A köd megül a hegyen, egész nap nem mozdul. Néha egy része lekalandozik a völgybe, de sosem takarja be egészen. Ilyenkor összekeveredik a tavak felett gomolygó párával, és együtt tolják.
Nem mozdul már semmi.
Csendesen állnak a fák is, napról-napra színesebbek lesznek, de hiába meresztem a szemem minden reggel, sohasem látom a változást, csak úgy egyszerre, hirtelen. Mint ahogyan az ősz is hirtelen érkezett.
Már megszoktam, és kezdem élvezni is ezt a titokzatos, rejtelmes beburkolózást.
Nem félek attól, amit a köd mélye rejthet, de a fantáziámat beindítja. Mindenféle olyat képzelek oda, ami az én fölnőtt világomban már nem létezik, de valahol, egy másik világban még létezhet.
Ilyenkor az estéket is elkezdem szeretni, mert hamarabb érkezik a sötétség, és a köddel együtt még misztikusabbá teszi a vadont. Nemsokára Halloween, és szinte érezni, ahogyan az erők, amelyek ezen a napon kinyílvánítják hatalmukat, már lassan gyülekeznek az árnyak között...
A kis vadonjáróval együtt imádjuk a Halloweent. Tököt faragunk és kitesszük a kerítésre, hadd világítson az éjszakába. Gyertyákat gyújtunk. A kis vadonjáró teleragasztgatja zombis meg szörnyes matricákkal az ablakokat. Csontvázharcosnak öltözik, és a kóbor macskákat meg a fácánokat terrorizálja.
Pont olyan beteg állat, mint az apja, én ennyi idősen a nagyanyám által varrt fekete selyem nindzsaruhámban végeztem ugyanezt a tevékenységet, és én ráadásul a város közepén.
Még egy darabig tartson el az ősz, aztán egye fene, jöhet a tél, mire odaérünk, azt is szeretni fogom.
Végülis fám van bőven, és ha nem fázom, más bajom nem nagyon lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése