Amikor még az "író" címke lógott rajtam

Volt egy időszak az életemben, jó pár évig tartott, amikor napi szinten írtam. Persze most is ezt csinálom ezzel a bloggal, de az más volt. Akkor azért írtam, hogy megjelenjen, talán, valamikor.

És hé, volt ami meg is jelent. Éppen mint ezen a blogon a gondolataim. Nahát, bazmeg, csak nem egy újabb álmom vált valóra?

Akkoriban minden írásom kizárólag fantasy volt, novellák meg regénykezdemények, sci-fi sohasem, mert a sci-fi nem érdekelt. Én világéletemben fantasy geek voltam, nem sci-fi geek. A sci-fi geekek ilyen tudományos arcok, engem meg (akkor még) a tudomány sem érdekelt.

Utólag visszagondolva rohadtul sokat írtam, és nem is rosszul, de soha, egyik írásom sem volt az igazi. Ennek ellenére eltartott pár évig, mire rájöttem, hogy az írás nem nekem való, és lassan de biztosan levedlettem magamról az "író" címkét.

(Egyébként az összes lúzer fasz, akivel akkoriban együtt próbáltunk íróvá válni, ezt tette, kivéve azokat, akik nem. De azok meg nem csak ebben nem változtak, úgyhogy nekik már tökmindegy.)

Szóval megírtam legalább száz novellát, meg legalább egy tucat regénybe belekezdtem, és egyáltalán nem bánom, hogy az összeset kitöröltem már legalább hat éve a picsába. Vannak dolgok amiket el kell temetni, jó mélyre. Nem mintha szégyellném, vagy ilyesmi, de komolytalan marhaság volt az egész.

Érdekes a dolog ezekkel a címkékkel, amiket magára aggat az ember rövidebb-hosszabb időre.

Mindenki nagyon kepeszt azért, hogy legalább egy legyen neki, van, akinek semennyi se elég, és ha valakivel elkezdesz beszélgetni, az első dolog, ami ki fog derülni róla, az a címkéje lesz. Mert akarva-akaratlanul bele fogja tolni az arcodba.

Nem, ez nem a munkáját jelenti, vagy a hobbiját, vagy hogy mit szeret csinálni a legjobban. Nem, ez az a dolog, ami ő maga, vagy inkább ami csak szeretne lenni. Nem mindenki az orvos, aki orvos, ugye érted?

Van aki nagyon össze tud nőni a címkéjével, mert az illik rá, és ő képes azonosulni vele. Persze, ezek egydimenziós emberek, de az az egy dimenzió lehet nagyon is elég. Szeretem az ilyen embereket. Ha nem találkozol velük mondjuk három évig, akkor is úgy tudsz velük leülni dumálni, mintha csak tegnap váltatok volna el, és ha egy darabig hallgatod, rájössz, hogy kurvára nem maradtál le semmiről sem az elmúlt három évben.

Aztán van aki folyton próbálgatja a címkéket. Én is ilyen vagyok voltam. Mindegyikkel eljátszik, van, ami megtetszik neki, az marad, de csak részben, aztán sok-sok szerepjáték után remélhetőleg marad majd valami koherens személyiség, vagy legalább valami, ami annak látszik. Az, hogy ez véletlenül bejátszik a buddhista filozófiában is, csak annál jobb, legalább bele lehet merülni a buddhista címkébe is.

És van aki hiába erőlködik, sohasem jön össze neki egyetlen címke sem, még egy hangyafasznyi időre sem. Nem baj, csak ezek mellé mindig kell valaki, aki megmondja nekik, kicsodák ők, különben kicsúszik a lábuk alól a talaj, és egyszerűen szétesnek. Komolyan, néha úgy képzelem, ezek az emberek, ha nincsen  körülöttük senki, egyszerűen lekapcsolnak, mint a robotok, stand-by-ban vegetálnak, amíg meg nem jelenik a közelükben egy másik élőlény. Nőnől sokkal több ilyet ismerek, de azért férfiból is van, naná.

Utálom a címkéket. Ha tehetném, nekem sosem lenne egy sem, de az meg olyan lenne, mintha nem is léteznék, és attól meg még félek. Úgyhogy.

Nem vagyok még elég buddhista, látod?