévképzeteim voltak a témáról, amíg alaposan át nem gondoltam az írásait. Nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel az önvédelem, illetve aki szeretné a valósághoz közelíteni az elképzeléseit például az "utcai harcról".
Leírja többek között, hogy a harcművészetek, küzdősportok milyen szinten alkalmatlanok az önvédelemre. Első olvasásra furcsa, mert hát mégiscsak arról szólna a dolog, mint ahogy régen a Shaolin kolostorban a szerzeteseknél, ha jöttek a rablók, meg ha vándorúton voltak, akkor egyszerűen lekungfuzták az ellenségeket. Puszta kézzel, vándorbottal, koldulócsészével (lásd Riddick 2).
Vagy igaz, vagy nem, ezt mindenki döntse el maga kellő tájékozódás után.
Szerintem van az utcai harc, ami arról szól, hogy ki az alfahím, meg ki a májer, meg kié a grund. Én ezeket nem keverném azzal, hogy előugrik a sarok mögül egy csuklyás faszi egy késsel, és a tárcádat meg a mobilodat követeli.
Az első helyzetben neked is akarnod kell a balhét, és lehetőséged van otthagyni a szituációt. Persze, gyáva féreg vagy, meg kurvaanyád, meg idenegyeretöbbet, de verekedés csak akkor lesz, ha te is akarod. Még az is lehet, hogy megütnek, beléd rúgnak - de még ekkor sem kell belemenned a játékba.
Egyszerűen elmész onnan.
És a netes sztorik főleg erről szólnak. Én a történetekben általában már meglátom, melyik az a pont, amikor még könnyűszerrel véget lehetett volna vetni az egésznek, és persze azt is gyanítom, melyik az a pont, amikortól kezdve fantasy az egész. Mindegy.
A lényeg, hogy sokan ezt gondolják önvédelemnek, és/vagy utcai harcnak. Marc MacYoung erre azt mondja, hogy ha a biztonsági kamerán visszanézve az eseményt az kicsit is ketrecharcra/bokszmeccsre/bármilyen sportra hasonlít, az régen nem önvédelem, az utcai harc. Aki utcán harcol, azt meg hűvösre kell tenni legalább egy kis időre, mert az bűncselekmény. Biztos menő dolog betörni az orrát annak, aki beszól a csajodnak, csak tudod évekre sittre vághatnak miatta, ha a másiknak jók az ügyvédei/kapcsolatai. Megéri? Döntsd el te.
A másik szitu komolyabb, mert nincs uralmad fölötte, főleg az elején. Hozzád lép, megszólít, előugrik, rád ront, neked megy, stb. Persze, első körben mindig az éberség. Aztán gyors, határozott, agresszív fellépés. Nem tárgyalunk terroristákkal.
Aztán meg lelépés.
Bunyó csak akkor, ha gyakorlott full-kontakt harcos vagy. Nem krav maga, meg defendo, meg életpontok, meg systema, meg hasonló faszságok, hanem box, kick-box, judo, birkózás, ketrecharc. Érted.
Egyébként inkább azonnal add át az értékeidet, és olaj. Ne ott akard megtudni, hogy a haverokkal félseggel gyakorolt edzőtermi trükkök bejönnek-e, mert agyonverhetnek.
Egyébként meg tudatosítsd magadban, hogy akármekkora istencsászár vagy is, téged is meg lehet verni. Ezért járnak, tudod, a legkeményebb ketrecharcosok is testőrökkel. Nem azért, mert ne tudnának bárkit halálra verni egy percen belül, hanem mert tudják jól, hogy könnyen megsérülhetnek ők is, mert az utca, hát, az utca kegyetlen lehet.
Ennyit erről.
Szerintem a legjobb önvédelem még mindig a napi nyolc óra alvás, a helyes étkezés, és a rendszeres edzés. Azzal mész a legtöbbre. Minden más kamu, és csak az idődet meg a pénzedet vesztegeted vele. Úriember különben sem verekszik utcán.
Ami rögtön a legelején feltűnt, az az volt, hogy minden beszélgetés előbb vagy utóbb az önvédelemhez, az utcai konfrontációkhoz kanyarodik. Főleg az amcsiknál. Harcművészet? Jó, jó, de mi lesz az utcán? Küzdősport? Igen, de az utcán... Mindig itt kötnek ki. Az utcán.
És akkor jönnek a történetek, anekdoták, hogy megtámadtak, vagy meg akartak, de akkor én, de akkor ők, és nagyjából már a második mondatnál látom, hogy kamu az egész, főleg az "egyedül levertem egy csapatot" típusúak. A többieket ez ritkán zavarja, és elindul a circle jerk arról, hogy ők mekkora harcosok.
Az egész oldalt áthatja amúgy az insecurity érzése. Bármiről legyen is szó, mindig azt érzem, hogy ott lebeg a háttérben.
Igen, tudom, a netes fórumok közönsége olyan, amilyen, kivéve a kivételt, ami éppen ezért kivétel. A többség pedig, főleg az USA-ban (vagy talán máshol is?), igenis azért foglalkozik harcművészetekkel, küzdősportokkal, mert fél. Mitől? Ha megkérdezed, nem tudná megmondani. Békésen éli beszűkült életét egy külvárosi ház alagsorában, mindenhová autóval jár, bizonyos környékeket csak a tévéből lát, és egyáltalán. Amíg nem éltem az USA-ban, nem tudatosult bennem, hogy mennyire beszűkült is egy ilyen élet. Ráadásul ha akarnád sem nagyon lehet rajta változtatni. És ezzel együtt jár az, hogy nagyon sok élethelyzetről nincs személyes tapasztalatuk, bár ott történik az orruk előtt.
Nagyon érdekes elképzeléseik vannak például az önvédelmi szituációkról, meg az utcai harcról, ami szerintem egyértelműen kettő, nem pedig egy dolog.
Marc MacYoungot nagyon bírom. Nekem is komoly tévképzeteim voltak a témáról, amíg alaposan át nem gondoltam az írásait. Nagyon ajánlom mindenkinek, akit érdekel az önvédelem, illetve aki szeretné a valósághoz közelíteni az elképzeléseit például az "utcai harcról".
Leírja többek között, hogy a harcművészetek, küzdősportok milyen szinten alkalmatlanok az önvédelemre. Első olvasásra furcsa, mert hát mégiscsak arról szólna a dolog, mint ahogy régen a Shaolin kolostorban a szerzeteseknél, ha jöttek a rablók, meg ha vándorúton voltak, akkor egyszerűen lekungfuzták az ellenségeket. Puszta kézzel, vándorbottal, koldulócsészével (lásd Riddick 2).
Vagy igaz, vagy nem, ezt mindenki döntse el maga kellő tájékozódás után.
Szerintem van az utcai harc, ami arról szól, hogy ki az alfahím, meg ki a májer, meg kié a grund. Én ezeket nem keverném azzal, hogy előugrik a sarok mögül egy csuklyás faszi egy késsel, és a tárcádat meg a mobilodat követeli.
Az első helyzetben neked is akarnod kell a balhét, és lehetőséged van otthagyni a szituációt. Persze, gyáva féreg vagy, meg kurvaanyád, meg idenegyeretöbbet, de verekedés csak akkor lesz, ha te is akarod. Még az is lehet, hogy megütnek, beléd rúgnak - de még ekkor sem kell belemenned a játékba.
Egyszerűen elmész onnan.
És a netes sztorik főleg erről szólnak. Én a történetekben általában már meglátom, melyik az a pont, amikor még könnyűszerrel véget lehetett volna vetni az egésznek, és persze azt is gyanítom, melyik az a pont, amikortól kezdve fantasy az egész. Mindegy.
A lényeg, hogy sokan ezt gondolják önvédelemnek, és/vagy utcai harcnak. Marc MacYoung erre azt mondja, hogy ha a biztonsági kamerán visszanézve az eseményt az kicsit is ketrecharcra/bokszmeccsre/bármilyen sportra hasonlít, az régen nem önvédelem, az utcai harc. Aki utcán harcol, azt meg hűvösre kell tenni legalább egy kis időre, mert az bűncselekmény. Biztos menő dolog betörni az orrát annak, aki beszól a csajodnak, csak tudod évekre sittre vághatnak miatta, ha a másiknak jók az ügyvédei/kapcsolatai. Megéri? Döntsd el te.
A másik szitu komolyabb, mert nincs uralmad fölötte, főleg az elején. Hozzád lép, megszólít, előugrik, rád ront, neked megy, stb. Persze, első körben mindig az éberség. Aztán gyors, határozott, agresszív fellépés. Nem tárgyalunk terroristákkal.
Aztán meg lelépés.
Bunyó csak akkor, ha gyakorlott full-kontakt harcos vagy. Nem krav maga, meg defendo, meg életpontok, meg systema, meg hasonló faszságok, hanem box, kick-box, judo, birkózás, ketrecharc. Érted.
Egyébként inkább azonnal add át az értékeidet, és olaj. Ne ott akard megtudni, hogy a haverokkal félseggel gyakorolt edzőtermi trükkök bejönnek-e, mert agyonverhetnek.
Egyébként meg tudatosítsd magadban, hogy akármekkora istencsászár vagy is, téged is meg lehet verni. Ezért járnak, tudod, a legkeményebb ketrecharcosok is testőrökkel. Nem azért, mert ne tudnának bárkit halálra verni egy percen belül, hanem mert tudják jól, hogy könnyen megsérülhetnek ők is, mert az utca, hát, az utca kegyetlen lehet.
Ennyit erről.
Szerintem a legjobb önvédelem még mindig a napi nyolc óra alvás, a helyes étkezés, és a rendszeres edzés. Azzal mész a legtöbbre. Minden más kamu, és csak az idődet meg a pénzedet vesztegeted vele. Úriember különben sem verekszik utcán.
2012. szeptember 6., csütörtök
Az erő szintjei
Van ez az erőszint standard dolog. Annyi az egész, hogy aki erőemeléssel foglalkozik, ebből a táblázatból megnézheti a nemének és az életkorának figyelembe vételével, hogy melyik alapgyakorlatból milyen szinten áll, és azt is eldöntheti, hogy meddig akar fejlődni, ha akar egyáltalán. Tudod, mint a szerepjátékban, amikor megnézed a karakterlapon, hogy hányas erőd van.
Egészen jól néz ki, nem? Úgy értem, jobban belegondolva. Kurvára tudományosnak néz ki a táblázat, meg hogy melyik gyakorlatok vannak benne, meg életkorok, meg az egyes kategóriák. Élénken el tudom képzelni, ahogyan brit kutatók, közösen a kanadai tudósokkal, hosszú éveken át végzett megfigyelések és felmérések alapján, gondos statisztikai elemzések után kiszűrve az elégtelen módszereket és kétes eredményeket, végül összegzik hosszú kutatásaik eredményét: hogy mely gyakorlatokban hogyan teljesít valaki nemének és életkorának megfelelően átlagosan, illetve ezek a teljesítmények milyen kategóriának felelnek meg...
És biztosan így kellett lennie, mert mindenhol ezekkel a standardokkal van tele az internet, tehát valószínűleg igaz, ha már ennyien állítják. Ráadásul sokan a saját nevüket tolják alá, aljas módon meg sem említve az említett brit és kanadai kutatókat.
Na jó, a helyzet valójában az, hogy a táblázatot egy Mark Rippetoe nevű arc állította össze (igen, ez egy igazi név), egy amerikai (tehát nem kanadai és nem brit) erőedző, saját használatra, saját tanítványainak fejlődését nyomon követendő. Aztán valahogy kiszabadult a netre, mint már annyi minden más is, és minden seggf...edzéselméletből meg edzésmódszerekből élő nyominger a kötelességének érezte, hogy a saját neve alatt közzétegye, persze hosszasan magyarázgatva, hogy mit miért hogyan.
Mindeközben egy fórumon Rippetoe elismerte, hogy a számok semmiféle tudományos kutatáson nem alapulnak, csak a saját megfigyelésein, és igazából (szép amerikai mondással élve) a mester a saját seggéből húzta elő az egészet.
Így megy ez.
De szerintem mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne hasznos, hogy ne lehetne ez alapján elindulni, vagy ne lehetne ez alapján célokat felállítani, vagy magunkat másokhoz képest rangsorolni, ha éppen ennek érezzük szükségét - csak tudjuk, hogy ez nem sporttudomány, és egyáltalán nem valami KM adta objektív mérce. Mert a valódi karakterlapon nem olyan könnyű megadni az erő értékét, mint egy játékban. Az ugyanis sokkal több mindentől függ.
Én mondjuk ez alapján döntöttem el, hogy igenis felmegyek elemelésben és guggolásban 200 kilóig.
Bár néha azért még vannak kétségeim.
Egészen jól néz ki, nem? Úgy értem, jobban belegondolva. Kurvára tudományosnak néz ki a táblázat, meg hogy melyik gyakorlatok vannak benne, meg életkorok, meg az egyes kategóriák. Élénken el tudom képzelni, ahogyan brit kutatók, közösen a kanadai tudósokkal, hosszú éveken át végzett megfigyelések és felmérések alapján, gondos statisztikai elemzések után kiszűrve az elégtelen módszereket és kétes eredményeket, végül összegzik hosszú kutatásaik eredményét: hogy mely gyakorlatokban hogyan teljesít valaki nemének és életkorának megfelelően átlagosan, illetve ezek a teljesítmények milyen kategóriának felelnek meg...
És biztosan így kellett lennie, mert mindenhol ezekkel a standardokkal van tele az internet, tehát valószínűleg igaz, ha már ennyien állítják. Ráadásul sokan a saját nevüket tolják alá, aljas módon meg sem említve az említett brit és kanadai kutatókat.
Na jó, a helyzet valójában az, hogy a táblázatot egy Mark Rippetoe nevű arc állította össze (igen, ez egy igazi név), egy amerikai (tehát nem kanadai és nem brit) erőedző, saját használatra, saját tanítványainak fejlődését nyomon követendő. Aztán valahogy kiszabadult a netre, mint már annyi minden más is, és minden seggf...edzéselméletből meg edzésmódszerekből élő nyominger a kötelességének érezte, hogy a saját neve alatt közzétegye, persze hosszasan magyarázgatva, hogy mit miért hogyan.
Mindeközben egy fórumon Rippetoe elismerte, hogy a számok semmiféle tudományos kutatáson nem alapulnak, csak a saját megfigyelésein, és igazából (szép amerikai mondással élve) a mester a saját seggéből húzta elő az egészet.
Így megy ez.
De szerintem mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne hasznos, hogy ne lehetne ez alapján elindulni, vagy ne lehetne ez alapján célokat felállítani, vagy magunkat másokhoz képest rangsorolni, ha éppen ennek érezzük szükségét - csak tudjuk, hogy ez nem sporttudomány, és egyáltalán nem valami KM adta objektív mérce. Mert a valódi karakterlapon nem olyan könnyű megadni az erő értékét, mint egy játékban. Az ugyanis sokkal több mindentől függ.
Én mondjuk ez alapján döntöttem el, hogy igenis felmegyek elemelésben és guggolásban 200 kilóig.
Bár néha azért még vannak kétségeim.
2012. szeptember 5., szerda
A nyár végén
A nyár a kedvenc évszakom.
