De Profundis

Érdekes, hogy az emberek annyira félnek a gödör mélyétől. Legalább annyira, mint a haláltól. Ha egyszer lecsúszom, ha egyszer lesüllyedek, ha egyszer kiesem, ha a tönk szélére kerülök...

Olyankor még imádkoznak is. A mélységből. Mert onnan aztán ki kell jutni, mindenáron, fel a magasba, vissza a zistenkéhez.

Hát én nem tudom, én már egy ideje lefelé csúszok, lassan elérem a gödör alját, és tudod mit?

Legalább hosszú idő után végre igazán ellazulhatok.

Mert most még görcsben vagyok, és belevájom a körmeimet a dolgokba, egészen amíg csak vér nem ömlik a kezeimből, és nem akarom az istennek sem elengedni azt a néhány dolgot, amit pedig már nagyon el kéne, a kurva életbe.

És ezek a dolgok - és leginkább mert én nem engedem el őket - szépen lassan, óvatosan de biztosan húznak lefelé. A mélybe.

De most már úgy vagyok vele, hogy ha már eddig eljutottam, megnézem mi van a gödör legmélyén.

Mert pár dolog biztos - ha onnan már nincs lejjebb, egyrészt megnézhetem végre, ki az, aki akkor vagyok, ha nincs már semmim és senkim sem, másrészt pedig ha nincs lejjebb, akkor nyugodtan le is fekhetek, vége a lefelé csúszásnak, vége a mozgásnak, vége a feszítésnek, vége az erőlködésnek. Odalent elég lesz csak lenni. És egyben ez lesz a legnagyobb kihívás is.

Kicsit olyan lesz, mintha meghalnék - mondta régen a kisherceg, és én valóban azt hittem akkor, hogy meghalt, pedig csak hazament.

Odalent, a gödör alján kegyetlen lesz, de nem félek tőle, mint ahogy a haláltól sem félek, már ha ez a halál. Sőt, meg akarom látni, mi van a legmélyén. Mert azt tudom, hogy nem az ördög, az ördög idefent van, a lehető legközelebb Istenhez.

Odalent nem lesz senki más, csak én, és ez akár borzalmas is lehet. Olyan borzalmas, hogy elfog a jeges iszonyat, és páni félelemben csak szabadulni akarok majd, de vaksötét lesz, nem lesz hová mennem, ezért a földre zuhanok majd, és zokogva kiáltom, hogy a mélységből szabadíts meg engem, Istenem, meg ilyeneket.

Kár, hogy nem hiszek Istenben.

Úgyhogy teljesen felesleges is a rémüldözés. Nem lesz ott senki más, csak én. Egyedül leszek, teljes nyugalomban, és nekem se az egyedülléttel, se a teljes nyugalommal nincs az égvilágon semmi bajom sem. Sőt. Ha csak odalenn találom meg, addig ott maradok, amíg teljesen fel nem töltekeztem vele.

És ha találkoztam odalent azzal a valakivel, és elég időt eltöltöttem vele, és már tudni fogom, hogy merre tovább, csak akkor fogok feljönni. Nem lesz itt semmiféle mászás, meg ásás, meg kepesztés, meg út, ami önmagáért értékes, meg kisfaszom - csak kinyitom a szemem, és újra idefenn leszek. Mert az út, az odalent van, a gödör legmélyén. Amit egyébként mindenkinek meg kéne járnia, mert hogy a pokolba tudnál Isten szemébe nézni amikor meghalsz, ha sosem jártál odalent, ahol még a Sátán is retteg?

Nem, barátom, szépen végigmegyünk ezen. Igen, harminchárom évesen, mikor máskor? Korábban nem volt meg az erőm, később pedig már nem lesz bátorságom teljesen alászállni. Még később pedig már félbolond ágybahugyozó vén fasz leszek, és akkor már régen nem lesz fenn és lenn, csak valami szürke kavargás. Nem, azt nem várom meg vele.

"Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony."

De aztán feljövök, már csak azért is, hogy elmeséljem, mit láttam odalenn.