Kincskeresés

Nemrégiben elmentünk a kis vadonjáróval a vadonba, kincset keresni.

Nem bíztam a véletlenre a dolgot, előző nap reggel előbb indultam munkába, a csomagtartóba meg szépen bedobtam az ásót, meg azt a doboz Legot, ami a kincs lesz majd. Kizúztam az erdőbe, és elástam, baz.

Igyekeztem jól megjegyezni, hogy hová, és szerencsére másnap, egy kellően réginek tűnő térképpel felszerelkezve sikeresen meg is találtuk a "kincset". A kis vadonjáró persze határtalanul boldog volt, és már másnap akart volna menni a következő kincskeresésre, én meg szívhattam a fogamat, hogy mit találjak ki neki, miért nem lehet minden nap kincset keresni.

Mert sajnos nem lehet. Bármennyire szeretnék én is így élni, mint egy gyerek, napról-napra, együtt a kis vadonjáróval, mint valami idősebb és ifjabb Henry Jones, csak menni, utazni, felfedezni, és rejtélyeket megfejteni, és persze rálelni az elhagyott, elveszettnek hitt varázslatos kincsekre.

Nagyon jó élet lenne.

A kis vadonjáró fejében ez még így történik, persze van időnként egy kis ovi is, meg iskolafoci, meg rokonlátogatás, meg a kötelező hétköznapi dolgok, de mindez csak mellékes, a játék és a kaland a lényeg és az élet még arról szól.

Szerencsére belőlem nem lett az a fajta fölnőtt, aki a partvisnyelet a seggében hordja, és akinek a fantázia szó a bőrszerkós szexet meg a színes koktélokat jelenti, de már így is fényévekre vagyok az ötéves kisfiamtól, pedig csak huszonnyolc év választ el minket valójában.

Szeretnék megőrizni a lehető legtöbbet gyermekkori önmagamból egész életemen át. Ez nagyon fontos. Még úgy is, ha tudom, hogy gyereknek lenni azt is jelenti, hogy a felnőttek folyton becsapnak. Éjjel, amikor alszom, előkészítik nekem a csodát, és reggel eljátsszák, hogy maguk is meglepődnek. Igyekeznek megóvni engem a kegyetlen valóságtól. Azt hazudják, hogy van télapó, húsvéti nyuszi, isten. Nem engedik, hogy mindent lássak, megpróbálják lepellel elfedni azt, amiről azt gondolják, árthat nekem. Igyekeznek minél tovább a varázsvilágban tartani, távol attól a világtól, amiben ők élnek nap mint nap.

Ha egymással tennék ugyanezt, valószínűleg beleőrülnének.

Igen, minden normális felnőtt irigyli a gyerekeket.

És minden normális gyerek alig várja, hoogy felnőjön.

Mert onnan nézve ez a csodavilág, de mi már látjuk innen, hogy valójában mindig is az volt az igazán csodálatos.

Az egyetlen megoldás: minél többet megőrizni gyermeki önmagunkból. Sohasem felnőni teljesen. Mindig maradjon kincs, amit még meg kell keresni, mindig maradjon még rejtély, amit fel kell deríteni, királylány, akit meg kell menteni, sárkány, amit le kell győzni, birodalom, amit meg kell hódítani.

És én felkelek korábban holnap is, és bedobom a kocsiba az ásót, meg a kincset, megyek és elásom. Hogy aztán megtalálhassunk együtt. Újra és újra.

Mikor gyerek voltam, nekem meséltek, s lám, most már én vagyok az, aki a meséket megteremtem.

Végül mégis megérte felnőni, barátom.