Mikor mások hörögve döglődnek, izzadnak, haldokolnak és nyüglődnek, szenvednek és a hőguta kerülgeti őket, én olyankor érzem a legjobban magam. Képes vagyok negyven fokban fedetlen fejjel futni menni, majd két óra futás után vigyorogva leülni a ház előtt a lépcsőre, és gyönyörködni a tájban. Hosszú ujjú ingben ülök a cégnél egész nyáron, és a többiek már attól szédülni kezdenek, ha meglátnak.
Pár éve a céggel Jordániába mentünk, és amikor odaértünk, és kiszálltunk a repülőből, én szétnéztem az addig sosem látott arab tájon, és úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezik.
A legtöbben trópusi szigetekre vágynak, pálmafák alá, hullámzó óceán partjára. Én a sivatagba. Pálmafák ott is vannak, és az Arab-félszigetet is éppen elég tenger mossa körbe. Mert nekem a sivatag valamiért nem Afrika, vagy Új-Mexikó, vagy Ausztrália, hanem az Ezeregyéjszaka ősi világa.
Muzulmán nem tudnék lenni, de eléggé megismertem őket, és el tudnám képzelni közöttük az életet. Idővel egészen biztosan felvenném a szokásaikat, aztán az életüket, aztán az álmaikat, mert másképpen nem megy, de a szívemben... a szívemben még ott lennének a nyári, zöldellő erdők, meg az őszi ködök, a téli hóviharok, a tavaszi még-csípős hajnalok...
Mindig nagyon várom a nyarat, és mindig szomorú vagyok, ha megérzem, hogy lassan vége lesz. Itt a vadonban könnyebb megérezni a változásokat, mindenféle változást, mert itt érzékenyebb az ember, nem tompítja el a város örökös morajlása.
Idén elkényeztet a természet. Önmagát nem annyira, mert a füvet talán ha háromszor kellett lenyírnom a kertben, és még most is ropog a talpam alatt, úgy kiégett, de nekem jó így. Nagyon jó nyár volt az idei. Örömmel fogok emlékezni rá addig, amíg el nem érkezik a következő. Ugyan még nem akar jönni az ősz, mert hiába hűvösebbek a reggelek (lassan kénytelen leszek felöltözni a reggeli edzéseimhez), délutánra ugyanúgy hőség van, mint nyáron.
Igen, tudom, hogy elkerülhetetlenül közeleg az idő, amikor majd fázni kezdek. Mégis, egy ilyen nyárvég minden napja ajándék, olyan, mint az egészséges, boldog öregkor. Most még nem gondolok a hideg őszre, most még elmerülök az indián nyárban, mint egy gyerek, az iskolakezdés előtti utolsó napokban... bizony, jövőre már a kis vadonjáró is iskolába megy ilyenkor.
A nyár utolsó napján születtem, vagyis majdnem. A születésem napja egybeesik kedvenc évszakom végével, és ezt a kettősséget mindig nagyon szomorúnak találtam. Mindig nagyon vártam a születésnapomat (az ajándékok miatt persze), és mindig majd' a szívem szakadt meg, hogy ezzel együtt véget ér a nyár.
Mindig a nyár volt a kedvenc évszakom.
De tizenhat éves korom óta már nem sírok, ha érzem, hogy nemsokára véget ér.
Mikor mások hörögve döglődnek, izzadnak, haldokolnak és nyüglődnek, szenvednek és a hőguta kerülgeti őket, én olyankor érzem a legjobban magam. Képes vagyok negyven fokban fedetlen fejjel futni menni, majd két óra futás után vigyorogva leülni a ház előtt a lépcsőre, és gyönyörködni a tájban. Hosszú ujjú ingben ülök a cégnél egész nyáron, és a többiek már attól szédülni kezdenek, ha meglátnak.
Pár éve a céggel Jordániába mentünk, és amikor odaértünk, és kiszálltunk a repülőből, én szétnéztem az addig sosem látott arab tájon, és úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezik.
A legtöbben trópusi szigetekre vágynak, pálmafák alá, hullámzó óceán partjára. Én a sivatagba. Pálmafák ott is vannak, és az Arab-félszigetet is éppen elég tenger mossa körbe. Mert nekem a sivatag valamiért nem Afrika, vagy Új-Mexikó, vagy Ausztrália, hanem az Ezeregyéjszaka ősi világa.
Muzulmán nem tudnék lenni, de eléggé megismertem őket, és el tudnám képzelni közöttük az életet. Idővel egészen biztosan felvenném a szokásaikat, aztán az életüket, aztán az álmaikat, mert másképpen nem megy, de a szívemben... a szívemben még ott lennének a nyári, zöldellő erdők, meg az őszi ködök, a téli hóviharok, a tavaszi még-csípős hajnalok...
Mindig nagyon várom a nyarat, és mindig szomorú vagyok, ha megérzem, hogy lassan vége lesz. Itt a vadonban könnyebb megérezni a változásokat, mindenféle változást, mert itt érzékenyebb az ember, nem tompítja el a város örökös morajlása.
Idén elkényeztet a természet. Önmagát nem annyira, mert a füvet talán ha háromszor kellett lenyírnom a kertben, és még most is ropog a talpam alatt, úgy kiégett, de nekem jó így. Nagyon jó nyár volt az idei. Örömmel fogok emlékezni rá addig, amíg el nem érkezik a következő. Ugyan még nem akar jönni az ősz, mert hiába hűvösebbek a reggelek (lassan kénytelen leszek felöltözni a reggeli edzéseimhez), délutánra ugyanúgy hőség van, mint nyáron.
Igen, tudom, hogy elkerülhetetlenül közeleg az idő, amikor majd fázni kezdek. Mégis, egy ilyen nyárvég minden napja ajándék, olyan, mint az egészséges, boldog öregkor. Most még nem gondolok a hideg őszre, most még elmerülök az indián nyárban, mint egy gyerek, az iskolakezdés előtti utolsó napokban... bizony, jövőre már a kis vadonjáró is iskolába megy ilyenkor.
A nyár utolsó napján születtem, vagyis majdnem. A születésem napja egybeesik kedvenc évszakom végével, és ezt a kettősséget mindig nagyon szomorúnak találtam. Mindig nagyon vártam a születésnapomat (az ajándékok miatt persze), és mindig majd' a szívem szakadt meg, hogy ezzel együtt véget ér a nyár.
Mindig a nyár volt a kedvenc évszakom.
De tizenhat éves korom óta már nem sírok, ha érzem, hogy nemsokára véget ér.
2012. szeptember 4., kedd
3. zen történet
Hszüe-Sengtől egyszer azt kérdezte egy tanítványa:
- Mester, hogyan válhatok Buddhává?
A mester azt felelte neki:
- Egy üres szobában ülni naphosszat maga a boldogság.
Badmofo jedi
Most tudatosult bennem, ahogyan az asztalnál ülök és dolgozom, hogy a bal kezem mellett egy teljesen élethű fénykard hever.
Valószínűleg vérbeli geek vagyok, aki sosem fog felnőni, mert ez vigyorgásra késztetett, és elképzeltem, ahogyan hűvösen végigmérem az éppen elém járuló kollegát, miközben jelentőségteljesen a fénykardra pillantok, karjaimat összefonva hallgatom egyre kétségbeesettebb motyogását. Aztán egy intés, a fénykard a kezemben terem, és...
Persze a cucc nem az enyém, a kis vadonjáróé, viszont én választottam neki (naná hogy telitalálat volt, a kis nyomorult azóta is azt játssza, hogy ő Anakin Skywalker. Próbált Grievous is lenni, csak hogy négy fénykardot kaphasson, de emlékeztettem rá, hogy neki csak két karja van. Végül kapott kettőt, így legalább Ventriss lehet, bár emiatt lehet hogy aggódnom kéne, végülis fiam van.)
Ezután két napig egy jedi templomban élhettem, magam is keményen gyakorolva a fénykardvívás fortélyait, aztán az egyik kard végül eltört, ezért ragasztás céljából az asztalomra tettem, hogy biztosan el ne felejtsem megjavítani.
Ennek néhány napja már.
És eszembe jutott egy másik örök gyerek, Samuel L. Jackson, aki Mace Winduként egyedül forgathat lila fénykardot (mert mégse már kéket vagy zöldet, mint a teljesen jók, meg persze ne is pirosat, mint a rosszak), és aki belegravíroztatta a forgatáson használt fénykardjába, hogy BMF, vagyis BadMotherFucker.
Ha jedi lennék, én is így tolnám.
Valószínűleg vérbeli geek vagyok, aki sosem fog felnőni, mert ez vigyorgásra késztetett, és elképzeltem, ahogyan hűvösen végigmérem az éppen elém járuló kollegát, miközben jelentőségteljesen a fénykardra pillantok, karjaimat összefonva hallgatom egyre kétségbeesettebb motyogását. Aztán egy intés, a fénykard a kezemben terem, és...
Persze a cucc nem az enyém, a kis vadonjáróé, viszont én választottam neki (naná hogy telitalálat volt, a kis nyomorult azóta is azt játssza, hogy ő Anakin Skywalker. Próbált Grievous is lenni, csak hogy négy fénykardot kaphasson, de emlékeztettem rá, hogy neki csak két karja van. Végül kapott kettőt, így legalább Ventriss lehet, bár emiatt lehet hogy aggódnom kéne, végülis fiam van.)
Ezután két napig egy jedi templomban élhettem, magam is keményen gyakorolva a fénykardvívás fortélyait, aztán az egyik kard végül eltört, ezért ragasztás céljából az asztalomra tettem, hogy biztosan el ne felejtsem megjavítani.
Ennek néhány napja már.
És eszembe jutott egy másik örök gyerek, Samuel L. Jackson, aki Mace Winduként egyedül forgathat lila fénykardot (mert mégse már kéket vagy zöldet, mint a teljesen jók, meg persze ne is pirosat, mint a rosszak), és aki belegravíroztatta a forgatáson használt fénykardjába, hogy BMF, vagyis BadMotherFucker.
Ha jedi lennék, én is így tolnám.
2012. szeptember 3., hétfő
Edzésnapló 2.
Na, ma reggel magabiztosan kinyomtam 130 kilót háromszor.
Most a fekvenyomásban legalább fél évig csak szintentartok, amíg fel nem hozom a guggolást és a felhúzást is erre az erőszintre. Az legalább 150 kilót jelent mind a kettőben, első körben. Ha közben tényleg elkezdek újra birkózni is, akkor amúgy is csak a három erőemelő gyakorlatra lesz időm és energiám. Bár mint a múltkor írtam, az éppen elég is.
Ha az ember a vadonban edz, egyedül, nem igazán okos dolog az egyismétléses maximumot próbálgatni. Ezért már vagy két éve úgy vagyok vele, hogy ismétlésszámban sosem megyek 3 alá. Így ha kivételesen pocsék napom van is, egyet biztosan ki tudok nyomni/fel tudok húzni a súlyból, mielőtt hörögve helyredobnám a rudat. A kettlebellel ilyen gond nincs, azt egyszerűen elengedi az ember, hely van bőven. Az átkozott macskák meg gyorsak, mint a villám.
A végső terv továbbra is változatlan: fekvenyomásban 150 kilóval 3 ismétlés, guggolásban és felhúzásban 200 kilóval szintén legalább 3 ismétlés. Ez már nekem is elég lenne, azt hiszem. Aztán ezt a szintet tartani, amíg csak élek.
Meg minden cucc nélkül nem is lenne ez rossz teljesítmény egy félhülye remetétől, aki az erdő szélén tolja.
Ja, és 90 kiló vagyok, az erőszinteket ehhez számolgassátok.
Most a fekvenyomásban legalább fél évig csak szintentartok, amíg fel nem hozom a guggolást és a felhúzást is erre az erőszintre. Az legalább 150 kilót jelent mind a kettőben, első körben. Ha közben tényleg elkezdek újra birkózni is, akkor amúgy is csak a három erőemelő gyakorlatra lesz időm és energiám. Bár mint a múltkor írtam, az éppen elég is.
Ha az ember a vadonban edz, egyedül, nem igazán okos dolog az egyismétléses maximumot próbálgatni. Ezért már vagy két éve úgy vagyok vele, hogy ismétlésszámban sosem megyek 3 alá. Így ha kivételesen pocsék napom van is, egyet biztosan ki tudok nyomni/fel tudok húzni a súlyból, mielőtt hörögve helyredobnám a rudat. A kettlebellel ilyen gond nincs, azt egyszerűen elengedi az ember, hely van bőven. Az átkozott macskák meg gyorsak, mint a villám.
A végső terv továbbra is változatlan: fekvenyomásban 150 kilóval 3 ismétlés, guggolásban és felhúzásban 200 kilóval szintén legalább 3 ismétlés. Ez már nekem is elég lenne, azt hiszem. Aztán ezt a szintet tartani, amíg csak élek.
Meg minden cucc nélkül nem is lenne ez rossz teljesítmény egy félhülye remetétől, aki az erdő szélén tolja.
Ja, és 90 kiló vagyok, az erőszinteket ehhez számolgassátok.
2012. szeptember 2., vasárnap
Motiváció
Megkérdezi tőlem a srác, hogy mit szedjen, ha nyárra ki akarja pöccinteni magát. Én meg visszakérdeztem, hogy úgy érted, a c-vitaminon kívül? Semmit, bazmeg, pihenj, egyél meg eddz normálisan. Egyből kiüresedett a tekintete.
Megkérdezi tőlem egy másik srác, hogy figyelj, mondd már meg, mit eddzek. Mondom, miért akarsz edzeni? Azt mondja, jól akar kinézni, mert a csajok, mert a haverok, mert egyáltalán... Elküldtem a picsába, persze finoman, mégsem akartam megbántani szegény gyereket.
Mert ha rendesen akarsz edzeni, ahhoz az a motiváció, hogy jól akarsz kinézni, kevés.
Tudod mit, már most is jól nézel ki. Sőt, kurva jól. Ha lány vagy, gyönyörű vagy, ha fiú vagy, jóképű és jó testű, és egészen biztosan találnál a hétmilliárd földlakó között legalább százezret, aki azonnal, ott helyben szívesen dugna veled.
Úgyhogy hagyjuk a faszba a jól akarok kinéznit, nézzük a valódi motivációkat:
1, Gyerekkoromban sokat baszakodtak velem, akár az élet, akár a család, akár a többi gyerek
Tele vagy haraggal, sértődöttséggel, önsajnálattal, az önbizalmad meg a béka segge alatt. Agresszív vagy. Különb akarsz lenni, leginkább önmagadnál, és meg akarod mutatni nekik. Az emberek ezt ritkán vallják be, de aki felvállalja ezt, az viszi a legtöbbre. Bas Rutten, a legendás ketrecharcos ilyen (mint a bunyósok nagy többsége), de a legfanatikusabban edző embereknek az életében mindig volt valami valamikor, ami felizzította azt a tüzet. Használd ezt a tüzet, mert a csillagokig juthatsz vele, mint egy kibaszott űrhajó. Az a jó, hogy neked még ellenfél sem kell, egyedül is elvagy, mert önmagad az igazi ellenfél.
2, Versenyezni akarok
Ezek egészséges emberek, ehhez nem kell lelki defekt, bár nem árt, elvégre a versenyszellem sincs meg mindenkiben, és az is kialakul valahogy. Testépítők, erőemelők, sportolók, bunyósok, ők vannak a legtöbben. Elkezdenek csinálni valamit, bármiért, aztán rájönnek, hogy szeretik, de nem elég nekik az, hogy napról-napra különbek önmaguknál. Ők meg akarják mérettetni magukat a világ előtt, mert nekik az a valódi visszajelzés, ha azt látják, másokhoz képest mennyit érnek. Önmagukban maguktól nem kételkednek. A mások fölötti győzelemért mindent. Azt hiszem, ennek az útnak a legnehezebb része akkor jön el, ha valaki a csúcsra ér választott sportjában. Sokat lehet tanulni Schwarzeneggertől, nem csak ebben. Csak az, ha valaki a második, az maga a pokol.
3, Az edzés az Utam része
Ők jól csinálják, mert összekötik a testedzést valami szellemivel, de még mindig a teljesítmény lázában égnek. Ki akarom hozni a lehető legtöbbet önmagamból, mert... Harcművészek, vallási fanatikusok, és bárki, aki megideologizálja azt, amit csinál, vagy azt, amiért csinálja. Hazámnak, a Pártnak, a Mesteremnek dicsőségéért, meg ilyen faszságok. Persze, vannak normálisabbak is. Aki vezet, aki példát akar mutatni, mert a mai fiatalok, mert ki ha nem én. Nekik nem elég, ha magukban fejlődnek, nem elég, ha csak megnyernek egy versenyt, nekik egy olyanfajta szellemi, spirituális kielégülés kell, amit egy sima aranyérem nem adhat meg. Óriási az önbizalmuk, mert egy egész világkép áll mögöttük, és sosincsenek egyedül. Nagyon sokra vihetik, és hacsak meg nem dől a világképük, életük végiéig boldogok lesznek, főleg ha lehetnek tanítványaik.
4, Hosszú, egészséges életet akarok élni
Talán valahová ide kéne eljutni idővel. Fiatalon még nem törődik ezzel az ember, mert sose halunk meg, de aztán akinek esze van, és igyekszik tudatosítani magában az élet dolgait, az előbb-utóbb rájön erre. Megismerni a testünket, alaposan. Tudatosan enni, pihenni, gyakorolni, alaposan végigrágni több száz könyvet, valódi testi egészség, valódi lelki egészség. Jóga, meditáció, tai chi, kozmikus orgazmus. A testünk a legcsodálatosabb szerkezet, aminek valaha is a birtokában leszünk. Sehol nincs annyi hülyeség, kamu, meg ebből élő csaló faszkalap, mint ebben a hepineszbizniszben. Mert mindenki hosszú, egészséges életet akar, lehetőleg könnyen és gyorsan, de én nem ezekre gondolok. Mindenki boldog akar lenni, és ehhez persze a testi egészség legalább annyira hozzátartozik, mint a lelki. Csak ehhez alaposan meg kell ismernünk magunkat, és az egyrészt sokáig tart, másrészt nagyon nehéz és fájdalmas. Le kell győzni a gyermekkori szenvedésből fakadó agresszivitást, és önbizalomhiányt. Le kell győzni a versenyszellemet is, elvégre nem az boldog és egészséges, aki valaki másnál boldogabb, vagy egészségesebb. A más az más, te meg te vagy, és magadat kell összeraknod, nem mást. Meg persze meg kell szabadulni a sok hülye ideológiától is, mert amennyit segít az elején, annyira gúzsbaköt, ha már magadtól is elég eszed van magadhoz.
Nagyjából ennyi, azt hiszem. Én azt gondolom, mindegy, ezek közül melyik vagy, a lényeg, hogy tudd, miért is akarsz edzeni. Mert addig nem fog menni, haver.
Megkérdezi tőlem egy másik srác, hogy figyelj, mondd már meg, mit eddzek. Mondom, miért akarsz edzeni? Azt mondja, jól akar kinézni, mert a csajok, mert a haverok, mert egyáltalán... Elküldtem a picsába, persze finoman, mégsem akartam megbántani szegény gyereket.
Mert ha rendesen akarsz edzeni, ahhoz az a motiváció, hogy jól akarsz kinézni, kevés.
Tudod mit, már most is jól nézel ki. Sőt, kurva jól. Ha lány vagy, gyönyörű vagy, ha fiú vagy, jóképű és jó testű, és egészen biztosan találnál a hétmilliárd földlakó között legalább százezret, aki azonnal, ott helyben szívesen dugna veled.
Úgyhogy hagyjuk a faszba a jól akarok kinéznit, nézzük a valódi motivációkat:
1, Gyerekkoromban sokat baszakodtak velem, akár az élet, akár a család, akár a többi gyerek
Tele vagy haraggal, sértődöttséggel, önsajnálattal, az önbizalmad meg a béka segge alatt. Agresszív vagy. Különb akarsz lenni, leginkább önmagadnál, és meg akarod mutatni nekik. Az emberek ezt ritkán vallják be, de aki felvállalja ezt, az viszi a legtöbbre. Bas Rutten, a legendás ketrecharcos ilyen (mint a bunyósok nagy többsége), de a legfanatikusabban edző embereknek az életében mindig volt valami valamikor, ami felizzította azt a tüzet. Használd ezt a tüzet, mert a csillagokig juthatsz vele, mint egy kibaszott űrhajó. Az a jó, hogy neked még ellenfél sem kell, egyedül is elvagy, mert önmagad az igazi ellenfél.
2, Versenyezni akarok
Ezek egészséges emberek, ehhez nem kell lelki defekt, bár nem árt, elvégre a versenyszellem sincs meg mindenkiben, és az is kialakul valahogy. Testépítők, erőemelők, sportolók, bunyósok, ők vannak a legtöbben. Elkezdenek csinálni valamit, bármiért, aztán rájönnek, hogy szeretik, de nem elég nekik az, hogy napról-napra különbek önmaguknál. Ők meg akarják mérettetni magukat a világ előtt, mert nekik az a valódi visszajelzés, ha azt látják, másokhoz képest mennyit érnek. Önmagukban maguktól nem kételkednek. A mások fölötti győzelemért mindent. Azt hiszem, ennek az útnak a legnehezebb része akkor jön el, ha valaki a csúcsra ér választott sportjában. Sokat lehet tanulni Schwarzeneggertől, nem csak ebben. Csak az, ha valaki a második, az maga a pokol.
3, Az edzés az Utam része
Ők jól csinálják, mert összekötik a testedzést valami szellemivel, de még mindig a teljesítmény lázában égnek. Ki akarom hozni a lehető legtöbbet önmagamból, mert... Harcművészek, vallási fanatikusok, és bárki, aki megideologizálja azt, amit csinál, vagy azt, amiért csinálja. Hazámnak, a Pártnak, a Mesteremnek dicsőségéért, meg ilyen faszságok. Persze, vannak normálisabbak is. Aki vezet, aki példát akar mutatni, mert a mai fiatalok, mert ki ha nem én. Nekik nem elég, ha magukban fejlődnek, nem elég, ha csak megnyernek egy versenyt, nekik egy olyanfajta szellemi, spirituális kielégülés kell, amit egy sima aranyérem nem adhat meg. Óriási az önbizalmuk, mert egy egész világkép áll mögöttük, és sosincsenek egyedül. Nagyon sokra vihetik, és hacsak meg nem dől a világképük, életük végiéig boldogok lesznek, főleg ha lehetnek tanítványaik.
4, Hosszú, egészséges életet akarok élni
Talán valahová ide kéne eljutni idővel. Fiatalon még nem törődik ezzel az ember, mert sose halunk meg, de aztán akinek esze van, és igyekszik tudatosítani magában az élet dolgait, az előbb-utóbb rájön erre. Megismerni a testünket, alaposan. Tudatosan enni, pihenni, gyakorolni, alaposan végigrágni több száz könyvet, valódi testi egészség, valódi lelki egészség. Jóga, meditáció, tai chi, kozmikus orgazmus. A testünk a legcsodálatosabb szerkezet, aminek valaha is a birtokában leszünk. Sehol nincs annyi hülyeség, kamu, meg ebből élő csaló faszkalap, mint ebben a hepineszbizniszben. Mert mindenki hosszú, egészséges életet akar, lehetőleg könnyen és gyorsan, de én nem ezekre gondolok. Mindenki boldog akar lenni, és ehhez persze a testi egészség legalább annyira hozzátartozik, mint a lelki. Csak ehhez alaposan meg kell ismernünk magunkat, és az egyrészt sokáig tart, másrészt nagyon nehéz és fájdalmas. Le kell győzni a gyermekkori szenvedésből fakadó agresszivitást, és önbizalomhiányt. Le kell győzni a versenyszellemet is, elvégre nem az boldog és egészséges, aki valaki másnál boldogabb, vagy egészségesebb. A más az más, te meg te vagy, és magadat kell összeraknod, nem mást. Meg persze meg kell szabadulni a sok hülye ideológiától is, mert amennyit segít az elején, annyira gúzsbaköt, ha már magadtól is elég eszed van magadhoz.
Nagyjából ennyi, azt hiszem. Én azt gondolom, mindegy, ezek közül melyik vagy, a lényeg, hogy tudd, miért is akarsz edzeni. Mert addig nem fog menni, haver.
2012. szeptember 1., szombat
Kalandok a vadonban 1.
Reggel leszarta egy madár a kettlebellemet. A szemem láttára, edzés közben. Megmondtam a kis rozsdafarkúnak, hogy így nem leszünk jóban, még egy ilyen, és leharapom a tollas kis fejét.
Nem izgatta magát, cserregve elkezdett tollászkodni a kőkerítésen, majd felmutatta a középső szárnytollát.
Évek óta itt lakik már nálam a kis nyomorult, a hátsó fészer alatt van a fészke, de eddig még olyan jól nevelt volt. Úgy látszik, kezdi elkapatni magát.
Azt hiszem jó lesz figyelnem, még a végén ellenem fordítja a többieket is.
Lehet hogy egyelőre mégsem ölöm meg, még mártírt csinálnék belőle, és kitörne a lázadás.
Nem izgatta magát, cserregve elkezdett tollászkodni a kőkerítésen, majd felmutatta a középső szárnytollát.
Évek óta itt lakik már nálam a kis nyomorult, a hátsó fészer alatt van a fészke, de eddig még olyan jól nevelt volt. Úgy látszik, kezdi elkapatni magát.
Azt hiszem jó lesz figyelnem, még a végén ellenem fordítja a többieket is.
Lehet hogy egyelőre mégsem ölöm meg, még mártírt csinálnék belőle, és kitörne a lázadás.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)