Ez nem éppen mostanában történt, de annyira alapvetően határozza meg azt, hogy ki vagyok, hogy kivé váltam, hogy muszáj leírnom. Már régen le akartam írni, nem mintha attól félnék, hogy elfelejtem. Ezt sohasem fogom elfelejteni. A múltkori álmom kapcsán jutott eszembe, mert sokban hasonlított arra. Talán ez még mindig ugyanaz az álom, talán a lelkem újra és újra elmeséli nekem ugyanazt a történetet. Talán...
16 éves koromban történt. Nyáron. Itt voltam, ebben a kisvárosban, ahol aztán annyi évvel később élek, de ezt akkor még nem tudtam. Akkor csak a nyári szünidőt töltöttem itt. És álmodtam.
Álmomban, már nem emlékszem kikkel, de valami ősi, romos kastélyt derítettünk fel. (Igen, fantasy rajongó vagyok, ha eddig nem derült volna ki...) És egyszercsak valami nagyon gonosz lény jelenlétét éreztük. Hullámokban áradt felénk a bénító gonoszság, elszorult a gyomrunk, nem kaptunk levegőt, lassan térdre rogytunk, én legutoljára, de végül engem is legyűrt az a féktelen erő.
És akkor nyílt egy ajtó, és valami halvány derengést pillantottunk meg, ami felénk közeledett. Lassan. Egy gyaloghintó volt, tudod, amit körbe vastag függönyök takarnak. A levegőben lebegett, nem hordozta senki és semmi, önmagát repítette. Abból a gyaloghintóból, onnan a sötét selyemfüggönyök mögül áradt felénk a gonoszság.
Éreztem, ahogyan haldoklom. Láttam a többieken is, hogy itt az út vége, most végünk, és végleg elemészt bennünket a sötétség.
Aztán majdnem az utolsó pillanatban hirtelen erőre kaptam. Nem tudom, hogyan, nem tudom, honnan jött az az erő, de nagyon lassan mozdulni kezdtem. Lassan araszoltam a gyaloghintó felé. A gonosz erő ott hullamzott körülöttem, újra meg újra végigsöpört rajtam, és én úgy éreztem, mintha a lelkemet szaggatnák szét. De haladtam, egyre és egyre közelebb. Már ott voltam a hintónál, és megérintettem a függönyöket, hogy elhúzzam, és meglássam azt, ami mögötte van. Olyan volt, mintha magát a valóságot akartam volna szétszakítani.
De végül sikerült. A függönyök széthúzódtak, és mögöttük, a hintó belsejében selyempárnákon ott feküdt egy kicsi, narancsszínű golyó. Világított, pulzált, kavargott benne valami. Abból áradt az a végtelen erő. És egyre gyengült felettem a hatalma.
Érte nyúltam, és a kezembe vettem. Aztán, nem tudva hogy miért teszem amit teszek, csak azt, hogy ezt kell tennem, a számba vettem azt a golyót, és szétharaptam. Sűrű volt és édes, émelyítően édes, mint a méz. És abban a pillanatban, amikor kibuggyant a számban a belseje, a gonosz erő megszűnt létezni. Legyőztem.
Kiköptem a számból a szétharapott golyót. A többiek körülöttem bágyadt mosollyal tápászkodtak fel a földről. Lassan visszatért az erőnk. A gonoszt legyőztük. Éreztük, hogy ezért jöttünk ebbe az ősi kastélyba, ez volt a dolgunk, és most már, hogy megtettük, amiért jöttünk, nincs már többé feladatunk itt.
16 éves voltam amikor ezt álmodtam, és a mai napig nem felejtettem el az érzést, amikor legyőztem a gonoszt. 17 éve már...
Akkoriban napokig a hatása alatt voltam ennek az álmomnak. Szerencse, hogy szünidő volt, mert nem tudtam magammal mit kezdeni. Jártam az erdőt, bicajoztam, és csak töprengtem azon, amit álmomban átéltem. Olyan voltam, mint egy alvajáró. Napokig.
Akkor sok dolog a helyére került a fejemben és a szívemben. Meghoztam néhány olyan döntést, ami már egész hátralévő életemben velem marad. Tudod, erkölcs, hozzáállás, irányultság, küldetés, meg ilyen faszságok. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy a keresztnevem azt jelenti, Isten bajnoka/Isten harcosa. A másik keresztnevem pedig azt, hogy hatalmas/dicső.
Valóban meg van írva előre a sorsunk? Vagy magunk választjuk azt?
Én szeretném hinni, hogy van beleszólásom. Kérlek, Istenem, engedd meg, hogy így érezzem.
2012. november 30., péntek
Az a bizonyos seggfej
Nem, nem arra a seggfejre gondolok most, hanem egy másikra.
Arra a seggfejre gondolok, aki ha leülünk a haverokkal vedelni elsőként kezd el a nőkről beszélni. Aki ha nőkről beszélgetünk elsőként kezd el a baszásról beszélni. Aki ha a baszásról beszélünk először kezdi el, hogy a múltkor is szárazon seggbe sóderrel, csak hogy érezze a törődést az a ribanc.
Gyakorlott barátaim ilyenkor már idegesen pislognak felém. Ha mosolygok, megnyugszanak, ha nem, elkezdenek felém oldalazni, hogy lefogjanak, ha Mr. Seggfej tovább folytatná.
Mert azokkal a kis kurvákkal úgy kell bánni. Akkor élvezik csak igazán, meg a múltkor is amikor volt az utcán az a kis ringyó, hát bazmeg úgy leszaggattam volna a ruháit és jól megbasztam volna... mert ő is akarta, láttam rajta...
Ez az a pont, ahol már belemászom Mr. Seggfej arcába, ha le nem fognak. Nem mintha Mr. Seggfej olyan egyedül lenne ebben a dologban, ha a nők megerőszakolásáról van szó...
Általában persze visszafogom magam, és nem verekszem, mert úriember vagyok én, csak néha elborítja az agyamat a tesztoszteron. Általában csak kedves mosollyal kifejtem Mr. Seggfejnek, hogy "majd ha a jó kurva anyádat megerőszakolja egy 120 kilós kancigány úgy, hogy közben darabokra szedi az arcát, akkor ha mész meglátogatni a kórházba ne felejtsd el elmagyarázni neki, hogy ez az egész azért történt, mert úgy öltözött/viselkedett/érződött rajta, hogy egy utolsó, büdös kurva."
Képzeld el a döbbent csöndet. Mr. Seggfej eléggé le szokott dermedni, elhiheted.
Vagy elmesélhetném azokat a sztorikat is amiket a nagyanyáim meséltek, a derék felszabadító szovjet katonákról... örülj neki, te ostoba fasz, hogy a te nagynyád nem volt akkor és ott. Kurvára örülj neki. És imádkozz azért hogy a te feleséged, lányod soha ne kerüljön hasonló helyzetbe.
Mert az áldozat a hibás, ugyebár, hát ja. Viktimológia, meg a faszom. De ezt magyarázd majd el a 12 éves lányodnak is, akin átment egy egész horda, és nagy kegyesen úgy döntöttek, hogy életben hagyják, hátha arra jár majd még egyszer valamikor.
Ezeknek a seggfejeknek fogalmuk sincsen arról, hogy miről is beszélnek, és ez az egyetlen szerencséjük. Hogy ostobák, mint a szar. Mert tudod, ha belegondolok abba, hogy mégsem ostobák, hanem nagyon is tudják, hogy miről beszélnek, és még úgy is vállalják a szavaikat...
Akkor az isten irgalmazzon nekik, mert én nem fogok.
Arra a seggfejre gondolok, aki ha leülünk a haverokkal vedelni elsőként kezd el a nőkről beszélni. Aki ha nőkről beszélgetünk elsőként kezd el a baszásról beszélni. Aki ha a baszásról beszélünk először kezdi el, hogy a múltkor is szárazon seggbe sóderrel, csak hogy érezze a törődést az a ribanc.
Gyakorlott barátaim ilyenkor már idegesen pislognak felém. Ha mosolygok, megnyugszanak, ha nem, elkezdenek felém oldalazni, hogy lefogjanak, ha Mr. Seggfej tovább folytatná.
Mert azokkal a kis kurvákkal úgy kell bánni. Akkor élvezik csak igazán, meg a múltkor is amikor volt az utcán az a kis ringyó, hát bazmeg úgy leszaggattam volna a ruháit és jól megbasztam volna... mert ő is akarta, láttam rajta...
Ez az a pont, ahol már belemászom Mr. Seggfej arcába, ha le nem fognak. Nem mintha Mr. Seggfej olyan egyedül lenne ebben a dologban, ha a nők megerőszakolásáról van szó...
Általában persze visszafogom magam, és nem verekszem, mert úriember vagyok én, csak néha elborítja az agyamat a tesztoszteron. Általában csak kedves mosollyal kifejtem Mr. Seggfejnek, hogy "majd ha a jó kurva anyádat megerőszakolja egy 120 kilós kancigány úgy, hogy közben darabokra szedi az arcát, akkor ha mész meglátogatni a kórházba ne felejtsd el elmagyarázni neki, hogy ez az egész azért történt, mert úgy öltözött/viselkedett/érződött rajta, hogy egy utolsó, büdös kurva."
Képzeld el a döbbent csöndet. Mr. Seggfej eléggé le szokott dermedni, elhiheted.
Vagy elmesélhetném azokat a sztorikat is amiket a nagyanyáim meséltek, a derék felszabadító szovjet katonákról... örülj neki, te ostoba fasz, hogy a te nagynyád nem volt akkor és ott. Kurvára örülj neki. És imádkozz azért hogy a te feleséged, lányod soha ne kerüljön hasonló helyzetbe.
Mert az áldozat a hibás, ugyebár, hát ja. Viktimológia, meg a faszom. De ezt magyarázd majd el a 12 éves lányodnak is, akin átment egy egész horda, és nagy kegyesen úgy döntöttek, hogy életben hagyják, hátha arra jár majd még egyszer valamikor.
Ezeknek a seggfejeknek fogalmuk sincsen arról, hogy miről is beszélnek, és ez az egyetlen szerencséjük. Hogy ostobák, mint a szar. Mert tudod, ha belegondolok abba, hogy mégsem ostobák, hanem nagyon is tudják, hogy miről beszélnek, és még úgy is vállalják a szavaikat...
Akkor az isten irgalmazzon nekik, mert én nem fogok.
2012. november 29., csütörtök
Neked, szerelmem
Örülök hogy itt vagy.
Gyere, üljünk ki a ház elé a lépcső tetejére. Használjuk ki hogy most még nem kell kabát, meg ha fázol, majd hozzám bújsz.
Igen, tudom, ha nem fázol is hozzám bújnál. Ismerlek. Még mikor nem szerettelek, akkor is ilyen bújós voltál, és már akkor se bántam. Sőt.
Hozhatod a cigidet, mondtam már, hogy nem zavar, csak gyere már. Hidd el, itt még annak is jobb íze van, odakint, a vadon szélén, miközben bámulunk bele a sötétségbe.
Kéne inni is valamit, bár elég részegek vagyunk már egymástól, nem? Mosolyogj, csak, szeretem ahogyan mosolyogsz. Komolyan, a csillagok hevesebben kezdenek ragyogni a fejem felett, ha mosolyogsz.
Gyere, ülj ide mellém. Látod? Ide szoktam mindig leülni ha kicsit egyedül akarok lenni. Gyújts rá nyugodtan, és érezni fogod, mennyivel jobb érzés idekint. Nem nagyon van mit nézni. Sötét van. A hold fényes, de felhők mögé bújt. Nem hallani semmit, csak a kis állatok motozását a kertben, meg a mezőn. Nagyon jó idő van ahhoz képest, hogy november vége van. Most van utoljára olyan idő, amikor még nem érzem szibériai hadifogolynak magam...
A völgy túloldalán is csak a sötétség. A nyaralók már régen kiürültek, a sok bunkó pesti már eltűnt innen az ősszel (bocs, ne haragudj, szerelmem, de te most nem ott vagy, te most itt vagy velem, ne felejtsd) és csak pár kósza fényfolt remeg már a hegyen, de lassan azok is mind kialszanak.
A tél szagát már érezni a levegőben, de most nagyon jól esik. Belém villan az, hogy nemsokára majd esni kezd a hó. Már látom magam ahogyan az erdőben sétálok, veled, és nézzük a mozdulatlan, fehér tájat, ami körülvesz.
Nem, nyugodtan gyújts rá még egyre. Még annyi mindent akarok neked mondani.
Örülök, hogy itt vagy.
Bármelyik szemét köcsögöt választhattad volna, de te ezzel a szemét köcsöggel ülsz itt, és ez a szemét köcsög ezt nagyon tudja értékelni, hidd el. Annyira, hogy olyan dolgokat mutat meg neked, amiket eddig még soha senki. Ne pirulj, most kivételesen nem a szexre gondolok. Hanem arra, hogy megmutattam neked azt is, hogy milyen volt az, amikor már ismertelek, de még nem szerettelek. Megmutatom azt, amikor már szerettelek, de még nem ennyire. Mindig tudni fogod, mennyire szeretlek, mert sohasem fogok félni attól, hogy teljesen őszinte legyek veled. És hidd el, meg fogom mutatni neked azt is, ha már, valamikor, nem szeretlek többé.
Érzem, ahogy összerándultál. És tudom, hogy nem a hidegtől.
Nem félek megmutatni neked magam. Végigjártam már a lelkem sötét zugait, előráncigáltam onnan azt a sok szarságot amit odarejtettek, jó mélyre eldugtak az évek, kivittem őket a fényre, elborzadtam tőlük rendesen, aztán visszadugtam őket oda, ahová valók. Megküzdöttem a démonaimmal, és láncra vertem őket, de nem öltem meg őket, és nem zártam őket börtönbe. Nem teszek úgy, mintha nem léteznének. Láncon vannak, de jól tartom őket, és a lakatuk kulcsa itt lóg a nyakamban. Találkoztál már olyan emberrel, aki néven meri nevezni a saját démonait? Találkoztál már olyan emberrel, aki tudja, hogy ha szabadon engedné őket, az egész világot széjjelszakítanák?
Én ezektől a dolgoktól erőt kaptam. Olyan végtelen, mérhetetlen erőt, amivel még azt is megtehetem, hogy teljesen őszinte legyek veled. Nem félnék megmutatni neked a lelkemet, és megkérni téged, hogy járd be velem, de félek, nem lenne egy vidám utazás, ezért inkább nem is kérlek meg rá.
De amit fontosnak érzek, azt meg akarom mutatni neked. Hogy tudd.
És ha még így is kellek, akkor a tiéd vagyok. A tiéd egészen, teljesen, együtt mindazzal, ami még én vagyok azon a szemét köcsögön kívül, akibe beleszerettél, és aki beléd szeretett.
Ne remegj, kérlek, nem akartalak megijeszteni. Nem akartalak felkavarni.
Szívj el egy harmadikat is. Látod, nekem ez hiányzott mindig. A hőseim egytől-egyig dohányoztak, én meg világéletemben képtelen voltam rá. Sohasem hiányzott. De benned nem zavar. Szeretem az ízedet akkor is, ha éppen elnyomtad a cigidet. Szeretem, mert az is te vagy.
Gyere lassan, bemegyünk, te a saját otthonodba, a nagyvárosban, én pedig az enyémbe, itt, a vadon szélén. De ide bármikor kijöhetsz velem, amikor csak akarsz, mert itt mindig kettesben leszünk, szerelmem. Van a világnak olyan szeglete, tudod.
Örülök, hogy itt voltál velem. Nagyon. És csak remélem, hogy még így is kellek neked. Így, önmagamként.
Te, ha eldobod azt a csikket, megfojtalak. Tedd bele abba a vázába, te... te csajszi.
Aludj jól, szerelmem.
Gyere, üljünk ki a ház elé a lépcső tetejére. Használjuk ki hogy most még nem kell kabát, meg ha fázol, majd hozzám bújsz.
Igen, tudom, ha nem fázol is hozzám bújnál. Ismerlek. Még mikor nem szerettelek, akkor is ilyen bújós voltál, és már akkor se bántam. Sőt.
Hozhatod a cigidet, mondtam már, hogy nem zavar, csak gyere már. Hidd el, itt még annak is jobb íze van, odakint, a vadon szélén, miközben bámulunk bele a sötétségbe.
Kéne inni is valamit, bár elég részegek vagyunk már egymástól, nem? Mosolyogj, csak, szeretem ahogyan mosolyogsz. Komolyan, a csillagok hevesebben kezdenek ragyogni a fejem felett, ha mosolyogsz.
Gyere, ülj ide mellém. Látod? Ide szoktam mindig leülni ha kicsit egyedül akarok lenni. Gyújts rá nyugodtan, és érezni fogod, mennyivel jobb érzés idekint. Nem nagyon van mit nézni. Sötét van. A hold fényes, de felhők mögé bújt. Nem hallani semmit, csak a kis állatok motozását a kertben, meg a mezőn. Nagyon jó idő van ahhoz képest, hogy november vége van. Most van utoljára olyan idő, amikor még nem érzem szibériai hadifogolynak magam...
A völgy túloldalán is csak a sötétség. A nyaralók már régen kiürültek, a sok bunkó pesti már eltűnt innen az ősszel (bocs, ne haragudj, szerelmem, de te most nem ott vagy, te most itt vagy velem, ne felejtsd) és csak pár kósza fényfolt remeg már a hegyen, de lassan azok is mind kialszanak.
A tél szagát már érezni a levegőben, de most nagyon jól esik. Belém villan az, hogy nemsokára majd esni kezd a hó. Már látom magam ahogyan az erdőben sétálok, veled, és nézzük a mozdulatlan, fehér tájat, ami körülvesz.
Nem, nyugodtan gyújts rá még egyre. Még annyi mindent akarok neked mondani.
Örülök, hogy itt vagy.
Bármelyik szemét köcsögöt választhattad volna, de te ezzel a szemét köcsöggel ülsz itt, és ez a szemét köcsög ezt nagyon tudja értékelni, hidd el. Annyira, hogy olyan dolgokat mutat meg neked, amiket eddig még soha senki. Ne pirulj, most kivételesen nem a szexre gondolok. Hanem arra, hogy megmutattam neked azt is, hogy milyen volt az, amikor már ismertelek, de még nem szerettelek. Megmutatom azt, amikor már szerettelek, de még nem ennyire. Mindig tudni fogod, mennyire szeretlek, mert sohasem fogok félni attól, hogy teljesen őszinte legyek veled. És hidd el, meg fogom mutatni neked azt is, ha már, valamikor, nem szeretlek többé.
Érzem, ahogy összerándultál. És tudom, hogy nem a hidegtől.
Nem félek megmutatni neked magam. Végigjártam már a lelkem sötét zugait, előráncigáltam onnan azt a sok szarságot amit odarejtettek, jó mélyre eldugtak az évek, kivittem őket a fényre, elborzadtam tőlük rendesen, aztán visszadugtam őket oda, ahová valók. Megküzdöttem a démonaimmal, és láncra vertem őket, de nem öltem meg őket, és nem zártam őket börtönbe. Nem teszek úgy, mintha nem léteznének. Láncon vannak, de jól tartom őket, és a lakatuk kulcsa itt lóg a nyakamban. Találkoztál már olyan emberrel, aki néven meri nevezni a saját démonait? Találkoztál már olyan emberrel, aki tudja, hogy ha szabadon engedné őket, az egész világot széjjelszakítanák?
Én ezektől a dolgoktól erőt kaptam. Olyan végtelen, mérhetetlen erőt, amivel még azt is megtehetem, hogy teljesen őszinte legyek veled. Nem félnék megmutatni neked a lelkemet, és megkérni téged, hogy járd be velem, de félek, nem lenne egy vidám utazás, ezért inkább nem is kérlek meg rá.
De amit fontosnak érzek, azt meg akarom mutatni neked. Hogy tudd.
És ha még így is kellek, akkor a tiéd vagyok. A tiéd egészen, teljesen, együtt mindazzal, ami még én vagyok azon a szemét köcsögön kívül, akibe beleszerettél, és aki beléd szeretett.
Ne remegj, kérlek, nem akartalak megijeszteni. Nem akartalak felkavarni.
Szívj el egy harmadikat is. Látod, nekem ez hiányzott mindig. A hőseim egytől-egyig dohányoztak, én meg világéletemben képtelen voltam rá. Sohasem hiányzott. De benned nem zavar. Szeretem az ízedet akkor is, ha éppen elnyomtad a cigidet. Szeretem, mert az is te vagy.
Gyere lassan, bemegyünk, te a saját otthonodba, a nagyvárosban, én pedig az enyémbe, itt, a vadon szélén. De ide bármikor kijöhetsz velem, amikor csak akarsz, mert itt mindig kettesben leszünk, szerelmem. Van a világnak olyan szeglete, tudod.
Örülök, hogy itt voltál velem. Nagyon. És csak remélem, hogy még így is kellek neked. Így, önmagamként.
Te, ha eldobod azt a csikket, megfojtalak. Tedd bele abba a vázába, te... te csajszi.
Aludj jól, szerelmem.
2012. november 28., szerda
Edzésnapló 7
Na, most hétfőn kinyomtam 130 kilóból négyet, és ha más is ott van körülöttem egy vadul doromboló fekete macskán kívül, tutira bepróbálkoztam volna még legalább két ismétléssel. De ebben a macskában nem bízom annyira, úgyhogy maradtam a négy ismétlésnél.
Amúgy egyéni csúcsot döntöttem ezzel a négy ismétléssel. Most már tényleg lassíthatnék a fekvenyomással, mert nagyon beelőztem a deadliftet meg a guggolást. Karácsonyra végre megkapom magamtól a guggolóállványt, amivel egyrészt teljes lesz az otthoni edzőtermem (érted, a sufnival meg a hátsókerttel, meg az erdővel együtt), másrészt végre nekiállhatok a Zercher-guggolások helyett rendes guggolásokkal edzeni. Már nagyon várom.
Eléggé baszkurál a gondolat, hogy növelnem kéne az edzéseim számát/keménységét, és fogom is, de nem a súlyzózást. Abból ennyi éppen elég, meg fejlődök is tőle gyorsan, és akkor ugye nem szabad basztatni a dolgokat, de néha belém villan, hogy legalább heti egyszer kéne futnom egy lazát.
Meg a küzdősport is hiányzik nagyon. Néha úgy meggyepálnék valakit, meg én is elviselnék pár dúúúrvább ütést/rúgást/dobást/feszítést, csak hogy kijózanítson, tudod, csak hogy helyrerakjon. Van, akinek ez kell, na.
Azt hiszem kompromisszumot fogok kötni magammal, és elkezdek kick-boxra járni (végrevégre), aztán meglátjuk, hogyan megy mellette a súlyzózás, mert hát mindig az az első. Ha bírom, így fogom nyomni, ha nem, akkor meg szomorú leszek, de hagyom a fenébe a rugdosódást. (A futás hiányát meg majd kibírom valahogy. Mondtam már hogy igazából utálok futni?)
Ja, és már nézegetem az erőemelő versenyeket is. Hogy hol, mikor, hogyan, meg ilyenek. Csak mondom.
Amúgy egyéni csúcsot döntöttem ezzel a négy ismétléssel. Most már tényleg lassíthatnék a fekvenyomással, mert nagyon beelőztem a deadliftet meg a guggolást. Karácsonyra végre megkapom magamtól a guggolóállványt, amivel egyrészt teljes lesz az otthoni edzőtermem (érted, a sufnival meg a hátsókerttel, meg az erdővel együtt), másrészt végre nekiállhatok a Zercher-guggolások helyett rendes guggolásokkal edzeni. Már nagyon várom.
Eléggé baszkurál a gondolat, hogy növelnem kéne az edzéseim számát/keménységét, és fogom is, de nem a súlyzózást. Abból ennyi éppen elég, meg fejlődök is tőle gyorsan, és akkor ugye nem szabad basztatni a dolgokat, de néha belém villan, hogy legalább heti egyszer kéne futnom egy lazát.
Meg a küzdősport is hiányzik nagyon. Néha úgy meggyepálnék valakit, meg én is elviselnék pár dúúúrvább ütést/rúgást/dobást/feszítést, csak hogy kijózanítson, tudod, csak hogy helyrerakjon. Van, akinek ez kell, na.
Azt hiszem kompromisszumot fogok kötni magammal, és elkezdek kick-boxra járni (végrevégre), aztán meglátjuk, hogyan megy mellette a súlyzózás, mert hát mindig az az első. Ha bírom, így fogom nyomni, ha nem, akkor meg szomorú leszek, de hagyom a fenébe a rugdosódást. (A futás hiányát meg majd kibírom valahogy. Mondtam már hogy igazából utálok futni?)
Ja, és már nézegetem az erőemelő versenyeket is. Hogy hol, mikor, hogyan, meg ilyenek. Csak mondom.
2012. november 26., hétfő
Amikor a köd leszáll
Olvastad már Stephen King-től a Köd-öt? Nem? Érdemes.
Én éveken át őszintén imádtam a ködöt.
Egészen addig, amíg nem kezdtem el négyezer kilométert vezetni havonta. De három éve, mióta ezt teszem, már kicsit kevésbé szeretem azt a gomolygó tejfehér szart.
Nem azért, mert félek benne vagy ilyenek, hanem azért, mert a vezetésre kell figyelnem, és nem tudom a ködöt figyelni. Különben nekimegyek valaminek. Vagy valakinek.
Csodálom a ködöt. A köd igazi varázsló. A legunalmasabb, a legrondább és a legvadregényesebb, leggyönyörűbb tájat is egyformára tudja varázsolni. Szürkére, az igaz, de amíg nem látod, mi van mögötte, amíg nem látod, mi van benne, addig csakis a képzeleted szab határt annak, amit a köd rejthet.
Ez egy jó játék, by the way, már ha van elég képzeleted. Ha nincs, akkor marad a rettegés, hogy vajon mi fog a következő pillanatban előbukkanni a fehér gomolygásból?
A november és a december ezen a vidéken a köd két hónapja. Előfordul máskor is, persze, nyáron is, de a nyári köd más. Az gyorsan eltakarodik, ha kisüt a nap. De télen nem, télen a nap rejtve marad a felhők fölött és a köd napokon át is beboríthatja a vidéket, ha ahhoz van kedve. Akkor ő lehet az úr, és felfalhat mindent, mindent, hogy végül ne maradjon a világból más, csak... mi is?
Én nem tudom. Menj be a ködbe, és meglátod... Hogy félsz?
Pedig odabenn sincs más, csak az, amit magaddal viszel, barátom.
Talán éppen ezért olyan félelmetes olykor a köd. Talán.
Én éveken át őszintén imádtam a ködöt.
Egészen addig, amíg nem kezdtem el négyezer kilométert vezetni havonta. De három éve, mióta ezt teszem, már kicsit kevésbé szeretem azt a gomolygó tejfehér szart.
Nem azért, mert félek benne vagy ilyenek, hanem azért, mert a vezetésre kell figyelnem, és nem tudom a ködöt figyelni. Különben nekimegyek valaminek. Vagy valakinek.
Csodálom a ködöt. A köd igazi varázsló. A legunalmasabb, a legrondább és a legvadregényesebb, leggyönyörűbb tájat is egyformára tudja varázsolni. Szürkére, az igaz, de amíg nem látod, mi van mögötte, amíg nem látod, mi van benne, addig csakis a képzeleted szab határt annak, amit a köd rejthet.
Ez egy jó játék, by the way, már ha van elég képzeleted. Ha nincs, akkor marad a rettegés, hogy vajon mi fog a következő pillanatban előbukkanni a fehér gomolygásból?
A november és a december ezen a vidéken a köd két hónapja. Előfordul máskor is, persze, nyáron is, de a nyári köd más. Az gyorsan eltakarodik, ha kisüt a nap. De télen nem, télen a nap rejtve marad a felhők fölött és a köd napokon át is beboríthatja a vidéket, ha ahhoz van kedve. Akkor ő lehet az úr, és felfalhat mindent, mindent, hogy végül ne maradjon a világból más, csak... mi is?
Én nem tudom. Menj be a ködbe, és meglátod... Hogy félsz?
Pedig odabenn sincs más, csak az, amit magaddal viszel, barátom.
Talán éppen ezért olyan félelmetes olykor a köd. Talán.
2012. november 24., szombat
14. zen történet
Zengetsu a T’ang-dinasztia idején élt kínai mester a következő tanácsokat írta tanítványainak:
A világban élni, mégsem tapadni a világ porához, ez a valódi zen tanítvány útja.
Más ember jótettét látva, bátorítsd magad a példa követésére. Más ember vétségéről hallva, ne kövesd el te is ugyanazt.
Még ha magad vagy is egy sötét szobában, viselkedj úgy, mintha nemes vendéged lenne. Fejezd ki érzelmeidet, de csak oly mértékben, hogy megfeleljen igaz természetednek.
A szegénység: kincsed. Sose cseréld el könnyű életre.
Lehet, hogy valaki bolondnak tűnik, pedig nem az. Talán csak gondosan óvja bölcsességét.
Az erények az önfegyelem gyümölcsei, nem hullanak maguktól az égből, mint az eső meg a hó.
Minden erény alapja a szerénység. Hagyd, hogy szomszédaid előbb fedezzenek fel téged, mint ahogy te bemutatkozol nekik.
A nemes szív sohasem tolakszik előtérbe. Szavai olyanok, mint ritka ékkövek: csak néha láthatók, és rendkívül értékesek.
A becsületes tanítványnak minden nap szerencsés. Múlik az idő, de ő lépést tart vele. Nem rendíti meg sem dicsőség, sem szégyen.
Magadat bíráld, sose mást. Ne vitatkozz arról, mi helyes és mi nem. Néhány dolgot, bár helyénvalóak, nemzedékeken át helytelennek véltek. Mivel az egyenes viselkedés értékét esetleg csak évszázadokkal később ismerik fel, szükségtelen azonnali megbecsülésre törekedni.
Értelmesen élj, a tettek eredményét hagyd a világegyetem nagy törvényére. Töltsd minden napodat békés szemlélődésben.
Az emberek vakok
Az emberek vakok, de tényleg. Ott van az orruk előtt minden, de minden, és nem látják.
Nem, ez nem igaz. Azt hiszem, nem az emberek szemével van a baj, nem magával az érzékeléssel, nem magával az idegrendszerrel, hanem a tudatukkal.
Látják, nagyon is jól, csak valahogy mégsem jut el a tudatukig. Vagy eljut a tudatukig, de valamiért ők kizárják belőle, még az ösztönök szintjén.
Nem akarják látni? De miért nem? Mert félnek tőle? Erről van szó? Mert ha hagynák magukat látni, akkor szembe kéne nézni a dolgokkal?
Azt hiszem erről lehet szó. Nem, nincsenek illúzióim, tudom, hogy nekem is vannak vakfoltjaim. Van amit én sem látok meg. De én legalább törekszem arra, mert olyan a világképem, hogy felszámoljam ezeket.
Az én világképemben a nem-látás nem jó dolog. A lelki szegények az én szememben nem boldogok. Az én szememben azok lehetnek boldogok, azok lehetnek szabadok, akik mindent látnak. Akik mindent úgy látnak, ahogyan van. Azt hiszem, ez a látás csúcsa.
Mindent olyannak látni, amilyen.
És ez nem érzékelés kérdése. Mert nem azt nehéz látni, ami kicsi, hanem azt, ami közel áll hozzánk. Ami megérinti hiteinket, érzelmeinket, elképzeléseinket, álmainkat, vágyainkat. Mindent, amiről azt gondoljuk, ez mi vagyunk.
Ezért örülök neki, hogy a buddhizmust gyakorlom. Mert ebben a világnézetben valóban törekedhetek arra, hogy lássak. A vallások általában nem szeretik, ha valaki mindent látni akar. És ennek is megvan a maga értelme. Nem mindenki alkalmas arra, hogy mindent lásson. A torz tükörben nem lehet meglátni a valódi önmagunkat.
Azért írtam le ez az egészet, mert példának itt van ez aseggfej jóravaló, átlagos kocka srác, akinek van egy ribanc jóravaló, átlagos, dolgos felesége. Na és? Hát, csak az van, hogy amíg apuka későig dolgozik, vagy sörözik a haverokkal, vagy eljár a meccsekre, vagy bárhová, ami muszáj neki, érted, addig anyukát faszra húzza a város összes csődöre.
Apuka pedig nem látja, vagy nagyon is jól látja, csak nem akarja látni? Nem tudom. Nem látok bele a fejébe. Nem mintha anyuka fejébe belelátnék, de azért néha elgondolkodom.
Mert lehet hogy mégis jobb a tudatlanság, a vakság, mert csak akkor lehet igazán boldog valaki? Ha lát, akkor nem?
Én akkoris szeretnék egy boldog látó lenni.
Ugye lehetek?
Nem, ez nem igaz. Azt hiszem, nem az emberek szemével van a baj, nem magával az érzékeléssel, nem magával az idegrendszerrel, hanem a tudatukkal.
Látják, nagyon is jól, csak valahogy mégsem jut el a tudatukig. Vagy eljut a tudatukig, de valamiért ők kizárják belőle, még az ösztönök szintjén.
Nem akarják látni? De miért nem? Mert félnek tőle? Erről van szó? Mert ha hagynák magukat látni, akkor szembe kéne nézni a dolgokkal?
Azt hiszem erről lehet szó. Nem, nincsenek illúzióim, tudom, hogy nekem is vannak vakfoltjaim. Van amit én sem látok meg. De én legalább törekszem arra, mert olyan a világképem, hogy felszámoljam ezeket.
Az én világképemben a nem-látás nem jó dolog. A lelki szegények az én szememben nem boldogok. Az én szememben azok lehetnek boldogok, azok lehetnek szabadok, akik mindent látnak. Akik mindent úgy látnak, ahogyan van. Azt hiszem, ez a látás csúcsa.
Mindent olyannak látni, amilyen.
És ez nem érzékelés kérdése. Mert nem azt nehéz látni, ami kicsi, hanem azt, ami közel áll hozzánk. Ami megérinti hiteinket, érzelmeinket, elképzeléseinket, álmainkat, vágyainkat. Mindent, amiről azt gondoljuk, ez mi vagyunk.
Ezért örülök neki, hogy a buddhizmust gyakorlom. Mert ebben a világnézetben valóban törekedhetek arra, hogy lássak. A vallások általában nem szeretik, ha valaki mindent látni akar. És ennek is megvan a maga értelme. Nem mindenki alkalmas arra, hogy mindent lásson. A torz tükörben nem lehet meglátni a valódi önmagunkat.
Azért írtam le ez az egészet, mert példának itt van ez a
Apuka pedig nem látja, vagy nagyon is jól látja, csak nem akarja látni? Nem tudom. Nem látok bele a fejébe. Nem mintha anyuka fejébe belelátnék, de azért néha elgondolkodom.
Mert lehet hogy mégis jobb a tudatlanság, a vakság, mert csak akkor lehet igazán boldog valaki? Ha lát, akkor nem?
Én akkoris szeretnék egy boldog látó lenni.
Ugye lehetek?
2012. november 21., szerda
A rózsaszín felhő
Nagyon szerelmes vagyok, ezért nem írok mostanában semmit, mert a rózsaszín felhőtől nem látom rendesen a billentyűket, és az úgy milyen már. Tele lennák helyesíái hivákkal.
Meg erről nem nagyon lehet semmit sem írni igazán, elvégre ez nem pornóblog.
Ja, össze vagyunk tapadva amikor csak lehet, dugunk látástól-mikulásig, közben gyereket nevelünk (ő az övét, én az enyémet), és kerülgetjük a házastársakat (én az övét, ő az enyémet).
Csak ennyiből lehetne egy egész évadnyi szappanoperát gyártani (méghozzá romkomot, mert közben röhögünk, fuldoklunk és szakadunk), és akkor még bele sem mentem a részletekbe. Nem is fogok.
Maradjon valami a második évadra is.
Meg erről nem nagyon lehet semmit sem írni igazán, elvégre ez nem pornóblog.
Ja, össze vagyunk tapadva amikor csak lehet, dugunk látástól-mikulásig, közben gyereket nevelünk (ő az övét, én az enyémet), és kerülgetjük a házastársakat (én az övét, ő az enyémet).
Csak ennyiből lehetne egy egész évadnyi szappanoperát gyártani (méghozzá romkomot, mert közben röhögünk, fuldoklunk és szakadunk), és akkor még bele sem mentem a részletekbe. Nem is fogok.
Maradjon valami a második évadra is.
2012. november 18., vasárnap
Álmoskönyv 4.
Ma is volt egy rémálmom, illetve annak indult, de aztán jó vége lett, as always.
Olyan volt, mint az Eredet című filmben, álmomban valaki másnak az álmában jártam (vagy talán a sajátomban?) És egyszerre hihetetlen, a zsigereim mélyéig beszivárgó iszonyatot éreztem. Azt a fajta iszonyatot, amikor elakad a légzésed, és nagyon nehéz levegőt venni, szinte küszködni kell, hogy ne fulladj meg a félelemtől. És nem tudtam, hogy mitől félek. Valami közeledett. Valami megnevezhetetlen.
A gyerekkori házamban voltam, és az ablakon néztem kifelé. Sötét volt kint, és onnan a sötétből közeledett az a valami. Tudtam, hogyha elér, az borzalmas lesz. Nem meghalni fogok, mert nem egyszerűen megölni akar, hanem szenvedni. Kínlódni, gyötrődni, vonaglani a fájdalomtól.
De szerencsére nem voltam egyedül. Ez volt az, ami végül megmentett. Olyanok voltak velem, akik szerettek, és mint Stephen King AZ című regényében, együtt megtaláltuk a megnevezhetetlen szörnyeteg gyenge pontját, azt, ahogyan meg lehetett küzdeni vele.
Csak éppen arra nem emlékszem, hogy mi volt az. Mint ahogyan a szörnyetegre sem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy egyszercsak kint voltunk az utcán, és valahogyan megszabadultunk attól a fojtogató, bénító iszonyattól. Valahogyan legyőztük.
Az nagyon jó érzés volt. Úgy éreztem magam, mint aki megszabadult valami rossztól. És innen től kezdve már nyoma sem volt félelemnek, szorongásnak. Csak mentünk együtt az utcán, és nem féltünk semmitől.
A többire nem emlékszem, mert a fejem feletti szobanövényről rám hullott egy vízcsepp, és felébredtem.
Utálom a szobanövényeket. Az álmaimat viszont nagyon szeretem, továbbra is.
Olyan volt, mint az Eredet című filmben, álmomban valaki másnak az álmában jártam (vagy talán a sajátomban?) És egyszerre hihetetlen, a zsigereim mélyéig beszivárgó iszonyatot éreztem. Azt a fajta iszonyatot, amikor elakad a légzésed, és nagyon nehéz levegőt venni, szinte küszködni kell, hogy ne fulladj meg a félelemtől. És nem tudtam, hogy mitől félek. Valami közeledett. Valami megnevezhetetlen.
A gyerekkori házamban voltam, és az ablakon néztem kifelé. Sötét volt kint, és onnan a sötétből közeledett az a valami. Tudtam, hogyha elér, az borzalmas lesz. Nem meghalni fogok, mert nem egyszerűen megölni akar, hanem szenvedni. Kínlódni, gyötrődni, vonaglani a fájdalomtól.
De szerencsére nem voltam egyedül. Ez volt az, ami végül megmentett. Olyanok voltak velem, akik szerettek, és mint Stephen King AZ című regényében, együtt megtaláltuk a megnevezhetetlen szörnyeteg gyenge pontját, azt, ahogyan meg lehetett küzdeni vele.
Csak éppen arra nem emlékszem, hogy mi volt az. Mint ahogyan a szörnyetegre sem emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy egyszercsak kint voltunk az utcán, és valahogyan megszabadultunk attól a fojtogató, bénító iszonyattól. Valahogyan legyőztük.
Az nagyon jó érzés volt. Úgy éreztem magam, mint aki megszabadult valami rossztól. És innen től kezdve már nyoma sem volt félelemnek, szorongásnak. Csak mentünk együtt az utcán, és nem féltünk semmitől.
A többire nem emlékszem, mert a fejem feletti szobanövényről rám hullott egy vízcsepp, és felébredtem.
Utálom a szobanövényeket. Az álmaimat viszont nagyon szeretem, továbbra is.
2012. november 16., péntek
Zene és vers
El szoktam felejteni néha, rövidebb-hosszabb időre, hogy nagyon szeretem a verseket.
Volt egy olyan életrészletem is, amikor majdnem mindennap írtam verset. Az ember olyankor csinálja ezt, amikor egyébként nincs élete. Azóta lett életem, és cserébe elengedtem a verseket.
El is hajítottam őket, már úgy igazából, mert egyrészt nem voltak annyira jók, másrészt meg amit kellett, azt megkaptam tőlük, és a költő, az is csak egy címke, ugye? És ugyebár én nem viselek címkéket.
(Bár mostanában az idióta címke éppen illene rám.)
Aztán előkerül valahonnan egy vers (nem a sajátom, szerencsére), és akkor megrázkódok a lelkem mélyéig, és rájövök, hogy mennyire szeretem a verseket. A jó verseket.
Tegnap az jutott eszembe, hogy azért szeretem a verseket, mert irracionálisak. Mert nem kell, hogy legyen hasznuk, értelmük, meghatározott helyzetük a létben. Csak úgy vannak. És feltartanak egy középső ujjat a világnak már csak azzal, hogy vannak. És akkor még meg sem szólaltak. És ez nekem nagyon tetszik.
A zenével is így vagyok, bár a zene ritkán ennyire irracionális, persze azért az sem newtoni fizika. De a zene jobban ott van a hétköznapokban, mint a vers. (Nem, a zene nem megzenésített vers. Jó lenne, de nem az. A zene az valami más).
Zenélni már inkább olyan. Főleg ha egyedül ül az ember a gitárjával és egy képzelt közönségnek játszik, meg énekel. Na, annál irracionálisabb dolog nincs is a világon. De játék, és a játék az borzasztóan fontos.
Zenében szeretem azt, ami hosszú és teljes, versben szeretem azt, ami rövid, és hiányos. Talán azért, mert a hiányzó szavakat megtalálom, de a hiányzó hangokat nem, ennyire nem értek a zenéhez.
A szúfi költészet kemény cucc. Rövid, de kegyetlenül mély. Rúmi az egyik kedvenc szúfi költőm, és már régóta várom, hogy leírhassam ide valamelyik versét. Most itt az alkalom. Ér ez is annyit, talán még többet is, mint egy koan.
Volt egy olyan életrészletem is, amikor majdnem mindennap írtam verset. Az ember olyankor csinálja ezt, amikor egyébként nincs élete. Azóta lett életem, és cserébe elengedtem a verseket.
El is hajítottam őket, már úgy igazából, mert egyrészt nem voltak annyira jók, másrészt meg amit kellett, azt megkaptam tőlük, és a költő, az is csak egy címke, ugye? És ugyebár én nem viselek címkéket.
(Bár mostanában az idióta címke éppen illene rám.)
Aztán előkerül valahonnan egy vers (nem a sajátom, szerencsére), és akkor megrázkódok a lelkem mélyéig, és rájövök, hogy mennyire szeretem a verseket. A jó verseket.
Tegnap az jutott eszembe, hogy azért szeretem a verseket, mert irracionálisak. Mert nem kell, hogy legyen hasznuk, értelmük, meghatározott helyzetük a létben. Csak úgy vannak. És feltartanak egy középső ujjat a világnak már csak azzal, hogy vannak. És akkor még meg sem szólaltak. És ez nekem nagyon tetszik.
A zenével is így vagyok, bár a zene ritkán ennyire irracionális, persze azért az sem newtoni fizika. De a zene jobban ott van a hétköznapokban, mint a vers. (Nem, a zene nem megzenésített vers. Jó lenne, de nem az. A zene az valami más).
Zenélni már inkább olyan. Főleg ha egyedül ül az ember a gitárjával és egy képzelt közönségnek játszik, meg énekel. Na, annál irracionálisabb dolog nincs is a világon. De játék, és a játék az borzasztóan fontos.
Zenében szeretem azt, ami hosszú és teljes, versben szeretem azt, ami rövid, és hiányos. Talán azért, mert a hiányzó szavakat megtalálom, de a hiányzó hangokat nem, ennyire nem értek a zenéhez.
A szúfi költészet kemény cucc. Rövid, de kegyetlenül mély. Rúmi az egyik kedvenc szúfi költőm, és már régóta várom, hogy leírhassam ide valamelyik versét. Most itt az alkalom. Ér ez is annyit, talán még többet is, mint egy koan.
Félrevontam az öreget, s megkérdeztem,
Hogy feltárná-e a világ rendjét nekem?
Alig hallhatóan és lassan suttogta:
„Az olyasmi, amit látni kell. Légy csendben.”
(Rúmi - Mint a felhő, mint a szél)
2012. november 14., szerda
A henyélés művészete
Nagyon hiányoznak a napjaimból azok az órák, amikor nem csinálok semmit.
De semmit az égegyadta világon.
Amikor csak fekszem, és csönd van, és csak úgy vagyok. Régen nagyon sok ilyenem volt, aztán a családdal együtt meg is szűnt. És most jövök rá, hogy amit akkor időpocsékolásnak hittem, az az egyik legfontosabb dolog az életben.
Most van a munka, ami mindig több, mint amit meg bírok csinálni, ezért aztán nehéz is lenne igazán üres fejjel ellazulni.
Aztán ott a kis vadonjáró (persze, őt kellett volna előre tenni, mert a család az első, de bazd meg inkább, jó?) aki ha itthon van, egyből rám csimpaszkodik, és csak velem akar játszani. És ez nem baj, mert én is szeretek vele lenni nagyon, de egyedül lenni akkor is kell.
Ott van még az edzés is, ami szent és sérthetetlen, mert anélkül bekattannék, vagy hormontúltengésben elhaláloznék. És persze nem érezném kerítésszaggatóan, ajtókitépően erősnek magam, ami kell az élethez.
És akkor ott van még az a lány, aki miatt olyan jó lenne csak feküdni, és lenni. Mert az ürességben és a csöndben most ő van ott velem mindig.
Kezdek szerelmes lenni.
Hűbazdmeg.
De semmit az égegyadta világon.
Amikor csak fekszem, és csönd van, és csak úgy vagyok. Régen nagyon sok ilyenem volt, aztán a családdal együtt meg is szűnt. És most jövök rá, hogy amit akkor időpocsékolásnak hittem, az az egyik legfontosabb dolog az életben.
Most van a munka, ami mindig több, mint amit meg bírok csinálni, ezért aztán nehéz is lenne igazán üres fejjel ellazulni.
Aztán ott a kis vadonjáró (persze, őt kellett volna előre tenni, mert a család az első, de bazd meg inkább, jó?) aki ha itthon van, egyből rám csimpaszkodik, és csak velem akar játszani. És ez nem baj, mert én is szeretek vele lenni nagyon, de egyedül lenni akkor is kell.
Ott van még az edzés is, ami szent és sérthetetlen, mert anélkül bekattannék, vagy hormontúltengésben elhaláloznék. És persze nem érezném kerítésszaggatóan, ajtókitépően erősnek magam, ami kell az élethez.
És akkor ott van még az a lány, aki miatt olyan jó lenne csak feküdni, és lenni. Mert az ürességben és a csöndben most ő van ott velem mindig.
Kezdek szerelmes lenni.
Hűbazdmeg.
2012. november 13., kedd
Aki gyakorolja a buddhizmust
Ha tényleg nem tudom megkerülni a témát, el szoktam azért mondani, hogy én buddhista gyakorló vagyok. Hazudni mégsem fogok, na. Leginkább nem beszélek róla. Mert akkor meg kell magyaráznom, hogy vallásos, az nem vagyok. Mert azok mind birkák, öcsém.
Nem mintha lenne értelme az őszinteségnek. Mert ezután aztán tutira magyarázkodnom kell, és ez mindig nehéz, meg gáz, meg egyáltalán, érted. Lebirkázni azt a sok jóravaló embert meg mennyire nem polkorrekt már.
Vallásról és politikáról egyáltalán nem szeretek beszélgetni,csak válogatott társaságban mert egyrészt nem érdekel annyira (már a mások meggyőződése a témában), másrészt meg elég könnyű gyilkos indulatokat elszabadítani vele akár a legjámborabb emberben is. A múltkor írtam arról, hogy a filozófia alapkérdésének tartom a "miért hisz valaki abban, amiben hisz" témát. Azért tartom alapkérdésnek többek között, mert iszonyatos érzelmek vannak mögötte. Iszonyatos, pusztító erejű érzelmek. És ezzel az egyetlenegy dologgal egészen könnyen lehet irányítani is valakit. Tényleg, szó szerint lehet valakit mennybe emelni, vagy pokolra taszítani.
És éppen ez az, amitől a buddhista gyakorló szeretne megszabadulni. Vagy legalább megérteni. Mert a buddhista gyakorló az nem vallásos buddhista. Az egy külön állatfaj, a birkák családján belül. Lényegi különbség nem áll fenn közte, és a többi vallásos között. Ő is bármikor legyilkolja azt, aki másképpen gondolkodik. Vagy saját magát, néha.
A buddhista gyakorló nem akar vallásos lenni, mert a vallás megköt, nem pedig megszabadít. A buddhista gyakorló pedig megszabadulni akar, mint a Buddha. És ehhez a legelső lépés a megértés. Először az ésszel megérthető dolgok. Ha az megvan, aztán jön a belátás. Érted, nem ugyanaz tudni, hogy a dohányzás káros, meg megérteni azt, hogy én magam miért dohányzom, meg belátni azt, hogy bizony nekem erre nincs szükségem. Vagy szükségem van, és akkor dohányzom tovább, de már úgy, hogy értem, tudom, belátom.
Mert vannak dohányzó buddhák, csak hogy a példánál maradjak.
A lényeg hogy nem állunk meg ott, hogy valaki azt mondta, hogy. Gyakorold, és ha működik, úgyis meglátod. Ha nem működik, hagyd a picsába. Ettől gyakorló buddhista valaki. Elolvashatsz száz könyvet a meditációról, és tanulmányozhatod a vonatkozó pszichológiai és neurológiai cikkeket. Ezeket megértheted, feldolgozhatod, de amíg nem gyakoroltad huzamosabb ideig, nem fogsz rendelkezni a megértésnek azzal a fokával, ami lehetővé tehetné, hogy valóban tudd, hogy mi a fasz az a meditáció. Meg hogy miért jó neked. Vagy miért nem jó.
Nem, mielőtt még közbevágnál, a gyilkosság nem feltétlenül ilyen, de mondjuk ott sem rendelkezhetsz a megértésnek azzal a fokával, mint egy olyan valaki, aki ölt már embert, és még épeszű. Csak ezért ne próbáld ki. Meg a drogot se, jó? A drog rossz, hmmmkay?
Nem kifogás a bölcsesség keresése arra, hogy minden szart kipróbáljon az ember.
(Aztán mégis, ha a bölcsességet keresi az ember, végül kipróbál minden szart.)
A lényeg hogy buddhista gyakorló vagyok, de ez nem jogosít fel semmire. Még arra sem, hogy lyuk legyen a seggemen. Csak arra jogosít fel, hogy gyakoroljak, és ne hagyjam abba sohasem. Csak akkor, ha már célba értem, akárhol legyen is az, akármikor.
De ha olyan ez is, mint a súlyemelés (és gyanítom olyan, miért is lenne másmilyen, nem igaz?), akkor meg úgysem hagyom abba, amíg csak élek. Ennyi.
Minden más csak kibaszott agymosás, öregem.
Nem mintha lenne értelme az őszinteségnek. Mert ezután aztán tutira magyarázkodnom kell, és ez mindig nehéz, meg gáz, meg egyáltalán, érted. Lebirkázni azt a sok jóravaló embert meg mennyire nem polkorrekt már.
Vallásról és politikáról egyáltalán nem szeretek beszélgetni,
És éppen ez az, amitől a buddhista gyakorló szeretne megszabadulni. Vagy legalább megérteni. Mert a buddhista gyakorló az nem vallásos buddhista. Az egy külön állatfaj, a birkák családján belül. Lényegi különbség nem áll fenn közte, és a többi vallásos között. Ő is bármikor legyilkolja azt, aki másképpen gondolkodik. Vagy saját magát, néha.
A buddhista gyakorló nem akar vallásos lenni, mert a vallás megköt, nem pedig megszabadít. A buddhista gyakorló pedig megszabadulni akar, mint a Buddha. És ehhez a legelső lépés a megértés. Először az ésszel megérthető dolgok. Ha az megvan, aztán jön a belátás. Érted, nem ugyanaz tudni, hogy a dohányzás káros, meg megérteni azt, hogy én magam miért dohányzom, meg belátni azt, hogy bizony nekem erre nincs szükségem. Vagy szükségem van, és akkor dohányzom tovább, de már úgy, hogy értem, tudom, belátom.
Mert vannak dohányzó buddhák, csak hogy a példánál maradjak.
A lényeg hogy nem állunk meg ott, hogy valaki azt mondta, hogy. Gyakorold, és ha működik, úgyis meglátod. Ha nem működik, hagyd a picsába. Ettől gyakorló buddhista valaki. Elolvashatsz száz könyvet a meditációról, és tanulmányozhatod a vonatkozó pszichológiai és neurológiai cikkeket. Ezeket megértheted, feldolgozhatod, de amíg nem gyakoroltad huzamosabb ideig, nem fogsz rendelkezni a megértésnek azzal a fokával, ami lehetővé tehetné, hogy valóban tudd, hogy mi a fasz az a meditáció. Meg hogy miért jó neked. Vagy miért nem jó.
Nem, mielőtt még közbevágnál, a gyilkosság nem feltétlenül ilyen, de mondjuk ott sem rendelkezhetsz a megértésnek azzal a fokával, mint egy olyan valaki, aki ölt már embert, és még épeszű. Csak ezért ne próbáld ki. Meg a drogot se, jó? A drog rossz, hmmmkay?
Nem kifogás a bölcsesség keresése arra, hogy minden szart kipróbáljon az ember.
(Aztán mégis, ha a bölcsességet keresi az ember, végül kipróbál minden szart.)
A lényeg hogy buddhista gyakorló vagyok, de ez nem jogosít fel semmire. Még arra sem, hogy lyuk legyen a seggemen. Csak arra jogosít fel, hogy gyakoroljak, és ne hagyjam abba sohasem. Csak akkor, ha már célba értem, akárhol legyen is az, akármikor.
De ha olyan ez is, mint a súlyemelés (és gyanítom olyan, miért is lenne másmilyen, nem igaz?), akkor meg úgysem hagyom abba, amíg csak élek. Ennyi.
Minden más csak kibaszott agymosás, öregem.
Minimalizmus a faszom
Na, ez is egy érdekes dolog, hogy edzésben, meg vallásban, meg szexben meg az életben meg egyáltalán mindenben igyekszem minimalista lenni, itt meg csak fosom a szót állandóan.
Napi egy bejegyzés, meg ilyenek. Aztán a végén kisregényeket írok. Pedig már megtanulhattam volna, hogy a kevesebb több. Annyiszor rájöttem már. Visszaolvasva persze jó ez a blog, mert látom magam kicsit kívülről, de azt is tudom, hogy sokszor olyan nehezen tudom elmondani, amit valóban akarok.
Csak beszélek, beszélek mert jól hangzik, de hogy igaz-e?
Például évek óta nem hallgattam Republicot. (Nem, ennek semmi köze az eddigiekhez, de most erről akarok beszélni valójában). Gimiben nagyon szerettem a Republicot. Úgy értem, kurvára. És most ezzel a lánnyal rájöttünk, hogy nagyon szeretjük még mindig. És ezzel a lánnyal meghallgattunk pár számot. Aztán még egy párat.
Aztán rájöttünk, hogy harmincon túl is lehet kamasz az ember. Idióta, hülye kamasz.
A zene nagyon tud emlékeket ébreszteni. Mindegy, hány éve volt valami, ha elég erős volt, előjön, ha eljön az ideje. Mint például most. Ezzel a lánnyal.
Ennél bonyolultabb már nem is lehetne az életem, baszki.
De én akartam így, és rohadjak meg, ha bánom. Úgyis csak azt mondanám annak a kisfiúnak, ha visszamehetnék hozzá, hogy csináljon csak mindent úgy, ahogyan tetszik.
Mert olyan kalandok várnak rá, hogy el sem hinné.
Napi egy bejegyzés, meg ilyenek. Aztán a végén kisregényeket írok. Pedig már megtanulhattam volna, hogy a kevesebb több. Annyiszor rájöttem már. Visszaolvasva persze jó ez a blog, mert látom magam kicsit kívülről, de azt is tudom, hogy sokszor olyan nehezen tudom elmondani, amit valóban akarok.
Csak beszélek, beszélek mert jól hangzik, de hogy igaz-e?
Például évek óta nem hallgattam Republicot. (Nem, ennek semmi köze az eddigiekhez, de most erről akarok beszélni valójában). Gimiben nagyon szerettem a Republicot. Úgy értem, kurvára. És most ezzel a lánnyal rájöttünk, hogy nagyon szeretjük még mindig. És ezzel a lánnyal meghallgattunk pár számot. Aztán még egy párat.
Aztán rájöttünk, hogy harmincon túl is lehet kamasz az ember. Idióta, hülye kamasz.
A zene nagyon tud emlékeket ébreszteni. Mindegy, hány éve volt valami, ha elég erős volt, előjön, ha eljön az ideje. Mint például most. Ezzel a lánnyal.
Ennél bonyolultabb már nem is lehetne az életem, baszki.
De én akartam így, és rohadjak meg, ha bánom. Úgyis csak azt mondanám annak a kisfiúnak, ha visszamehetnék hozzá, hogy csináljon csak mindent úgy, ahogyan tetszik.
Mert olyan kalandok várnak rá, hogy el sem hinné.
2012. november 10., szombat
4 tuti módszer arra, hogy 'szott nagydarab legyél
Az alant látható cikket Rock Rannick követte el, és az eredetije a Muscle and Brawn nevű kiváló oldalon található. Azért fordítottam le, mert régen röhögtem már ennyit egy cikken.
Ja, és ami benne van, az mind igaz.
4 TUTI MÓDSZER ARRA, HOGY 'SZOTT NAGYDARAB LEGYÉL
Ideje vastagodni
Haver, ha tudnád micsoda varázslatos, misztikus tömegnövelő csodamódszert fogsz ma tőlem hallani. Oké, oké, tudom, már most kételkedsz benne. Már várod a kamudumát, hogy megpróbáljalak átbaszni valami jól hangzó edzésrendszerrel, meg egy csomó alig érthető tudományoskodó szöveggel, és olyan speciális gyakorlatokkal, amik szart sem érnek.
Hát nem, ma nem foglak átbaszni.
Nem akarlak átbaszni - megtéríteni sem akarlak. De ha 'szott nagydarab akarsz lenni, akkor azt teszed, amit írok.
1, Maradj meg az egyszerű edzéstervnél
Figyelj, tudom én jól, hogy évek óta keresed a tökéletes edzéstervet. Igazából több időt töltesz azzal, hogy edzéstervekről olvasol, mint azzal, hogy emelgesd a súlyokat, igaz? És hetente változtatgatsz az edzésterveden. Végre, most megvan, ezt a gyakorlatot kicserélem ezzel, meg blabla, és blabla, és máris növekedni fogok!
Lófaszt.
Elég ebből a hülyeségből. Figyelmeztetlek, arra készülök hogy szilánkokra robbantsam az idióta elképzeléseidet, úgyhogy készülj föl lelkileg. Meg kapaszkodj meg. Na idehallgass... kurvára mindegy, milyen edzéstervet használsz. Igen, jól hallottad. Kutyafasza-módszer, Szuperfeka-módszer, Fegyenc-módszer, Bányász-módszer... tök mindegy. Csak válassz egyet, és csináld. Arra azért figyelj, hogy az edzésterv nem lehet bonyolult. Nem kellenek ide a bonyolult dolgok.
Egy egyszerű edzésterv az egyre nagyobb súlyok használatára épít, és a legalapabb összetett súlyzós gyakorlatokat használja, mint például:
- guggolás
- elemelés
- fekvenyomás
- fej fölé nyomás
Satöbbi.
Ha az edzéstervben, amit nézegetsz egy gyakorlathoz tucatnyi sorozat van, meg kifáradásos sorozatok, meg ideg-izom kapcsolat építés, hagyd a francba. És ha tele van izolációs gyakorlatokkal... hát...hagyd a faszba. Sem bonyolult technikákra, sem izolációs gyakorlatokra nincs szükséged. Amire szükséged van, az a következő:
2, Emelj 'szott nagy súlyokat
Igen, emelj 'szott nagy súlyokat. Az izmaid a 'szott nagy súlyoktól nőnek. A 'szott nagy súllyal mindegy, mennyi ismétlést csinálsz, mert ugye 'szott nagy, és úgyis minden egyes ismétlésnél úgy érzed majd, hogy mindjárt összeszarod magad.
Fontos, hány ismétlést végzek egy gyakorlatból? LÓFASZT! Tök mindegy. Emelj baszott nagy súlyokat.
Számít, milyen gyorsan hajtom végre a gyakorlatot? LÓFASZT! Tök mindegy. Csak emelj baszott nagy súlyokat.
Fontos, hogy a tárogatás után vagy előtt csinálom az áthúzást, és a ferdepados sorozatokat 22 vagy 24 fokos padon nyomom, és a hasizmaimat merre fordulva feszítem be? LÓFASZT! Tök mindegy. Csak emelj baszott nagy súlyokat.
Fontos, hogyan ütemezem az egyes gyakorlatokat, és számít, hogy mit melyik napon csinálok? NAGY VÉRERES LÓFASZT. CSAK EMELJ BASZOTT NAGY SÚLYOKAT, TE KÖCSÖG.
De én nem akarok nagy súlyokat emelni! Egy csomóan mondják, hogy a guggolás árt a térdnek, és különben is anyukám azt mondja, hogy inkább hímezni tanuljak.
Igen ám, csakhogy ők csomóan, beleértve az anyádat is (kézcsókom neki) még a seggüket is alig tudják kitörölni, mert a klotyópapírt sem bírják el. Ha úgy akarsz kinézni, mint az anyukád, akkor hallgass anyukádra. Ha egy nagydarab, bikaerős állat akarsz lenni, akkor emelj 'szott nagy súlyokat.
Ennyi, haver.
3, Ne picsogj hanem takarodj edzeni!
Fáradt vagyok.
Bizsereg a lábujjam.
A jobb herémet ma kisebbnek érzem, asszem nem megyek ma edzeni.
Akarod tudni, hogyan baszhatod el? Úgy értem, igazán és alaposan? Találj ki minél több kifogást hogy ne kelljen edzeni menned. Akarod tudni hogyan érheted el, amit akarsz? Keményítsd meg a tökeidet, fogd be a szádat, és zúzzál edzeni az év mind az 52 hetében. Ennyi, haver.
És ez nem túl bonyolult dolog.
Naná, hogy szaggat a bal heréd, bazmeg. Nagy súlyokat emelgetsz, öcsém. És ha nagy súlyokat emelgetsz, az bizony néha fájni fog. A fájdalom a történet része. Nem bélyeget gyűjtünk, pubikám.
4, Felejtsd el a kockahasat és egyél rendesen!
Kockás hasat akarok!
Figyelj, haver, ha izmot akarsz magadra szedni, és ehhez még kockásra is akarod aszalni a hasad, és mindezt ugyanabban a hónapban, akkor állj le a fűvel, öregem.
Jó lesz, ha mielőbb az eszedbe vésed - ha sok izmot akarsz, sokat is kell enned. Ha egy száztíz kilós színizom állat akarsz lenni, és most éppen hatvan kiló vagy, akkor ideje elkezdened úgy enni, mint egy száztíz kilós színizom állat.
Számít az, hogy mennyi ideig növelek tömeget, mielőtt szálkásítani kezdek? LÓFASZT! Addig egyél, amíg az emberek az edzőteremben arról nem kezdenek faggatni, hogy milyen szteroidokat szedsz. Akkor, és csakis akkor kezdj el a szálkásításon gondolkodni.
Igaz az, hogy színizmot szedjek csak magamra, és kerüljem el a zsírosodást? LÓFASZT! Fogd meg a kanalat, és kezdd el lapátolni a kaját.
De a tejben annyi zsír van! A mandulában is zsír van! Én nem ehetek zsírt, mi lesz a koleszterinszintemmel? LÓFASZ A SEGGEDBE! Ha elég tejet iszol és elég nagy súlyokat emelsz tutira magadra szedsz egy valag izmot. Gyorsan.
Szóval összegzem neked, mert ilyen rendes csávó vagyok
1, Emelj 'szott nagy súlyokat, összetett súlyzós gyakorlatokkal
2, Egyél sokat.
3, Ne hagyj ki egyetlen edzést sem.
4, Alap edzéstervvel nyomd.
Kövesd ezt a négy szabályt 2 évig, és a tested teljesen át fog alakulni. Egy szörnyeteg leszel, bazmeg. Ennyi.
Ja, és ami benne van, az mind igaz.
4 TUTI MÓDSZER ARRA, HOGY 'SZOTT NAGYDARAB LEGYÉL
Ideje vastagodni
Haver, ha tudnád micsoda varázslatos, misztikus tömegnövelő csodamódszert fogsz ma tőlem hallani. Oké, oké, tudom, már most kételkedsz benne. Már várod a kamudumát, hogy megpróbáljalak átbaszni valami jól hangzó edzésrendszerrel, meg egy csomó alig érthető tudományoskodó szöveggel, és olyan speciális gyakorlatokkal, amik szart sem érnek.
Hát nem, ma nem foglak átbaszni.
Nem akarlak átbaszni - megtéríteni sem akarlak. De ha 'szott nagydarab akarsz lenni, akkor azt teszed, amit írok.
1, Maradj meg az egyszerű edzéstervnél
Figyelj, tudom én jól, hogy évek óta keresed a tökéletes edzéstervet. Igazából több időt töltesz azzal, hogy edzéstervekről olvasol, mint azzal, hogy emelgesd a súlyokat, igaz? És hetente változtatgatsz az edzésterveden. Végre, most megvan, ezt a gyakorlatot kicserélem ezzel, meg blabla, és blabla, és máris növekedni fogok!
Lófaszt.
Elég ebből a hülyeségből. Figyelmeztetlek, arra készülök hogy szilánkokra robbantsam az idióta elképzeléseidet, úgyhogy készülj föl lelkileg. Meg kapaszkodj meg. Na idehallgass... kurvára mindegy, milyen edzéstervet használsz. Igen, jól hallottad. Kutyafasza-módszer, Szuperfeka-módszer, Fegyenc-módszer, Bányász-módszer... tök mindegy. Csak válassz egyet, és csináld. Arra azért figyelj, hogy az edzésterv nem lehet bonyolult. Nem kellenek ide a bonyolult dolgok.
Egy egyszerű edzésterv az egyre nagyobb súlyok használatára épít, és a legalapabb összetett súlyzós gyakorlatokat használja, mint például:
- guggolás
- elemelés
- fekvenyomás
- fej fölé nyomás
Satöbbi.
Ha az edzéstervben, amit nézegetsz egy gyakorlathoz tucatnyi sorozat van, meg kifáradásos sorozatok, meg ideg-izom kapcsolat építés, hagyd a francba. És ha tele van izolációs gyakorlatokkal... hát...hagyd a faszba. Sem bonyolult technikákra, sem izolációs gyakorlatokra nincs szükséged. Amire szükséged van, az a következő:
2, Emelj 'szott nagy súlyokat
Igen, emelj 'szott nagy súlyokat. Az izmaid a 'szott nagy súlyoktól nőnek. A 'szott nagy súllyal mindegy, mennyi ismétlést csinálsz, mert ugye 'szott nagy, és úgyis minden egyes ismétlésnél úgy érzed majd, hogy mindjárt összeszarod magad.
Fontos, hány ismétlést végzek egy gyakorlatból? LÓFASZT! Tök mindegy. Emelj baszott nagy súlyokat.
Számít, milyen gyorsan hajtom végre a gyakorlatot? LÓFASZT! Tök mindegy. Csak emelj baszott nagy súlyokat.
Fontos, hogy a tárogatás után vagy előtt csinálom az áthúzást, és a ferdepados sorozatokat 22 vagy 24 fokos padon nyomom, és a hasizmaimat merre fordulva feszítem be? LÓFASZT! Tök mindegy. Csak emelj baszott nagy súlyokat.
Fontos, hogyan ütemezem az egyes gyakorlatokat, és számít, hogy mit melyik napon csinálok? NAGY VÉRERES LÓFASZT. CSAK EMELJ BASZOTT NAGY SÚLYOKAT, TE KÖCSÖG.
De én nem akarok nagy súlyokat emelni! Egy csomóan mondják, hogy a guggolás árt a térdnek, és különben is anyukám azt mondja, hogy inkább hímezni tanuljak.
Igen ám, csakhogy ők csomóan, beleértve az anyádat is (kézcsókom neki) még a seggüket is alig tudják kitörölni, mert a klotyópapírt sem bírják el. Ha úgy akarsz kinézni, mint az anyukád, akkor hallgass anyukádra. Ha egy nagydarab, bikaerős állat akarsz lenni, akkor emelj 'szott nagy súlyokat.
Ennyi, haver.
3, Ne picsogj hanem takarodj edzeni!
Fáradt vagyok.
Bizsereg a lábujjam.
A jobb herémet ma kisebbnek érzem, asszem nem megyek ma edzeni.
Akarod tudni, hogyan baszhatod el? Úgy értem, igazán és alaposan? Találj ki minél több kifogást hogy ne kelljen edzeni menned. Akarod tudni hogyan érheted el, amit akarsz? Keményítsd meg a tökeidet, fogd be a szádat, és zúzzál edzeni az év mind az 52 hetében. Ennyi, haver.
És ez nem túl bonyolult dolog.
Naná, hogy szaggat a bal heréd, bazmeg. Nagy súlyokat emelgetsz, öcsém. És ha nagy súlyokat emelgetsz, az bizony néha fájni fog. A fájdalom a történet része. Nem bélyeget gyűjtünk, pubikám.
4, Felejtsd el a kockahasat és egyél rendesen!
Kockás hasat akarok!
Figyelj, haver, ha izmot akarsz magadra szedni, és ehhez még kockásra is akarod aszalni a hasad, és mindezt ugyanabban a hónapban, akkor állj le a fűvel, öregem.
Jó lesz, ha mielőbb az eszedbe vésed - ha sok izmot akarsz, sokat is kell enned. Ha egy száztíz kilós színizom állat akarsz lenni, és most éppen hatvan kiló vagy, akkor ideje elkezdened úgy enni, mint egy száztíz kilós színizom állat.
Számít az, hogy mennyi ideig növelek tömeget, mielőtt szálkásítani kezdek? LÓFASZT! Addig egyél, amíg az emberek az edzőteremben arról nem kezdenek faggatni, hogy milyen szteroidokat szedsz. Akkor, és csakis akkor kezdj el a szálkásításon gondolkodni.
Igaz az, hogy színizmot szedjek csak magamra, és kerüljem el a zsírosodást? LÓFASZT! Fogd meg a kanalat, és kezdd el lapátolni a kaját.
De a tejben annyi zsír van! A mandulában is zsír van! Én nem ehetek zsírt, mi lesz a koleszterinszintemmel? LÓFASZ A SEGGEDBE! Ha elég tejet iszol és elég nagy súlyokat emelsz tutira magadra szedsz egy valag izmot. Gyorsan.
Szóval összegzem neked, mert ilyen rendes csávó vagyok
1, Emelj 'szott nagy súlyokat, összetett súlyzós gyakorlatokkal
2, Egyél sokat.
3, Ne hagyj ki egyetlen edzést sem.
4, Alap edzéstervvel nyomd.
Kövesd ezt a négy szabályt 2 évig, és a tested teljesen át fog alakulni. Egy szörnyeteg leszel, bazmeg. Ennyi.
2012. november 9., péntek
13. zen történet
Kitano Gempo, az Eihei-templom apátja kilencvenkét éves volt, mikor 1933-ban elhunyt. Egész életében arra törekedett, hogy ne ragaszkodjon semmihez. Húszéves korában, vándor kolduló szerzetesként találkozott egy utazóval, aki történetesen dohányzott. Amint együtt sétáltak lefelé egy hegyi ösvényen, megálltak pihenni egy fa alatt. Útitársa dohánnyal kínálta Kitanót, aki el is fogadta azt, mert nagyon éhes volt.
- Milyen kellemes dolog is a dohányzás – jegyezte meg. Az utazó odaadta neki tartalék pipáját és dohányát, majd elváltak.
Kitano így vélekedett: „Az ilyen kellemes dolgok megzavarhatják a meditációt. Mielőtt túlzásba vinném, most rögtön abbahagyom.” Eldobta hát a pipát és a dohányt is.
Huszonhárom éves korában az I-King-et, a világmindenség legmélyebb tanítását tanulmányozta. Tél volt, és melegebb ruhákra lett volna szüksége. Mesterének, aki száz mérföldre lakott tőle, megírta, miben szűkölködik, és a levél kézbesítését rábízta egy utazóra. A végére járt már a tél, de nem kapott választ, és a ruhák sem érkeztek meg. Ekkor Kitano az I-King bölcs jövőbelátásához folyamodott, mely könyv a jóslás művészetét is tanítja. Meg akarta tudni, eljutott-e a levél a címzetthez, és úgy találta, nem. Később kapott egy levelet mesterétől, melyben nem esik szó ruhákról.
- Ha ilyen pontos meghatározó munkát tudok végezni az I-Kinggel, akkor el fogom hanyagolni a meditációmat – vélte Kitano. Így történt, hogy nem foglalkozott tovább ezzel a csodálatos tanítással, és soha többé nem folyamodott erőihez.
Huszonnyolc éves korában kínai kalligráfiát és költészetet tanult. Olyan jártasságot szerzett e művészetekben, hogy mestere megdícsérte őt. Kitano eltöprengett: „Ha most nem hagyom abba, akkor költő lesz belőlem, s nem zen mester.” Így hát nem írt többé verset.
Összeesküvés-elmélet
Kemény, ha az ember nyakig benne találja magát egy igazi, durva konspirációban.
És főleg az a kemény, ha ellene folyik az összeesküvés. És nem egy meglepetésbuliról van szó, hanem arról, hogy kirúgják a cégtől.
Vagyis dehogyis rúgják ki. Nem lehet kirúgni, mert kurva jól végzi a munkáját. Kétféleképpen lehet megszabadulni valakitől, aki kurva jól végzi a munkáját, de valami okból a cég mégis úgy dönt, hogy mennie kell.
Vagy eléred, hogy magától felálljon, és lelépjen, vagy addig terheled, amíg már nem képes kurva jól sem, csak szarul végezni a munkáját, és akkor rávered a balhét, még rá is teszel egy-két lapáttal a biztosabb, lehengerlőbb hatás kedvéért - és a végén kihajítod a picsába.
Na, hát ez elkezdődött. És persze pénzről van szó, arról a mocskos pénzről, ami miatt megéri kirúgni valakit, aki jól nyomja és bevenni másvalakit, aki talán jól nyomja, ÉS mert azzal a másvalakivel együtt jár a zsebbe egy kis lovetta is.
Azt írtam, kis lovetta? Úgy értettem, kurva sok lovetta.
Az anyád eladnád annyiért. Gud biznisz, szán, gud biznisz.
Win-win, kivéve annak, akire ráerőszakolják a szopóálarcot, de az meg csak gyalogáldozat, még ha egy kigyúrt állat gyalogról is van szó két darab 'szott nagy csatabárddal a sok kapás-kaszás paraszt között.
Mit tegyen ilyenkor az, aki ellen nagyban keverik a szart? Mekkora esélye van változtatni a jövőn? És érdemes-e, vagy pedig nyugodtan elengedheti magát, és várhatja, hogy merre sodorja tovább az eseményeket az élet?
Még nem tudom.
Csak azt tudom, hogy úgy leszek vele, mint ahogy Dylan Thomas írja. Csöndben tuti nem lépek az éjszakába át:
És főleg az a kemény, ha ellene folyik az összeesküvés. És nem egy meglepetésbuliról van szó, hanem arról, hogy kirúgják a cégtől.
Vagyis dehogyis rúgják ki. Nem lehet kirúgni, mert kurva jól végzi a munkáját. Kétféleképpen lehet megszabadulni valakitől, aki kurva jól végzi a munkáját, de valami okból a cég mégis úgy dönt, hogy mennie kell.
Vagy eléred, hogy magától felálljon, és lelépjen, vagy addig terheled, amíg már nem képes kurva jól sem, csak szarul végezni a munkáját, és akkor rávered a balhét, még rá is teszel egy-két lapáttal a biztosabb, lehengerlőbb hatás kedvéért - és a végén kihajítod a picsába.
Na, hát ez elkezdődött. És persze pénzről van szó, arról a mocskos pénzről, ami miatt megéri kirúgni valakit, aki jól nyomja és bevenni másvalakit, aki talán jól nyomja, ÉS mert azzal a másvalakivel együtt jár a zsebbe egy kis lovetta is.
Azt írtam, kis lovetta? Úgy értettem, kurva sok lovetta.
Az anyád eladnád annyiért. Gud biznisz, szán, gud biznisz.
Win-win, kivéve annak, akire ráerőszakolják a szopóálarcot, de az meg csak gyalogáldozat, még ha egy kigyúrt állat gyalogról is van szó két darab 'szott nagy csatabárddal a sok kapás-kaszás paraszt között.
Mit tegyen ilyenkor az, aki ellen nagyban keverik a szart? Mekkora esélye van változtatni a jövőn? És érdemes-e, vagy pedig nyugodtan elengedheti magát, és várhatja, hogy merre sodorja tovább az eseményeket az élet?
Még nem tudom.
Csak azt tudom, hogy úgy leszek vele, mint ahogy Dylan Thomas írja. Csöndben tuti nem lépek az éjszakába át:
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.
A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába árt.
A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
Szikrázzon vén korod, ha hull a nap.
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
A bölcs bár végül rendjén lát homályt,
Mert nem volt villám-cikázó ajak,
Csöndben nem lép az éjszakába át.
A jó, ki hullámüttön jajt kiált,
Hogy zöld öblön csepp tett is lángra kap,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
A vad, ki naphoz kapkod s búg imát,
S ím késve eszmél: csupa kín a nap,
Csöndben nem lép az éjszakába árt.
A zord tudja, bár verje vaksiság,
Hogy lehet meteor-szemű ki vak,
Dúl-fúl, ha megszakad a napvilág.
Apám, míg lábad bús oromra hág,
Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad.
Csöndben ne lépj az éjszakába át,
Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.
2012. november 7., szerda
I'm the rogue
This one's in English, because I can't say "I'm a rogue" in Hungarian. There's just no word for it. For me, at least.
What's a rogue? It's not tolvaj, it's not rabló, it's not gazember, it's not even a criminal, although he does take the rules lightly. He likes to twist them, he likes to bend them, but he does not like to break them. There is no challenge in breaking the rules for the rogue. Any thug can break the rules, anytime.
The rogue is not evil. Nor is he good. If he does evil things, he does them out of selfishness, not for a greater cause, and when he does good things, he does them out of spite, or to just make up for the evil he rarely commits, not for a greater cause.
I guess he is more good than evil, but that is so difficult to say. It depends on the given culture, and, of course, the circumstances.
Because the rogue is an opportunist.
He changes to fit in his environment, he blends. In the begininng, you can't even see him. Can never notice him. He blends. He listens, and gathers information. And after a while, when he already knows the game, he starts to slowly, subtly change the rules.
Just for the fun of it.
He does not really want anything - he does not have an agenda. He wants to have fun. He does not believe in an ideology. Or a religion. Or any given system. But he gladly plays to be a part of it, just to get the advantage.
He gets the prize, and he gets the girl in the end. You know that, don't you. That's why you anvy him so much. He always wins in the end, no matter how much he suffered along the way. He's not simply surviving - any barbarian can simply survive, and scrap away with his life.
But winning is not simply surviving, it's so much more than that. It's surviving with style. It's getting to the end of it. It's finishing, always, what you have begun. It's not letting others down who count on you. It's being the hero, without having to die, you know. And that's the hell of it.
Because the rogue is a hero. A hero by circumstance. But that's not his goal, and that's exactly why he looks so damn good while doing it. So damn good.
People like the rogue. He makes them like him. That's his gift. And because people like him, he can get away with twisting and bending the rules.
And smiling. The rogue is usually smiling. And it's an honest, true smile, because the rogue likes being alive, and loves life in general, and loves himself in general. That's what gives him the real power to not only survive, but to shine, like a star.
Beacuse life is one great adventure. Not a quest - because there is no final goal to achieve. Just whatever it is that causes you to have fun along the way.
And if in the end he finds himself rescuing princesses and slaying dragons - all the better, babe, all the better.
Not all rogues are created equal, of course. Some prefer the shadows more than others. Some prefer the treasure more than others. Some prefer the dames more than others.
Yes, they always have a weak spot, of course they have. That's how you can get to them, if you want to, beacuse they will not help you if they don't want to, they are too selfish for that. But if you can get them at their weakest, well... you'll have yourself a truly valuable adversary - or the most deadly enemy of all.
Don't be afarid of the rogue, unless you are an asshole with a lot of valuables, or incredibly lovely daughters.
Try to love him, or at least like him a bit. You know you want to. He can be alot of help to you if you like him. He's always nice to have around. And he is always there to save the day, if no other hero shows up.
I like the rogue. Because I am a rogue. But I like other rogues as well, mostly. Some of my best friends, and all of my greatest lovers are rogues. We truly like each other, because we can respect each other's talents.
And only we can understand the solitude that is there in the heart of every single rogue.
We are alone, but we like it. And if not - it's always easy to find company, when you're a rogue.
Even for the night.
So what's a rogue? A charming lover of life, who plays by his own rules, who takes things in his own hands, and dashes out like a hero to amaze the world.
Yes, I truly like the rogue.
What's a rogue? It's not tolvaj, it's not rabló, it's not gazember, it's not even a criminal, although he does take the rules lightly. He likes to twist them, he likes to bend them, but he does not like to break them. There is no challenge in breaking the rules for the rogue. Any thug can break the rules, anytime.
The rogue is not evil. Nor is he good. If he does evil things, he does them out of selfishness, not for a greater cause, and when he does good things, he does them out of spite, or to just make up for the evil he rarely commits, not for a greater cause.
I guess he is more good than evil, but that is so difficult to say. It depends on the given culture, and, of course, the circumstances.
Because the rogue is an opportunist.
He changes to fit in his environment, he blends. In the begininng, you can't even see him. Can never notice him. He blends. He listens, and gathers information. And after a while, when he already knows the game, he starts to slowly, subtly change the rules.
Just for the fun of it.
He does not really want anything - he does not have an agenda. He wants to have fun. He does not believe in an ideology. Or a religion. Or any given system. But he gladly plays to be a part of it, just to get the advantage.
He gets the prize, and he gets the girl in the end. You know that, don't you. That's why you anvy him so much. He always wins in the end, no matter how much he suffered along the way. He's not simply surviving - any barbarian can simply survive, and scrap away with his life.
But winning is not simply surviving, it's so much more than that. It's surviving with style. It's getting to the end of it. It's finishing, always, what you have begun. It's not letting others down who count on you. It's being the hero, without having to die, you know. And that's the hell of it.
Because the rogue is a hero. A hero by circumstance. But that's not his goal, and that's exactly why he looks so damn good while doing it. So damn good.
People like the rogue. He makes them like him. That's his gift. And because people like him, he can get away with twisting and bending the rules.
And smiling. The rogue is usually smiling. And it's an honest, true smile, because the rogue likes being alive, and loves life in general, and loves himself in general. That's what gives him the real power to not only survive, but to shine, like a star.
Beacuse life is one great adventure. Not a quest - because there is no final goal to achieve. Just whatever it is that causes you to have fun along the way.
And if in the end he finds himself rescuing princesses and slaying dragons - all the better, babe, all the better.
Not all rogues are created equal, of course. Some prefer the shadows more than others. Some prefer the treasure more than others. Some prefer the dames more than others.
Yes, they always have a weak spot, of course they have. That's how you can get to them, if you want to, beacuse they will not help you if they don't want to, they are too selfish for that. But if you can get them at their weakest, well... you'll have yourself a truly valuable adversary - or the most deadly enemy of all.
Don't be afarid of the rogue, unless you are an asshole with a lot of valuables, or incredibly lovely daughters.
Try to love him, or at least like him a bit. You know you want to. He can be alot of help to you if you like him. He's always nice to have around. And he is always there to save the day, if no other hero shows up.
I like the rogue. Because I am a rogue. But I like other rogues as well, mostly. Some of my best friends, and all of my greatest lovers are rogues. We truly like each other, because we can respect each other's talents.
And only we can understand the solitude that is there in the heart of every single rogue.
We are alone, but we like it. And if not - it's always easy to find company, when you're a rogue.
Even for the night.
So what's a rogue? A charming lover of life, who plays by his own rules, who takes things in his own hands, and dashes out like a hero to amaze the world.
Yes, I truly like the rogue.
2012. november 5., hétfő
Edzésnapló 6.
Na, eddig egészen jól beválik ez az A meg B hét az edzésben, csak attól félek, idővel el fogom felejteni, hogy akkor most melyik héten is vagyok. Írjam a tenyerembe, vagy mi? Nem mintha olyan kurva sok különbség lenne a két hét között, de akkor is.
Azt a koncepciót is elkezdtem, hogy két részre bontom a napi edzésanyagot. Egyelőre összesen így negyvenöt perc, amit egy félórás meg egy tizenöt perces blokkra tudok bontani, délután/este a has, meg vádli, meg ilyenfelesleges kiegészítő gyakorlatok, reggel meg mehet a 'szott nagy súlyok emelgetése. El akarok jutni a kétszer félóráig, és akkor megnyugodna a lelkem, hogy napi egy órát edzek, és az milyen király már. Illetve heti ötször egy órát, mert két nap a pihenésé futásé, ami nélkül mégsem tudok élni. Főleg azért nem, mert futás nélkül mostanában egyszerűen képtelen lennék kiszabadulni a vadonba, és az márpedig kell.
A kis vadonjáró ugyanis még mindig nem vágyik annyit sétálni, mint én, és már hiányzik ez a fajta mozgás. Erőltetni meg nem akarom, mert utálnám, ha megutálná. Úgyhogy futok, az legalább megvan gyorsan, mert nincs az az isten, hogy én félóránál többet fussak egyszerre.
A bokszzsákot is muszáj visszaakasztanom, mert inkább azt ütöm, mint szegény embertársaimat. Illetve azért ütöm a zsákot, hogy ne kelljen az embereket ütnöm. Edzésre is kéne menni, de ez egyelőre a kis vadonjáró mellett hiú ábránd csupán.
Viszont a kis vadonjáró jövő ősztől iskolás, és ez némiképpen át fogja alakítani a napirendünket, amit nem is bánok. Akkor talán eljutok végre edzésre is, azt a kis időt meg már kivárom, legalább kigyúrom magam amúgy istenesen addigra.
(Ja, odakint közben ömlik az eső. Csak mondom.)
A kis vadonjáró amúgy (csak hogy legyen ez az ő edzésnaplója is kicsit) elkezdte az ovifocit, és nagyon tetszik neki. Jól is csinálja. A birkózást még akkor is meg akarom nézni vele. Nem fogok zokogni, ha nem akarja csinálni, de legalább nézze meg.
Én meg majd egy alkalmas pillanatban odasunnyogok az edzőhöz, és mohón villanó szemekkel megkérdezem, hogy foglalkozik-e felnőttekkel is, hehe...
Azt a koncepciót is elkezdtem, hogy két részre bontom a napi edzésanyagot. Egyelőre összesen így negyvenöt perc, amit egy félórás meg egy tizenöt perces blokkra tudok bontani, délután/este a has, meg vádli, meg ilyen
A kis vadonjáró ugyanis még mindig nem vágyik annyit sétálni, mint én, és már hiányzik ez a fajta mozgás. Erőltetni meg nem akarom, mert utálnám, ha megutálná. Úgyhogy futok, az legalább megvan gyorsan, mert nincs az az isten, hogy én félóránál többet fussak egyszerre.
A bokszzsákot is muszáj visszaakasztanom, mert inkább azt ütöm, mint szegény embertársaimat. Illetve azért ütöm a zsákot, hogy ne kelljen az embereket ütnöm. Edzésre is kéne menni, de ez egyelőre a kis vadonjáró mellett hiú ábránd csupán.
Viszont a kis vadonjáró jövő ősztől iskolás, és ez némiképpen át fogja alakítani a napirendünket, amit nem is bánok. Akkor talán eljutok végre edzésre is, azt a kis időt meg már kivárom, legalább kigyúrom magam amúgy istenesen addigra.
(Ja, odakint közben ömlik az eső. Csak mondom.)
A kis vadonjáró amúgy (csak hogy legyen ez az ő edzésnaplója is kicsit) elkezdte az ovifocit, és nagyon tetszik neki. Jól is csinálja. A birkózást még akkor is meg akarom nézni vele. Nem fogok zokogni, ha nem akarja csinálni, de legalább nézze meg.
Én meg majd egy alkalmas pillanatban odasunnyogok az edzőhöz, és mohón villanó szemekkel megkérdezem, hogy foglalkozik-e felnőttekkel is, hehe...
2012. november 3., szombat
Filozófiai alapprobléma
Eredetileg, valaha régen, filozófia szakon végeztem az egyetemen. De ez egy olyan dolog, amivel a mai napig együtt tudok élni. Soha, senki ki nem nézné belőlem, de nem is baj, elvégre mi a faszom az a filozófus?
Az pedig igazság az, hogy sohasem fogok elszakadni a filozófiától. Titokban a takaró alatt olyan könyveket olvasok zseblámpával, amitől kisülne az agyad is. Semmi tentacle porn, csak fenomenológia, meg egzisztencializmus, meg pragmatizmus, meg logika, meg episztemológia. És az egyik legjobb dolog benne éppen az, hogy felesleges. Hogy az égvilágon semmi értelme, haszna, jelentősége.
Nem, nincs, ne is vitatkozz ezzel. Éppen ebben rejlik a valódi varázsa, hogy ez is a zen attitude része, ha jól csinálod. És jól akkor csinálod, ha nem foglalkozol vele behatóan, ha nem ragaszkodsz hozzá, de azért ott van, és tudod is, csak mégse.
Érted?
Elkezdtem píécsdízni akkor régen, mert olyan jól ment. De szinte azonnal az elején abba is hagytam, mert annyira nem az volt, mint amit én akartam. Hiányzott belőle a zen attitude, és olyan emberekkel kellett volna együtt filozofálnom, akik komolyan vették a filozófiát.
Hát. nagy. büdös. véreres. lófaszt.
Akkor megfogadtam, hogy egyetemnek többé a közelébe se, legalábbis ami a filozófiát illeti.
Ennyit anamnézisnek. A kérdés pedig, ami mindvégig a leginkább foglalkoztatott, ez: miért abban hisznek az emberek, amiben hisznek?
A mai napig kiválóan el tudok szórakozni ezzel az egyetlen dologgal, nekem ebben benne is van minden, amivel foglalkozni érdemes. Benne van a tudás kérdése, benne van a vallás egész hatalmas témája, benne van a pszichológia, a tudat és tudattalan kettőse, az érzelem-értelem szembenállás, benne van az etika, a kedvenc területem, (mert az gyakorlati filozófia), és ebből az egész katyvaszból ki lehet hozni pár érdekes dolgot.
Leginkább vicces dolgokat, főleg ha elég lelkierőm van hozzá, hogy ne figyeljek oda a kevésbé viccesekre.
Meggyőződésem, hogy az ember nem bölcs, okos, tudata által vezérelt lény. Nem, leginkább az érzelmei, hangulata és a vágyai hajtják, és az esetek túlnyomó többségében halvány lila gőze sincs arról, miért is hisz abban, amiben hisz. (Nota bene: legyen szó bármiről, kezdve attól, hogy mi a kedvenc színe egészen odáig, hogy melyik a kedvenc futtballcsapata, szent embere, sörmárkája, politikai pártja).
Ez az érzelmi lény sokszor szórakoztató, sokszor elkeserítő, sokszor pedig (túl sokszor) egyenesen ijesztő.
Lehet hogy leginkább ezért akarom annyira megérteni. Hogy ne féljek tőle, mert amit értünk, attól nem félünk, legfeljebb tartunk.
Mindegy, tudod hogy ez is csak olyan pótcselekvés, mint a többi, ez a filozófia. Egyetlen dolgora kell vigyázni vele kapcsolatban: hogy sohase vegye túl komolyan az ember.
Mert komolyan csak a gyúrást szabad venni, öcsém.
Az pedig igazság az, hogy sohasem fogok elszakadni a filozófiától. Titokban a takaró alatt olyan könyveket olvasok zseblámpával, amitől kisülne az agyad is. Semmi tentacle porn, csak fenomenológia, meg egzisztencializmus, meg pragmatizmus, meg logika, meg episztemológia. És az egyik legjobb dolog benne éppen az, hogy felesleges. Hogy az égvilágon semmi értelme, haszna, jelentősége.
Nem, nincs, ne is vitatkozz ezzel. Éppen ebben rejlik a valódi varázsa, hogy ez is a zen attitude része, ha jól csinálod. És jól akkor csinálod, ha nem foglalkozol vele behatóan, ha nem ragaszkodsz hozzá, de azért ott van, és tudod is, csak mégse.
Érted?
Elkezdtem píécsdízni akkor régen, mert olyan jól ment. De szinte azonnal az elején abba is hagytam, mert annyira nem az volt, mint amit én akartam. Hiányzott belőle a zen attitude, és olyan emberekkel kellett volna együtt filozofálnom, akik komolyan vették a filozófiát.
Hát. nagy. büdös. véreres. lófaszt.
Akkor megfogadtam, hogy egyetemnek többé a közelébe se, legalábbis ami a filozófiát illeti.
Ennyit anamnézisnek. A kérdés pedig, ami mindvégig a leginkább foglalkoztatott, ez: miért abban hisznek az emberek, amiben hisznek?
A mai napig kiválóan el tudok szórakozni ezzel az egyetlen dologgal, nekem ebben benne is van minden, amivel foglalkozni érdemes. Benne van a tudás kérdése, benne van a vallás egész hatalmas témája, benne van a pszichológia, a tudat és tudattalan kettőse, az érzelem-értelem szembenállás, benne van az etika, a kedvenc területem, (mert az gyakorlati filozófia), és ebből az egész katyvaszból ki lehet hozni pár érdekes dolgot.
Leginkább vicces dolgokat, főleg ha elég lelkierőm van hozzá, hogy ne figyeljek oda a kevésbé viccesekre.
Meggyőződésem, hogy az ember nem bölcs, okos, tudata által vezérelt lény. Nem, leginkább az érzelmei, hangulata és a vágyai hajtják, és az esetek túlnyomó többségében halvány lila gőze sincs arról, miért is hisz abban, amiben hisz. (Nota bene: legyen szó bármiről, kezdve attól, hogy mi a kedvenc színe egészen odáig, hogy melyik a kedvenc futtballcsapata, szent embere, sörmárkája, politikai pártja).
Ez az érzelmi lény sokszor szórakoztató, sokszor elkeserítő, sokszor pedig (túl sokszor) egyenesen ijesztő.
Lehet hogy leginkább ezért akarom annyira megérteni. Hogy ne féljek tőle, mert amit értünk, attól nem félünk, legfeljebb tartunk.
Mindegy, tudod hogy ez is csak olyan pótcselekvés, mint a többi, ez a filozófia. Egyetlen dolgora kell vigyázni vele kapcsolatban: hogy sohase vegye túl komolyan az ember.
Mert komolyan csak a gyúrást szabad venni, öcsém.
Determinizmus
Aminek meg kell történnie annak meg kell történnie, haver.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy így van. Mert arról fogalmam sem lehet, hogy amit teszek, az jó lesz, vagy rossz. Viszont egész eddigi életemben az derült ki végül, hogy vagy kibaszottul jó az elhárító mechanizmusom, vagy pedig tényleg képes vagyok mindig a jó döntést meghozni.
Még akkor is, ha rosszul döntök.
Hülyeség, mi? Vagy önámítás? Vagy ez a pozitív gondolkodás?
Egyszer megpróbáltam összefoglalni még a buddhista egyetemen a keleti és a nyugati megközelítési módot, és a következőre jutottam: a nyugati ember a valóságot formálja át olyanná, hogy az megfeleljen neki. A nyugat varázslója, a hermetikus mágus fogja a villámot, lehozza az égből, és agyonbassza vele az ellenségeit. És ha egy hegy rossz helyen van neki, akkor szétrobbantja a sziklát.
Ezzel szemben a keleti varázsló, a taoista bölcs, nem feszül neki a hegynek, inkább olyanná válik, mint a víz, és keresztülfolyik rajta. Nem erőlteti rá az akaratát a világra, nem akarja megváltoztatni a világot, inkább hozzásimul, és csak finoman igazít rajta itt-ott, hogy végül oda érjen célba, ahová ő akar. Ez a megoldás lassúbb, de elegánsabb. És persze nem jár olyan drasztikus eredménnyel, mint a másik, bár kivételek nyilván lehetnek.
Mindkét módszer gyakorlója végül célba ér, tehát a kérdés nem az, hogy ki győz. Mindkét módszer gyakorlója felad valamit, hogy cserébe nyerjen valamit, tehát a kérdés nem az, hogy ki jár jobban. Az, hogy te melyik vagy, azt pedig döntsd el magad.
Engem világéletemben a keleti módszer vonzott jobban, aztán végül mindig a nyugati mellett kötöttem neki. Ez van.
Ez olyan, mint hogy az ember lenyűgözőnek találja az aikidot, de ha oda kell baszni, akkor inkább a jó öreg bokszot használja.
Vagy a baltát.
A lényeg úgyis az, hogy aminek meg kell történnie, az meg fog történni.
Sokszor úgy érzem, csak abban kap szabad kezet az ember, hogy hogyan jusson el oda, ahová mindenképpen el kell végül jutnia. Húzhatja az időt, kiválaszthatja a módot, a helyet, a metódust, finomíthatja a részleteket, amennyit csak akarja, de a végén ott lesz, így vagy úgy.
Persze hogy sok mindenre determinálva vagyunk. Zabálni muszáj, aludni muszáj, lélegezni muszáj, életben lenni muszáj, és legvégül persze meghalni is muszáj. Rengeteg mindenről nem áll módunkban dönteni. Amiről módunkban áll dönteni, az meg talán nem számít szart sem a legvégén. Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy igyekszem úgy csinálni, hogy azt érezzem a legvégén, hogy megérte. Akkor is, ha öncsalás, akkor is, ha valaki ott hátul végig röhög azon, hogy igen, ő tudta jól, hogy ezt fogom tenni, és azt is, hogy így.
Ha csak színdarab, akkor is leszarom. Eljátszom a szerepemet, szórakoztatom és tanítom a közönséget, aki otthon már jóelőre elolvasta a szöveget, talán kívülről tudja is, talán nem is először látja a darabot, talán valaha régen ő is eljátszotta már, talán éppen az én szerepemet. Legyen. A lényeg úgyis a játék, nem igaz?
Mindez csak arról akart szólni, hogy néha a rossznak tűnő döntések is kellhetnek ahhoz, hogy a végén rendben lehessen minden. Hogy néha ha hibázol, (vagy úgy érzed, hibáztál) az is kellett. És a legszarabb helyzetből is lehet fordítani. Sőt, néha csak onnan lehet, és azt hiszem, ez a legfontosabb.
Az ember azt hiszi, hogy ha élete országútja sima és könnyű, akkor lesz a legélvezetesebb az utazás. Semmi lerohadás, semmi defekt, csak egy jó nagy, kényelmes autó, válogatott útitársak, jó térkép, néhány kreditkártya, olcsó benzin, és a világ minden ideje, ereje, fiatalsága, szabadsága.
Aztán mindig másképpen lesz.
Csak azt akartam mindezzel elmondani, hogy ez a másképpen, ez jóval szarabb. De a legvégén úgyis minden rendben lesz, ha már minden megtörtént, aminek meg kellett történnie, és te végre valóban megszabadulsz, és akkor majd rájössz, hogy a legszarabb nélkül nem is lehetett volna a lehető legjobb ez az egész.
Majdnem biztos vagyok benne, hogy így van. Mert arról fogalmam sem lehet, hogy amit teszek, az jó lesz, vagy rossz. Viszont egész eddigi életemben az derült ki végül, hogy vagy kibaszottul jó az elhárító mechanizmusom, vagy pedig tényleg képes vagyok mindig a jó döntést meghozni.
Még akkor is, ha rosszul döntök.
Hülyeség, mi? Vagy önámítás? Vagy ez a pozitív gondolkodás?
Egyszer megpróbáltam összefoglalni még a buddhista egyetemen a keleti és a nyugati megközelítési módot, és a következőre jutottam: a nyugati ember a valóságot formálja át olyanná, hogy az megfeleljen neki. A nyugat varázslója, a hermetikus mágus fogja a villámot, lehozza az égből, és agyonbassza vele az ellenségeit. És ha egy hegy rossz helyen van neki, akkor szétrobbantja a sziklát.
Ezzel szemben a keleti varázsló, a taoista bölcs, nem feszül neki a hegynek, inkább olyanná válik, mint a víz, és keresztülfolyik rajta. Nem erőlteti rá az akaratát a világra, nem akarja megváltoztatni a világot, inkább hozzásimul, és csak finoman igazít rajta itt-ott, hogy végül oda érjen célba, ahová ő akar. Ez a megoldás lassúbb, de elegánsabb. És persze nem jár olyan drasztikus eredménnyel, mint a másik, bár kivételek nyilván lehetnek.
Mindkét módszer gyakorlója végül célba ér, tehát a kérdés nem az, hogy ki győz. Mindkét módszer gyakorlója felad valamit, hogy cserébe nyerjen valamit, tehát a kérdés nem az, hogy ki jár jobban. Az, hogy te melyik vagy, azt pedig döntsd el magad.
Engem világéletemben a keleti módszer vonzott jobban, aztán végül mindig a nyugati mellett kötöttem neki. Ez van.
Ez olyan, mint hogy az ember lenyűgözőnek találja az aikidot, de ha oda kell baszni, akkor inkább a jó öreg bokszot használja.
Vagy a baltát.
A lényeg úgyis az, hogy aminek meg kell történnie, az meg fog történni.
Sokszor úgy érzem, csak abban kap szabad kezet az ember, hogy hogyan jusson el oda, ahová mindenképpen el kell végül jutnia. Húzhatja az időt, kiválaszthatja a módot, a helyet, a metódust, finomíthatja a részleteket, amennyit csak akarja, de a végén ott lesz, így vagy úgy.
Persze hogy sok mindenre determinálva vagyunk. Zabálni muszáj, aludni muszáj, lélegezni muszáj, életben lenni muszáj, és legvégül persze meghalni is muszáj. Rengeteg mindenről nem áll módunkban dönteni. Amiről módunkban áll dönteni, az meg talán nem számít szart sem a legvégén. Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy igyekszem úgy csinálni, hogy azt érezzem a legvégén, hogy megérte. Akkor is, ha öncsalás, akkor is, ha valaki ott hátul végig röhög azon, hogy igen, ő tudta jól, hogy ezt fogom tenni, és azt is, hogy így.
Ha csak színdarab, akkor is leszarom. Eljátszom a szerepemet, szórakoztatom és tanítom a közönséget, aki otthon már jóelőre elolvasta a szöveget, talán kívülről tudja is, talán nem is először látja a darabot, talán valaha régen ő is eljátszotta már, talán éppen az én szerepemet. Legyen. A lényeg úgyis a játék, nem igaz?
Mindez csak arról akart szólni, hogy néha a rossznak tűnő döntések is kellhetnek ahhoz, hogy a végén rendben lehessen minden. Hogy néha ha hibázol, (vagy úgy érzed, hibáztál) az is kellett. És a legszarabb helyzetből is lehet fordítani. Sőt, néha csak onnan lehet, és azt hiszem, ez a legfontosabb.
Az ember azt hiszi, hogy ha élete országútja sima és könnyű, akkor lesz a legélvezetesebb az utazás. Semmi lerohadás, semmi defekt, csak egy jó nagy, kényelmes autó, válogatott útitársak, jó térkép, néhány kreditkártya, olcsó benzin, és a világ minden ideje, ereje, fiatalsága, szabadsága.
Aztán mindig másképpen lesz.
Csak azt akartam mindezzel elmondani, hogy ez a másképpen, ez jóval szarabb. De a legvégén úgyis minden rendben lesz, ha már minden megtörtént, aminek meg kellett történnie, és te végre valóban megszabadulsz, és akkor majd rájössz, hogy a legszarabb nélkül nem is lehetett volna a lehető legjobb ez az egész.
2012. november 2., péntek
A város, ahol születtem
Nemrég megint jártam a városban, ahol születtem.
Elmentünk a kis vadonjáróval családlátogatni, meg én összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és elintéztem a melót is, ha már ott jártam.
Én is azok közé a faszik közé tartozom, akik képtelenek voltak a saját szülővárosukban felnőtté válni. És nem a család miatt, bár ez is benne volt. Végülis ahol most élünk, ott is itt a család, csak a másik fele. A rosszabbik fele, ráadásul.
Szóval nem a család miatt. Inkább az emlékek miatt. Visszamenni jó, de csak amiatt az érzés miatt, hogy hé, ezt már mind magam mögött hagytam, érted? És a tudat, hogy ahol most élek, ott tényleg minden penge. Pedig dehogyis, de soha ilyen közel még nem jártam hozzá, és ami a legfontosabb, hogy tudom, megvan az erőm hozzá, hogy igazán pengévé tegyem.
Ugyanakkor imádtam gyereknek lenni a szülővárosomban. Amit viszont egyáltalán nem imádtam, az a kamaszkorom, és a felnőttkorom kezdete volt. Most visszagondolva csoda, hogy nem ugrottam ki a kilencedikről, ahol akkoriban éltem.
Akár még akkor is, amikor a kis vadonjáró már megszületett, bár én még korántsem voltam felnőtt. Akár ugorhattam volna vele is, eleget ácsorogtunk kint az erkélyen, a forgalmat figyelve, ő lelkesen, én inkább félve és tanácstalanul.
Elmúltak azok az évek, hála az istennek, és nem sírom vissza őket.
A vadon megkeményített, eléggé megkeményített, és ezt a városban semmi sem tudta volna megtenni úgy, hogy közben ne pusztuljak bele. Ezért kellett, hogy idejöjjek. És ezért nem fogok soha többé visszamenni, legfeljebb egy rövid időre.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen volt valójában.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen voltam én akkor.
És hogy nehogy öreg seggfejként újra olyan legyek.
Elmentünk a kis vadonjáróval családlátogatni, meg én összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és elintéztem a melót is, ha már ott jártam.
Én is azok közé a faszik közé tartozom, akik képtelenek voltak a saját szülővárosukban felnőtté válni. És nem a család miatt, bár ez is benne volt. Végülis ahol most élünk, ott is itt a család, csak a másik fele. A rosszabbik fele, ráadásul.
Szóval nem a család miatt. Inkább az emlékek miatt. Visszamenni jó, de csak amiatt az érzés miatt, hogy hé, ezt már mind magam mögött hagytam, érted? És a tudat, hogy ahol most élek, ott tényleg minden penge. Pedig dehogyis, de soha ilyen közel még nem jártam hozzá, és ami a legfontosabb, hogy tudom, megvan az erőm hozzá, hogy igazán pengévé tegyem.
Ugyanakkor imádtam gyereknek lenni a szülővárosomban. Amit viszont egyáltalán nem imádtam, az a kamaszkorom, és a felnőttkorom kezdete volt. Most visszagondolva csoda, hogy nem ugrottam ki a kilencedikről, ahol akkoriban éltem.
Akár még akkor is, amikor a kis vadonjáró már megszületett, bár én még korántsem voltam felnőtt. Akár ugorhattam volna vele is, eleget ácsorogtunk kint az erkélyen, a forgalmat figyelve, ő lelkesen, én inkább félve és tanácstalanul.
Elmúltak azok az évek, hála az istennek, és nem sírom vissza őket.
A vadon megkeményített, eléggé megkeményített, és ezt a városban semmi sem tudta volna megtenni úgy, hogy közben ne pusztuljak bele. Ezért kellett, hogy idejöjjek. És ezért nem fogok soha többé visszamenni, legfeljebb egy rövid időre.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen volt valójában.
Hogy soha ne felejtsem el, milyen voltam én akkor.
És hogy nehogy öreg seggfejként újra olyan legyek.
2012. november 1., csütörtök
12. zen történet
Buddha szavai: Királyok és uralkodók rangját nem becsülöm többre, mint a porszemet.
Az aranykincseket, drágaköveket megannyi téglának és kavicsnak tekintem.
A legfinomabb selyem köntösök szakadt rongyok nekem.
Világok milliárdjai egy gyümölcs magva számomra, és India legnagyobb tava: egy olajcsepp a lábamon. A világ tanításairól látom, hogy mágusok varázslata. A felszabadulás legmagasabb eszméjéről felismerem, hogy álombeli aranybrokát, s a megvilágosodottak szent ösvényét úgy tekintem, mint a szem tükrében felbukkanó virágokat. A meditáció hegytömbként tűnik elém, s a Nirvána olyan, mint egy nappali álom. Jó és rossz megkülönböztetését egy sárkány kígyózó táncának látom, a hitvallások apályát és dagályát pedig üledéknek, mit a négy évszak hagyott.
A kokszháború és a tisztességes vesztesek
A téma a bringán haver. És mocskosabb, mint gondolnád.
A koksz elleni/melletti vallásháború már nagyon régen tart. Én nem egy, nem két vitában vettem részt az elmúlt években, rengeteget olvastam a témában, mégsem tudnék egyértelműen állást foglalni.
Meggyőződésem, hogy ebben a dologban nincs egyértelmű álláspont. Ez nem a jó és a rossz harca, hanem két ideológia küzdelme. És egyiküknek sincs igaza. Ezt mind a ketten tudják is valahol, ezért gyűlölik annyira egymást, és ezért akarják egymást teljesen elpusztítani.
Egy szociológus egyszer azt mondta, hogy az erkölcs a falu határáig tart. Addig világos, és tiszta, és addig a határig mindenki pontosan tudja, hogy mikor mihez tartsa magát. Akinek nem tetszik, átköltözik a másik faluba, ahol másképpen van.
De mostanra már eltűntek a határok. Eltűntek a falvak. Az erkölcsök összekeveredtek, az ideológiák összekeveredtek, a vallások összekeveredtek, és ezekkel együtt az emberek elméje is eléggé összekeveredett.
Elmondom én, mi a probléma, mert azt világosan lehet látni: a probléma az, hogy egyfelől azt tanítjuk, hogy a győzelem a legfontosabb, másfelől azt tanítjuk, hogy nem a győzelem a legfontosabb. Szar ügy, mi? Mindjárt megmagyarázom.
Bigger, stronger, faster - ez egy dokumentumfilm címe, amit látnod kell, mert szerintem ennél jobban semmi nem foglalja össze azt, amit a témáról tudni érdemes. Az amerikai kultúra - és ezen keresztül mostanra az egész világ - arra van kihegyezve, hogy mindig előre, mindig gyorsabban, mindig keményebben, mindig magasabbra, a végtelenig, és tovább. Egyfelől azért, mert nekünk kell legyen a legtöbb aranyérmünk, nem nekik, nekünk kell megdöntenünk a rekordokat, nem nekik, nekünk kell legyen a legnagyobb faszunk, nem nekik.
De ez csak egyfelől. Másfelől a sport kurva nagy pénz. El nem tudod képzelni, mekkora. El nem tudod képzelni, hogy Lance Armstrong mögött mekkora iparág állt, mit iparág, birodalom, és ezalatt legkevésbé csak azt a dél-kínai labort értem, ahol a cuccait legyártották.
A sport kurva nagy pénz, és ebben a játékban az egyes sportoló körülbelül annyit ér, mint egy valóságshow-szereplő. Körülbelül annyit ér. Ő felteszi rá az életét, ezért cserébe pár évig ragyoghat, ha tud, aztán előbb-utóbb teljesen elhasználja a testét és a lelkét, és kihúny, és alázuhan. És eltűnik, nyom nékül. A sport - kevés kivételtől eltekintve - nem a dicsőséges öregkor világa. Az lehet, ha úgy érzed, elégszer győztél. De ha nem? Ha a legjobb eredményed egy olimpiai ezüstérem? Akkor mi van? Harmincévesen befejezed egy sérülés miatt, és a maradék ötven évben minden egyes kibaszott éjszakán azzal a meccsel álmodsz, amikor az olimpiai aranyért küzdöttél, de kikaptál, és második lettél, és soha többet nem kaptál még egy esélyt. Soha, soha többet.
Ismerek is egy ilyen embert. Nem kifejezetten boldog.
Hát csodálkozol, ha a sportoló még az életét is kockára teszi a győzelemért? Csodálkozol, bazdmeg? Csodálkozol, hogy bármit hajlandó magába fecskendezni, bármit hajlandó beszedni, a győzelemért? Miért, mit hallott, hogyan nőtt föl, mit ordítottak a fejébe nap mint nap? Hát van a győzelemnél fontosabb? Nincs. És tizen- és huszonéves kölykökről beszélgetünk, ugye tudod? Akiket még lehet agymosni. Mert csak így működik. De a szcientológia az mocskos, gonosz dolog, mi? A terroristák az mocskos, gonosz dolog, mi?
Gondolkozz el a különbségen egy parancsra gyerekeket agyonlövő katona, és egy győzelemért bármit beszedő, bármit megtevő sportoló között. Hidd el nekem, csak a körítés más. Csak a díszlet más, amiben mozognak.
De az elnök csak a győztesekkel fog kezet.
Aztán némelyikükről ki is derül. Hogy csaltak. Hogy beszedték, és a teszten lebuktak. És akkor véged van, barátom, még az anyádról is kiderítik, hogy egyszer Vegasban feldugott magának egy arany hamutálcát, és akkor pokolra küldenek téged.
De amíg nem derítik ki (és hidd el, mindenki csinálja), addig minden rendben van. Addig van esélyed a győzelemre. De sosem könnyű, mert még a megnyert aranyat is elvehetik tőled, ha kiderül. Sosem vagy biztonságban. A sírból is kiásnak, ha kiderítik rólad, és az oszladó hulládat is keresztre feszítik, ha kiderül rólad.
Sosem vagy biztonságban. Úgyhogy inkább ne csináld. De akkor meg esélyed sem lesz a győzelemre, márpedig neked mindenki azt ordítja a füledbe, hogy győznöd kell, igaz? Hogy a legjobb érzés odafönt zokogni miközben a himnuszt hallgatod, igaz? Micsoda érzés! Mint a kibaszott mennybemenetel!
És az elnök kezet fog a győztesekkel.
Ez egy skizofrén állapot, akárhogy is nézem. A legjobb, ha távol tartod magad az egésztől, és inkább vesztes maradsz. Súlyt emelsz a hátsó kertben, mint én. Csinálod hobbiból, csinálod, mert szereted, és szépen fokozatosan leszámolsz az álmaiddal. Tanulsz, szerzel egy rendes állást, és a gyerekeidet is erre neveled. Úgy még lehetsz tisztességes vesztes.
A profiés amatőr sportban soha.
Mert ez egy vallásháború, és olyan mindegy, melyik oldal fanatikus harcosa vagy. Megdöglesz így is, úgy is, bármit is hazudnak neked azok, akik harcba küldenek, az ő saját dicsőségükért.
Hogy rohadna meg mind a pokolban, egytől-egyig.
A koksz elleni/melletti vallásháború már nagyon régen tart. Én nem egy, nem két vitában vettem részt az elmúlt években, rengeteget olvastam a témában, mégsem tudnék egyértelműen állást foglalni.
Meggyőződésem, hogy ebben a dologban nincs egyértelmű álláspont. Ez nem a jó és a rossz harca, hanem két ideológia küzdelme. És egyiküknek sincs igaza. Ezt mind a ketten tudják is valahol, ezért gyűlölik annyira egymást, és ezért akarják egymást teljesen elpusztítani.
Egy szociológus egyszer azt mondta, hogy az erkölcs a falu határáig tart. Addig világos, és tiszta, és addig a határig mindenki pontosan tudja, hogy mikor mihez tartsa magát. Akinek nem tetszik, átköltözik a másik faluba, ahol másképpen van.
De mostanra már eltűntek a határok. Eltűntek a falvak. Az erkölcsök összekeveredtek, az ideológiák összekeveredtek, a vallások összekeveredtek, és ezekkel együtt az emberek elméje is eléggé összekeveredett.
Elmondom én, mi a probléma, mert azt világosan lehet látni: a probléma az, hogy egyfelől azt tanítjuk, hogy a győzelem a legfontosabb, másfelől azt tanítjuk, hogy nem a győzelem a legfontosabb. Szar ügy, mi? Mindjárt megmagyarázom.
Bigger, stronger, faster - ez egy dokumentumfilm címe, amit látnod kell, mert szerintem ennél jobban semmi nem foglalja össze azt, amit a témáról tudni érdemes. Az amerikai kultúra - és ezen keresztül mostanra az egész világ - arra van kihegyezve, hogy mindig előre, mindig gyorsabban, mindig keményebben, mindig magasabbra, a végtelenig, és tovább. Egyfelől azért, mert nekünk kell legyen a legtöbb aranyérmünk, nem nekik, nekünk kell megdöntenünk a rekordokat, nem nekik, nekünk kell legyen a legnagyobb faszunk, nem nekik.
De ez csak egyfelől. Másfelől a sport kurva nagy pénz. El nem tudod képzelni, mekkora. El nem tudod képzelni, hogy Lance Armstrong mögött mekkora iparág állt, mit iparág, birodalom, és ezalatt legkevésbé csak azt a dél-kínai labort értem, ahol a cuccait legyártották.
A sport kurva nagy pénz, és ebben a játékban az egyes sportoló körülbelül annyit ér, mint egy valóságshow-szereplő. Körülbelül annyit ér. Ő felteszi rá az életét, ezért cserébe pár évig ragyoghat, ha tud, aztán előbb-utóbb teljesen elhasználja a testét és a lelkét, és kihúny, és alázuhan. És eltűnik, nyom nékül. A sport - kevés kivételtől eltekintve - nem a dicsőséges öregkor világa. Az lehet, ha úgy érzed, elégszer győztél. De ha nem? Ha a legjobb eredményed egy olimpiai ezüstérem? Akkor mi van? Harmincévesen befejezed egy sérülés miatt, és a maradék ötven évben minden egyes kibaszott éjszakán azzal a meccsel álmodsz, amikor az olimpiai aranyért küzdöttél, de kikaptál, és második lettél, és soha többet nem kaptál még egy esélyt. Soha, soha többet.
Ismerek is egy ilyen embert. Nem kifejezetten boldog.
Hát csodálkozol, ha a sportoló még az életét is kockára teszi a győzelemért? Csodálkozol, bazdmeg? Csodálkozol, hogy bármit hajlandó magába fecskendezni, bármit hajlandó beszedni, a győzelemért? Miért, mit hallott, hogyan nőtt föl, mit ordítottak a fejébe nap mint nap? Hát van a győzelemnél fontosabb? Nincs. És tizen- és huszonéves kölykökről beszélgetünk, ugye tudod? Akiket még lehet agymosni. Mert csak így működik. De a szcientológia az mocskos, gonosz dolog, mi? A terroristák az mocskos, gonosz dolog, mi?
Gondolkozz el a különbségen egy parancsra gyerekeket agyonlövő katona, és egy győzelemért bármit beszedő, bármit megtevő sportoló között. Hidd el nekem, csak a körítés más. Csak a díszlet más, amiben mozognak.
De az elnök csak a győztesekkel fog kezet.
Aztán némelyikükről ki is derül. Hogy csaltak. Hogy beszedték, és a teszten lebuktak. És akkor véged van, barátom, még az anyádról is kiderítik, hogy egyszer Vegasban feldugott magának egy arany hamutálcát, és akkor pokolra küldenek téged.
De amíg nem derítik ki (
Sosem vagy biztonságban. Úgyhogy inkább ne csináld. De akkor meg esélyed sem lesz a győzelemre, márpedig neked mindenki azt ordítja a füledbe, hogy győznöd kell, igaz? Hogy a legjobb érzés odafönt zokogni miközben a himnuszt hallgatod, igaz? Micsoda érzés! Mint a kibaszott mennybemenetel!
És az elnök kezet fog a győztesekkel.
Ez egy skizofrén állapot, akárhogy is nézem. A legjobb, ha távol tartod magad az egésztől, és inkább vesztes maradsz. Súlyt emelsz a hátsó kertben, mint én. Csinálod hobbiból, csinálod, mert szereted, és szépen fokozatosan leszámolsz az álmaiddal. Tanulsz, szerzel egy rendes állást, és a gyerekeidet is erre neveled. Úgy még lehetsz tisztességes vesztes.
A profi
Mert ez egy vallásháború, és olyan mindegy, melyik oldal fanatikus harcosa vagy. Megdöglesz így is, úgy is, bármit is hazudnak neked azok, akik harcba küldenek, az ő saját dicsőségükért.
Hogy rohadna meg mind a pokolban, egytől-egyig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)