A reggeli zombi-fázis

Sokan azt gondolják rólam, hogy csak azért, mert képes vagyok mindennap reggel hatkor kimenni súlyzózni a hátsó kertbe, én biztos valami szupermen vagyok, akinél kimarad a reggeli kábaság, ébredezés, csakmégötperc. Akinek ha megszólal a vekker, felpattannak a szemei, felugrik (dupla szaltóval, plafonig) és vidáman visítva kirohan a hóviharba egyszál kisgatyában, megragadja a rudat, és lelkesen jódlizva fekvenyom kettő mázsával, bemelegítés nélkül.

Hát nem. Kurvára nem.

Valójában egy fél óra vakaródzás nekem is kell (ÉS A KÁÁÁVÉÉÉÉÉ), mire képes vagyok teljesen a súlyzózásra összpontosítani. A csakmégötperc minden egyes reggelen megvan, és félek tőle, most, hogy egyre hűvösebb van, lesz még belőle tizenöt perc is.

De a lényeg úgyis az, hogy minden reggel meglegyen az edzés, minden más körülmény mellékes. Meg ami nem öl meg, az megöl később, az megerősít, mint tudjuk.

Szerencse, hogy van a kis vadonjáró, miatta kell időben befejeznem az edzést minden reggel, mert ha ő felébred, akkor vége van, vele kell lenni, nincs mese. Ő még elég kicsi ahhoz, hogy őszintén, tiszat szívből leszarjon minden mást.

Amúgy észrevetted már, hogy kora reggel minden egyes dolog sokkal tovább tart, mint mondjuk este? Sokszor már inkább este lefőzöm a másnap reggeli kávét, meg megborotválkozom, még a ruhámat is kikészítem baszki, mert reggel annyival tovább tart minden.

Kivéve nyáron, a nyári reggel gyönyörű, és kedves, és barátságos, és a nap legjobb része.

Az év többi részén meg... hát az meg csak eltelik majd.