Az utóbbi napokban hihetetlenül hosszú, részletes, lenyűgöző álmaim voltak. Valószínűleg azért, mert nagyon sok minden dolgozik bennem, amit igyekszem félretenni, pedig nem kéne.
Másrészt meg azért, mert legalább egy órával tovább alszom reggelente, és ebbe az egy órába éppen belefér egy néha több napnyi hosszúságúnak is érzékelt álom.
Az egyik része arról szólt, amiről mostanában a legtöbb álmom - hogy le kellene zárnom már ezt, tovább kellene már lépnem ebből. Igen, meg fogom tenni. De most még képtelennek érzem magam rá. Nem tudom felfogni, megragadni, elhinni a következményeket. Félek a változástól, még akkor is, ha tudom, hogy minden rendben lesz, ha másért nem, hát azért, mert én én vagyok, és ezt többé már senki és semmi nem veheti el tőlem.
Az álmom másik részében titkosügynök voltam Indonéziában. Nem röhög, nagyon necces volt, lőttek is rám, meg minden. Tetőn üldöztem egy fickót olyan parkour-ösen, aki ellopta a fényképezőgépemet (ami egyébként a valódi, evilági fényképezőmmel volt azonos), és a végén diktátorokat lőttünk halomra géppuskával. Volt árulás, hűséges társ elvesztése, ujjlenyomat törölgetés, bújkálás, és kurva meleg. És Indonézia.
A végén meg teljes győzelem, mint mindig. Látod? Mert mindig jó a vége. Ezért nem kellene félnem a jövőtől, bármit hozzon is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése