Emberek között

Amikor dolgozom, emberek között vagyok.

Nem úgy, hogy ott állok közöttük, mint a szalag mellett a csirkebontóban, hanem velük dolgozom.

Néha én kérek, néha tőlem kérnek, néha én utasítok, néha engem utasítanak, néha én szívok, néha én szivatok, de mindig mindig van valaki más, akivel együtt dolgozom.

És én ezt nagyon szeretem.

Amennyire tudom élvezni a magányt, nem a szimpla egyedüllétet, hanem a magányt, olyannyira hihetetlenül tudom élvezni azt is, ha emberek között lehetek, és csapatban dolgozhatok.

Persze ez azért van ám, mert annyi olyan emberrel talákozom, akik szeretnek, és akiket én is szeretek. A kedvükért még azt is elviselem, hogy vannak olyan emberek, akiket nem szeretek annyira. Olyan nincs, akit utálnék, viszont azt hiszem vannak, akik határozottan utálnak, de ez van.

Nem szerethet mindenki, mégha valahol a lelkem mélyén erre is vágyom.

És persze az is bejátszik, hogy ha valakit megszeretsz, akkor az, aki azt a valakit utálja, sajnos téged sem fog kedvelni, hiszen szereted azt, akit ő utál. (Érted? Akkor ismételd el gyorsan háromszor...)

Nem szerethet mindenki.

Csak most már eléggé májer vagyok ahhoz, hogy ezt is el tudjam fogadni, és azt hiszem, végülis megérte. Megérte az, hogy emberek között legyek, ne pedig egyedül. Gyerekként sosem hittem volna, és most lám, itt vagyok.

Bárcsak visszamehetnék, és elmondhatnám ezt annak a kisfiúnak.