Éppen a Minden Haláli-t olvasom Stephen Kingtől, és lassan csak meg tudom fogalmazni részletesebben is azt, amit valamikor múltkor írtam: hogy miért szeretem jobban Lovecraftot Kingnél.
Először is: King szerintem pocsékul ír, ha nem horrort ír, vagy legalábbis csak középszerűen. Úgyhogy maradjunk a king-i horronál, amikor róla beszélek.
Szóval Lovecraftnál az az igazán félelmetes, hogy van egy idegen, elborzasztó világegyetem odakint, tele szörnyetegekkel, és ez a világegyetem úgy viszonyul az egyes emberhez, hogy teljességgel baszik rá. Mintha az ember csak az lenne, ami valójában: egyetlen kozmikus porszem. Sem az élete, sem a halála nem változtat semmin sem, sohasem.
És én úgy érzem, ez a valódi horror.
Kingnél nem így van. Ő lenyúlta a lovecrafti világegyetemet, lenyúlta a szörnyetegeket, de becsempészte mellé az ellenpólust is, a jóságos Istent, vagy a Teknősbékát, vagy az akármit, ami a gonosz, lelketlen lényekkel szemben áll. És aki segíti az egyes embert, hogy megküzdhessen ezekkel.
És itt szakad el King végleg Lovecrafttól, és lép egy erőteljeset a mese, a mítosz világa felé.
Mert nála az egyes ember mindig a jó és a rossz küzdelmébe csöppen valami módon, és természetesen, ha ő a főhős, sohasem a rossz oldalt választja, hanem mindig a jót, és a jó oldal ezért cserébe győzelemre segíti őt a nála jóval hatalmasabb gonosz ellen. Voilá, hepiend. A szenvedés, amit közben a főhős átél, és ennek a szenvedésnek a hihetetlenül részletes/életszerű/lélek mélyébe mászó, erőteljes leírása az, amitől King valójában horror, méghozzá kiváló horror.
Kingnél nem az az apa a félelmetes, akit megszáll egy démon. Nem, nála az a félelmetes, ahogyan le van írva, hogy ez az apa egyre ijesztőbben, egyre elborultabban fenyegeti a saját feleségét, gyerekét, végül pedig nekiáll hogy lemészárolja őket. Ettől jó horroríró King.
Lovecraftnál el sem jutunk idáig, ott már maga az apa démoni megszállottsága a józan ész határait fenyegetően borzalmas. Mert az ő világában nincs jó erő, hogy segítsen. Minden hős szükségszerűen elbukik, és végül mindenki meghal, aki találkozik a világegyetem gonosz hatalmaival. Előbb vagy utóbb az apa megöli a családját is, mert egyáltalán nem számítanak már neki, mert idegenné, kívülállóvá vált. És a gyilkosságok részletes leírására ezért nincs szükség. Mert nagyon is jól tudjuk, hogy az elkerülhetetlenül be fog következni.
King, saját bevallása szerint is, a jó befejezést keresi. Ezért képtelen elmenni olyan messzire, mint Lovecraft. Nála még léteznie kell jónak is, nemcsak a rossznak. Léteznie kell a jónak, és segítenie is kell, hiszen elképzelhetetlen, hogy egyedül legyünk, hogy az egész életünk, az egész létünk szükségtelen és értelmetlen legyen, igaz? Ezzel képtelenség szembenézni úgy, hogy az embert végül el ne eméssze az irracionálistól való páni félelem.
Mégis, az az író, aki szerintem a legjobban oldja fel King és Lovecraft szembenállását, az nem más, mint Robert E. Howard.
Mert ő - akárcsak King - teljes egészében átvette a lovecrafti univerzumot, méghozzá úgy, hogy meghagyta egypólusúnak, idegennek és kegyetlennek. De teremtett bele hősöket, akik oda mernek állni a szörnyetegek elé, és kardjukat magasba emelve ordítva nekik esni.
És a rohadt életbe, néha a hősök győznek.
És ez az, ami igazán elképesztő.
Nem mintha bármin is változtatna a győzelmük, de egyetlen porszem egyetlen pillanatig mégis diadalmas volt, és ez a diadal valahogy sokkal több King deus ex machináinál. Mert tele van erővel, és azzal a konok daccal, ami talán valahol az evolúciót, a fejlődést is hajtja a génjeinkben, against all odds.
Lovecraft hősei találkoznak az idegen, gonosz világegyetemmel, és ez a találkozás megöli, vagy megőrjíti őket. King hősei összegyűjtik erejüket, és a jó hatalmak segítségével végül legyőzik a gonoszt. Howard hősei pedig - jó erők híján - fegyvert ragadnak, és a szörnyetegek szemébe köpnek, majd nekik rontanak, hogy elpusztítsák őket, és közben egyáltalán nem törődnek önmagukkal. És inkább meghalnak, de sem meghátrálni, sem megőrülni nem fognak.
És én ezért csodálom őket annyira. Számomra ezek a hősök testesítik meg azt, amivé én is válni akarok egyszer.
Na jó, a kétkezes csatabárd nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése