Everybody has a script in Hollywood

Sokszor álmodok nagyon jó történeteket. Ugyan most éjszaka éppen rémálmom volt, és ettől legalább két óráig tíz percig nem akaródzott kimenni pisálni, de végül győzött bennem a harcos, és eljutottam a fürdőszobáig.

Na mindezt csak azért írom, mert általában, nem csak az álmok miatt, mindig van pár jó történet a fejemben. Illetve szerintem jó történet. Még abban az időben tanultam meg megőrizni és forgatni magamban a jó történeteket, amikor író voltam. (Tudod, a címke, a címke kurva fontos).

És ezzel nincs is semmi baj, mert ha van egy jó történet, leírom és kész. A szavakkal tudok bánni. A képregényekkel már bajban vagyok. Ha vannak jó képi ötleteim egy történethez, már kerítenem kell egy rajzolót, szerencsére van egy barátom, aki bármikor kapható ilyesmire. Főleg az idióta poénos képregények esetében, Conant már nem hajlandó rajzolni nekem a kis ribanc.

Képeket amúgy nem szoktam megálmodni, én tényleg csak a szavak embere vagyok. A zenével elszórakoztam akkoriban, amikor gitározni tanultam, írtam pár egyszerűbb dalt, de ott is inkább a szövegírás ment könnyen, mert azt értettem.

Színdarabot és forgatókönyvet is írtam már, csak úgy szórakozásképpen. És a színdarabokkal sincs semmi bajom, mert színészkedni a lelkem mélyén mindig imádtam, sőt, életem során párszor előfordultam már színpadon, és mindig élveztem. A cégnél előadni is nagyon szeretek.

Az egyetlen valódi problémám a forgatókönyvekkel van - megálmodom, leírom, de hogy a francba lesz ebből valaha is film? Olyan jó lenne már csak poénból is leforgatni pár rövidebb darabot, de egy film az poénnak is, igazinak is 'szott drága. És persze elég sok ember kell hozzá. De egyszer akkor is lesz saját filmem, az kurvaélet.

És természetesen szerepelni is fogok benne.

Edzésnapló 5.

Na, engem is utolért a módszeres csávók végzete, és végülis csinálok én is A hetet meg B hetet az edzéstervemben.

Nem azért, mert nem fejlődök elég jól. Elég jól fejlődök minden edzésvarázslat nélkül is.

Hanem azért, mert így hat edzésnap helyett csak öt lesz, és nekem most a télbe menet kell a több pihenés. Ráadásul nem vagyok biztos benne, hogy nem fog dobni a fejlődésemen a több pihenés. (De, tuti fog).

A több pihenésen kívül kicsit több változatosságot is tudok így csempészni az edzésbe, ami megint csak hasznos dolog.

Mark Rippetoe is azt mondja, hogy így csináljam, tehát még egy pont ide.

A gyakorlatokon természetesen nem változtatok, maradok a minimalista erőedzésnél, amíg csak a halál el nem választ a fekvepadtól. Sőt, bazmeg, egy fekpad alakú koporsóban temessenek el, és négy erőemelő vigyen a ravatalra. És a sírkövemen pedig... na jól van, ezt most abbahagyom. Úgyis elkaparnak majd valahol elégetnek és szétszórnak a szerzetesek, akkor meg kár ezen pörögni, nem igaz?

Már megint szóba került valahol ez a gyúrás/súlyemelés dolog, és én megint türelmesen elmagyaráztam, hogy a gyúrás, a.k.a. testépítés az az, amikor valahogy ki akarsz nézni - ellenben a súlyemelés a.k.a. súlyemelés az az, amikor egyre nagyobb súlyokat akarsz mozgatni. És nem csak úgy körbe-körbe a kertben, mint egy idióta erőember, hanem meghatározott gyakorlatok vannak, ellentétben a testépítéssel, mert testet azt építhetsz két öreg traktor szétszerelt alkatrészeivel is, de a súlyemelés gyakorlatai (akár olimpiai, akár erőemelés) bezony kötöttek.

De hát próbáld ezt kifejteni pár bebaszott bölcsésznek öregem...

Személyi edzés

Azt kérdezte egy barátom, hogy miért nem vagyok személyi edző, ha már úgyis annyit tudok az edzésről?

Hát több okból.

Egyrészt mert nem szívesen dolgozom ugyanannyit negyedannyi pénzért. Ez, gondolom, érthető.

Másrészt - és ezt már nehezebb részletezni valakinek, aki nem ismeri a személyi edzés világát, viszont már kurva sok pálinkát megivott - ez nem egy könnyű szakma. Azt hiszem, személyi edzőnek lenni, és jól megélni belőle nehezebb dolog annál, mint amit most csinálok, pedig sokszor az is kurva nehéz.

Nézegetem a személyi edzők honlapjait, és arra gondolok, hogy bizony elég sok idő eltelt már azóta, hogy én utoljára személyi edzővel beszélgettem. Úgy is mondhatnám, sok víz lefolyt a Dunán.

Első dolog, mint mindenben a világon, itt is a marketing. Miért mennének hozzád, miért választanának éppen téged az emberek? És ha megtették, veled maradnak-e? Lesz-e folyamatosan elég embered, és lesz-e folyamatosan elég időd rájuk?

Ha kiszámolom azt, hogy hány ember kell ahhoz, hogy eltartson egy személyi edzőt, bizony pofátlanul sokat kell kérni ahhoz, és a felét zsebbe hogy működjön a dolog.

Ez persze mind nem baj. A baj az, hogy elég jónak kell lenni.

Szerintem ez a következőket jelenti: először is te magad kurva jól nézel ki, és olyan erőt és magabiztosságot sugárzol magadból, hogy aki meglát, arra gondoljon: én is ilyen akarok lenni bazmeg.

Aztán pedig képesnek kell lenned arra, hogy megértesd a husi kis irodapatkánnyal, hogy ő sajnos sosem lehet ilyen, de a legjobbat azért még kihozhatja magából.

És ez a legnehezebb az egészben. Álmokat árulni könnyű, eladni őket könnyű, de valóra váltani őket nehéz. A legelső dolog mindig az, hogy megtanítsd az embereket arra, hogy olyat álmodjanak, amit valóra is válthatnak, a te segítségeddel persze.

Mert pszichológus vagy. És ezt a részét is ki kell tanulni, nem fog menni zsigerből.

Ha ez megvan, akkor már csak az edzéselméletet kell kurvára tudnod, a táplálkozáselméletet, meg a pihenéselméletet (a.k.a. a henyélés művészete, aki nem ért hozzá, abból sosem lesz valaki). És a legjobb, ha mindegyikből a legjobbat tudod. Ehhez neked magadnak is folyton gyakorolnod, keresned, fejlődnöd kell. És komolyan venni, tudod, mint egy életmódot. Nem bagózhatsz, nem ihatsz, nem tolhatod a cuccot.

VAGY baszol az egészre, és megpróbálsz megélni valahogy. Mert így is lehet, sőt, így a legkönnyebb.

Én tudom, hogy jó személyi edző lennék, mert szeretem az embereket, és ezzel kezdődik és végződik az egész. Ami közötte van, az a megfelelő információk begyűjtése, és átadása, és én abban is jó vagyok.

Csak pénzem, az nincs még elég ahhoz, hogy ilyesmit csináljak. Mert éhen is döglenék tőle.

De majd egyszer, vadonjáró.

Kalandok a vadonban 3.

Néha az anyatermészet is kedveli a sokkterápiát.

Ma például kinéztem az ablakon, és szakadt a hó. Sőt bazmeg, még mindig szakad. Úgy szakad, mintha jövő áprilisig abba sem akarná hagyni.

És hiába kezd el azonnal olvadni amint földet ér, csak jönnek és jönnek azok a kis gecik odafenről.

Igen, a szakadó hóban súlyzózás egy életérzés, de én azért még vártam volna vele legalább... eh, mindegy.

Sapka, sál, kesztyű, és irány fekvenyomni.

Csak előtte még gyorsan megnézem a training montage-t a Rocky IV-ből. És te is.

11. zen történet

A mestertől egyszer megkérdezte egy tanítványa:

- Mester, hogyan érthetem meg a legkönnyebben a zent?

Hszüe-Seng így felelt:

- Amikor leesett a hó, elcsitul a szél, a hegytetőn magányos fenyő nézi a teliholdat.

Ilyenkor a vadonban

A köd megül a hegyen, egész nap nem mozdul. Néha egy része lekalandozik a völgybe, de sosem takarja be egészen. Ilyenkor összekeveredik a tavak felett gomolygó párával, és együtt tolják.

Nem mozdul már semmi.

Csendesen állnak a fák is, napról-napra színesebbek lesznek, de hiába meresztem a szemem minden reggel, sohasem látom a változást, csak úgy egyszerre, hirtelen. Mint ahogyan az ősz is hirtelen érkezett.

Már megszoktam, és kezdem élvezni is ezt a titokzatos, rejtelmes beburkolózást.

Nem félek attól, amit a köd mélye rejthet, de a fantáziámat beindítja. Mindenféle olyat képzelek oda, ami az én fölnőtt világomban már nem létezik, de valahol, egy másik világban még létezhet.

Ilyenkor az estéket is elkezdem szeretni, mert hamarabb érkezik a sötétség, és a köddel együtt még misztikusabbá teszi a vadont. Nemsokára Halloween, és szinte érezni, ahogyan az erők, amelyek ezen a napon kinyílvánítják hatalmukat, már lassan gyülekeznek az árnyak között...

A kis vadonjáróval együtt imádjuk a Halloweent. Tököt faragunk és kitesszük a kerítésre, hadd világítson az éjszakába. Gyertyákat gyújtunk. A kis vadonjáró teleragasztgatja zombis meg szörnyes matricákkal az ablakokat. Csontvázharcosnak öltözik, és a kóbor macskákat meg a fácánokat terrorizálja.

Pont olyan beteg állat, mint az apja, én ennyi idősen a nagyanyám által varrt fekete selyem nindzsaruhámban végeztem ugyanezt a tevékenységet, és én ráadásul a város közepén.

Még egy darabig tartson el az ősz, aztán egye fene, jöhet a tél, mire odaérünk, azt is szeretni fogom.

Végülis fám van bőven, és ha nem fázom, más bajom nem nagyon lehet.

Emberek között

Amikor dolgozom, emberek között vagyok.

Nem úgy, hogy ott állok közöttük, mint a szalag mellett a csirkebontóban, hanem velük dolgozom.

Néha én kérek, néha tőlem kérnek, néha én utasítok, néha engem utasítanak, néha én szívok, néha én szivatok, de mindig mindig van valaki más, akivel együtt dolgozom.

És én ezt nagyon szeretem.

Amennyire tudom élvezni a magányt, nem a szimpla egyedüllétet, hanem a magányt, olyannyira hihetetlenül tudom élvezni azt is, ha emberek között lehetek, és csapatban dolgozhatok.

Persze ez azért van ám, mert annyi olyan emberrel talákozom, akik szeretnek, és akiket én is szeretek. A kedvükért még azt is elviselem, hogy vannak olyan emberek, akiket nem szeretek annyira. Olyan nincs, akit utálnék, viszont azt hiszem vannak, akik határozottan utálnak, de ez van.

Nem szerethet mindenki, mégha valahol a lelkem mélyén erre is vágyom.

És persze az is bejátszik, hogy ha valakit megszeretsz, akkor az, aki azt a valakit utálja, sajnos téged sem fog kedvelni, hiszen szereted azt, akit ő utál. (Érted? Akkor ismételd el gyorsan háromszor...)

Nem szerethet mindenki.

Csak most már eléggé májer vagyok ahhoz, hogy ezt is el tudjam fogadni, és azt hiszem, végülis megérte. Megérte az, hogy emberek között legyek, ne pedig egyedül. Gyerekként sosem hittem volna, és most lám, itt vagyok.

Bárcsak visszamehetnék, és elmondhatnám ezt annak a kisfiúnak.

Álmoskönyv 3.

Amennyire szét vagyok mostanában stresszelve, általában a munkámról álmodom, persze mindenféle kalandos elemekkel megfűszerezve, a lá Vadonjáró. Szóval olyan, mint a való életben, csak több a lövöldözés, meg az akrobatika benne. Bár az lassan élőben is bejátszik.

A ma éjszaka viszont elképesztően kellemes álommal lepett meg. Vagyis leptem meg én magam tudatilag, érted. Tudatalattilag. Vagy miafaszom.

Többször úgy nevettem álmomban, hogy felébredtem rá. Nagy társaságban voltam, kedvenc rpg-s geekjeim között, ahol mindig olyan jó lenni, mert a többségük olyan távol van a fölnőttek világának szomorú valóságától, amennyire az fizikailag és lelkileg lehetséges. Már, úgy, hogy még azért tudjanak funkcionálni.

És én hihetetlenül szeretem ezeket az embereket. Persze, hiszen én is ilyen vagyok. Ilyen vagyok? Nem egészen, de ilyen szeretnék a legjobban lenni, és ezeket a dolgokat szeretem a legjobban önmagamban. Érdekes, hogy ők meg pont azért irigyelnek, amivel a legtöbbre vittem a fölnőttek világában, és ami a legkevésbé tett boldoggá. De így megy ez.

És ott volt a Csaj is, akit mostanában a legjobban szeretek, és ő maga volt az, és tökéletesen beleillett a társaságba.

Köszönöm ezt az álmot, nagyon jó volt megálmodni, és jobban érzem magam most, hogy már felébredtem. Még mindig vigyorgok.

Értem azt is, hogy mire van szükségem. Meglesz, csak még kicsit várj.

Türelem szép álmokat terem.

Kincskeresés

Nemrégiben elmentünk a kis vadonjáróval a vadonba, kincset keresni.

Nem bíztam a véletlenre a dolgot, előző nap reggel előbb indultam munkába, a csomagtartóba meg szépen bedobtam az ásót, meg azt a doboz Legot, ami a kincs lesz majd. Kizúztam az erdőbe, és elástam, baz.

Igyekeztem jól megjegyezni, hogy hová, és szerencsére másnap, egy kellően réginek tűnő térképpel felszerelkezve sikeresen meg is találtuk a "kincset". A kis vadonjáró persze határtalanul boldog volt, és már másnap akart volna menni a következő kincskeresésre, én meg szívhattam a fogamat, hogy mit találjak ki neki, miért nem lehet minden nap kincset keresni.

Mert sajnos nem lehet. Bármennyire szeretnék én is így élni, mint egy gyerek, napról-napra, együtt a kis vadonjáróval, mint valami idősebb és ifjabb Henry Jones, csak menni, utazni, felfedezni, és rejtélyeket megfejteni, és persze rálelni az elhagyott, elveszettnek hitt varázslatos kincsekre.

Nagyon jó élet lenne.

A kis vadonjáró fejében ez még így történik, persze van időnként egy kis ovi is, meg iskolafoci, meg rokonlátogatás, meg a kötelező hétköznapi dolgok, de mindez csak mellékes, a játék és a kaland a lényeg és az élet még arról szól.

Szerencsére belőlem nem lett az a fajta fölnőtt, aki a partvisnyelet a seggében hordja, és akinek a fantázia szó a bőrszerkós szexet meg a színes koktélokat jelenti, de már így is fényévekre vagyok az ötéves kisfiamtól, pedig csak huszonnyolc év választ el minket valójában.

Szeretnék megőrizni a lehető legtöbbet gyermekkori önmagamból egész életemen át. Ez nagyon fontos. Még úgy is, ha tudom, hogy gyereknek lenni azt is jelenti, hogy a felnőttek folyton becsapnak. Éjjel, amikor alszom, előkészítik nekem a csodát, és reggel eljátsszák, hogy maguk is meglepődnek. Igyekeznek megóvni engem a kegyetlen valóságtól. Azt hazudják, hogy van télapó, húsvéti nyuszi, isten. Nem engedik, hogy mindent lássak, megpróbálják lepellel elfedni azt, amiről azt gondolják, árthat nekem. Igyekeznek minél tovább a varázsvilágban tartani, távol attól a világtól, amiben ők élnek nap mint nap.

Ha egymással tennék ugyanezt, valószínűleg beleőrülnének.

Igen, minden normális felnőtt irigyli a gyerekeket.

És minden normális gyerek alig várja, hoogy felnőjön.

Mert onnan nézve ez a csodavilág, de mi már látjuk innen, hogy valójában mindig is az volt az igazán csodálatos.

Az egyetlen megoldás: minél többet megőrizni gyermeki önmagunkból. Sohasem felnőni teljesen. Mindig maradjon kincs, amit még meg kell keresni, mindig maradjon még rejtély, amit fel kell deríteni, királylány, akit meg kell menteni, sárkány, amit le kell győzni, birodalom, amit meg kell hódítani.

És én felkelek korábban holnap is, és bedobom a kocsiba az ásót, meg a kincset, megyek és elásom. Hogy aztán megtalálhassunk együtt. Újra és újra.

Mikor gyerek voltam, nekem meséltek, s lám, most már én vagyok az, aki a meséket megteremtem.

Végül mégis megérte felnőni, barátom.

De Profundis

Érdekes, hogy az emberek annyira félnek a gödör mélyétől. Legalább annyira, mint a haláltól. Ha egyszer lecsúszom, ha egyszer lesüllyedek, ha egyszer kiesem, ha a tönk szélére kerülök...

Olyankor még imádkoznak is. A mélységből. Mert onnan aztán ki kell jutni, mindenáron, fel a magasba, vissza a zistenkéhez.

Hát én nem tudom, én már egy ideje lefelé csúszok, lassan elérem a gödör alját, és tudod mit?

Legalább hosszú idő után végre igazán ellazulhatok.

Mert most még görcsben vagyok, és belevájom a körmeimet a dolgokba, egészen amíg csak vér nem ömlik a kezeimből, és nem akarom az istennek sem elengedni azt a néhány dolgot, amit pedig már nagyon el kéne, a kurva életbe.

És ezek a dolgok - és leginkább mert én nem engedem el őket - szépen lassan, óvatosan de biztosan húznak lefelé. A mélybe.

De most már úgy vagyok vele, hogy ha már eddig eljutottam, megnézem mi van a gödör legmélyén.

Mert pár dolog biztos - ha onnan már nincs lejjebb, egyrészt megnézhetem végre, ki az, aki akkor vagyok, ha nincs már semmim és senkim sem, másrészt pedig ha nincs lejjebb, akkor nyugodtan le is fekhetek, vége a lefelé csúszásnak, vége a mozgásnak, vége a feszítésnek, vége az erőlködésnek. Odalent elég lesz csak lenni. És egyben ez lesz a legnagyobb kihívás is.

Kicsit olyan lesz, mintha meghalnék - mondta régen a kisherceg, és én valóban azt hittem akkor, hogy meghalt, pedig csak hazament.

Odalent, a gödör alján kegyetlen lesz, de nem félek tőle, mint ahogy a haláltól sem félek, már ha ez a halál. Sőt, meg akarom látni, mi van a legmélyén. Mert azt tudom, hogy nem az ördög, az ördög idefent van, a lehető legközelebb Istenhez.

Odalent nem lesz senki más, csak én, és ez akár borzalmas is lehet. Olyan borzalmas, hogy elfog a jeges iszonyat, és páni félelemben csak szabadulni akarok majd, de vaksötét lesz, nem lesz hová mennem, ezért a földre zuhanok majd, és zokogva kiáltom, hogy a mélységből szabadíts meg engem, Istenem, meg ilyeneket.

Kár, hogy nem hiszek Istenben.

Úgyhogy teljesen felesleges is a rémüldözés. Nem lesz ott senki más, csak én. Egyedül leszek, teljes nyugalomban, és nekem se az egyedülléttel, se a teljes nyugalommal nincs az égvilágon semmi bajom sem. Sőt. Ha csak odalenn találom meg, addig ott maradok, amíg teljesen fel nem töltekeztem vele.

És ha találkoztam odalent azzal a valakivel, és elég időt eltöltöttem vele, és már tudni fogom, hogy merre tovább, csak akkor fogok feljönni. Nem lesz itt semmiféle mászás, meg ásás, meg kepesztés, meg út, ami önmagáért értékes, meg kisfaszom - csak kinyitom a szemem, és újra idefenn leszek. Mert az út, az odalent van, a gödör legmélyén. Amit egyébként mindenkinek meg kéne járnia, mert hogy a pokolba tudnál Isten szemébe nézni amikor meghalsz, ha sosem jártál odalent, ahol még a Sátán is retteg?

Nem, barátom, szépen végigmegyünk ezen. Igen, harminchárom évesen, mikor máskor? Korábban nem volt meg az erőm, később pedig már nem lesz bátorságom teljesen alászállni. Még később pedig már félbolond ágybahugyozó vén fasz leszek, és akkor már régen nem lesz fenn és lenn, csak valami szürke kavargás. Nem, azt nem várom meg vele.

"Olyan leszek majd, mintha valami bajom volna... egy kicsit olyan, mintha meghalnék. Úgy bizony."

De aztán feljövök, már csak azért is, hogy elmeséljem, mit láttam odalenn.

10. zen történet

Hszüe-Sengtől egyszer megkérdezte valaki, hogy mi az élet értelme. A mester mély levegőt vett, majd lassan, hosszan kilélegzett.

Psyché

Van egy nőtípus, aki elképesztő módon vonzódik hozzám. Sokáig azt hittem, véletlen, és nem foglalkoztam vele. Aztán már legalább a nyolcadik volt éppen olyan, amikor nem tudtam már nem észrevenni.

Figyelni kezdtem erre a dologra. Azt is megfigyeltem, hogy szinte mindig összefügg más, egyéb közös jellemzőkkel. Nem, nem a külsőről beszélek, ezek a lányok (nők) mind egészen másképpen néznek ki, más alkatok, más fenotípusok.

Nem, a lényeg belül van. Nem fogom megmondani, mi ez a dolog, mert még nem alakult ki egészen az elméletem. Amiről szó van, az csak annyi, hogy akiben ez megvan, az valami hihetetlen erővel tapadni kezd hozzám, szinte az első pillanattól fogva. És ami kurva fontos: a dolog nem kölcsönös, semmi köze nincs ahhoz, hogy nekem tetszik-e az adott lány. Anélkül is működik.

Csak látszatra, külsőre nem indul be a dolog. (Mondtam már hogy nem vagyok fotogén, igaz? Igaz, bazmeg.) Kell hozzá néhány percnyi beszélgetés, aztán egyszerre hatni kezd rajtuk, és onnantól kezdve megállíthatatlan. Mindegy, hogy a lány férjnél van, mindegy, hogy másba szerelmes, mindegy, hogy leszbikus (na jó, ez az egy nem mindegy), ha egyszer beüt a dolog, végük van. Eddig a nyolcból (vagy talán volt több ilyen is, de akkor még nem tudtam) egyik sem tudott ellenállni neki, pedig a többségük éppen kapcsolatban volt.

Elmesélem a legutóbbit, mert ez kiválóan példázza az eddigieket is, de most először volt alkalmam igazán alaposan megfigyelni.

Jött egy új lány a céghez. Előfordul, a mi cégünknél csak Darth Vader zászlóshajóján nagyobb a fluktuáció. Évek óta házas a csaj, gyerek kicsi, standard élet, semmi extra. Nem az esetem, úgyhogy nem nyomultam rá. Csak egyszerűen kedves voltam, de én mindig mindenkihez kedves vagyok, ez nálam alap.

Néha beszélgettünk, ha éppen én is az irodában voltam. Ennyi.

Aztán egyszercsak észrevettem, hogy rám tapadt. A vicces az, hogy a másik (egyik-másik, höhö) lány viselkedéséből tűnt fel (aki egyébként már lejátszott téma, csak ő hevesen kepeszt ez ellen, nem mellesleg ő is abba a bizonyos típusba tartozik). Az ő féltékenysége ébresztett rá, hogy ez az új lány bizony rám van kattanva.

És most jön a spéci dolog.

Soha nem úgy kattannak rám, egyszer sem, hogy "hú, de jó faszi, de király lenne az arcára ülni, vaze!" Hanem bújni kezdenek. Ne röhögj, bazmeg, tényleg. Először mintegy véletlenül hozzám érnek. Aztán tapogatnak. Mellém ülnek. Egyre közelebb húzódnak. A vállamra, hátamra hajtják a fejüket. Egy pohár sör után meg már úgy lehet smárolni velük, mint az állat. Szoktam is, mert kurva jó, és az ember ne tagadja meg magától a kurva jó dolgokat.

És az egész önkéntelen, mindig. Ezek ezt nem döntik el. Nem ribancok, mert mindig kiderül, hogy mással ezt nem csinálják. Legalábbis ez a típus. (A kurvák az más téma, azoknál egyrészt nem önkéntelen a dolog, másrészt azok azt akarják, hogy keményen megdugják őket).

Szóval a dolog egyszerűen megtörténik, és ha én nem figyelek kurvára oda, akkor gyorsan eldurvulnak a dolgok. Be tudom kavarni ezeket a lányokat, de nem szívesen vagyok családgyilkos. Lelkiismeret-furdalásom van. (Ezt egyáltalán kötőjellel kell írni???)

Egy barátnőm azt mondta, basszak rá, felnőtt emberek vagyunk, és mindenkinek kell hogy legyen elég esze ahhoz, hogy helyesen döntsön, de azt hiszem, ő nem érti egészen. Ezeknél a csajoknál ez nem tudatos, és mire észbe kapnak már késő, kivéve ha én észnél maradok.

Hát ez van, öregem.

De még nem teljes a kép. Két dologra még kíváncsi vagyok.

Az egyik, hogy pontosítani szeretném azt a bizonyos dolgot, ami ezekben a lányokban megvan. Illetve, azt, ami nincs, mert valaminek a hiányáról van szó. Lehet hogy egy pszichológus barátom véleményét is kikérem, és ha igazam van, esküszöm bazmeg könyvet írok. De cikket minimum.

A másik dolog, hogy látnom kell azt is, hogy azoknál a lányoknál, akik ennek a típusnak éppen az ellenkezői, hatástalan marad a különös vonzerőm. Ha őrájuk képtelen vagyok hatni - de érted, csak alapból, tehát semmi nyomulás, csak önmagamat adhatom, alapjáraton - akkor kétszeresen is igazoltam az elméletemet.

Aztán nincs más hátra, mint a kettősvak teszt publikálni a tézist. Azon is elgondolkodtam persze, hogy ha mindenben igazam van, akkor mi a fasz is van?

Erre a kérdésre egyelőre még nincs válaszom. Hacsak az nem, hogy némá, kifejlesztettem magamnak egy tuti módszert arra, hogy sose legyen üres az ágyam, és ha ettől örökkévaló nem is leszek, legalább a napi időnkénti sikerélmény megvan.

Jaj de jó nekem.

És azt is tudod, hogy ezt az egészet a tudományért teszem, ugye?

Az egy, izé, a három gyűrű

Próbáld meg megmagyarázni egy ötéves gyereknek, hogy az Egy Gyűrűből miért van mindjárt három a Lego Gyűrűk Ura dobozban.

Megpróbáltam a mítoszt életben tartva elmesélni, hogy hát ez egy ilyen hangyafasznyi kicsi alkatrész, és az emberek biztosan szarrá perelnék a Lego-t nagyon szomorúak lennének, ha az az egy kicsi alkatrész véletlenül elveszne, ezért van több.

Mire az ötéves kis vadonjáró megkérdezte, hogy tényleg, de akkor Szauron miért nem készített többet is az Egy Gyűrűből, és erre már én sem tudtam mit mondani, de ilyenkor mindig megfogadom, hogy egyszer írok én is fantasyt, és abban esküszöm nem lesznek olyan dolgok amibe egy ötéves gyerek beleköthet.

Remélem.

Ugyanakkor félek is, elvégre már olyan régen voltam ötéves.

Amikor elmerülsz a világban

A múltkor írtam a címkékről. Amiket az ember magára aggat, és amikkel beazonosítja magát. Vagy megpróbálja. Vagy csak kínkeservesen erőlködik, de az istennek sem sikerül.

Most arról akarok írni, amikor az ember úgy belemerül a világba - vagy valami dologba a világon - hogy egészen elveszíti önmagát, de nem a jó értelemben.

Én világéletemben szerettem a harcművészeteket/küzdősportokat, de sohasem voltam képes egyetlen stílus mellett elkötelezni magam. Pedig megpróbáltam, nagyon keményen.

Világéletemben tetszettek a vallások, és igyekeztem mindegyiket alaposan megismerni, hogy aztán kiválasszak egyet, és aztán azt gyakoroljam életem végéig.

Világéletemben szerettem bebaszni, és kitartóan próbálkoztam azon, hogy kiválasszak egy kedvenc italt, tudod, mint James Bond a vodka-martinit, hogy aztán mindig azt igyam, ha heppening van.

Világéletemben szerettem autót vezetni, és rengeteg fajtát kipróbáltam már, hogy amikor a férfiak emberek arról beszélgetnek mindennap néha, hogy kinek melyik a kedvenc kocsija, én is magabiztosan prezentálhassam a kedvenc típusomat.

Világéletemben szerettem utazni, és mindig arra gondoltam, hogy igazán kéne már nekem egy kedvenc ország, ahová legalább kétévente egyszer visszajárok. Aminek a nyelvét szépen beszélem, aminek a kultúráját ismerem, ahol szeretnek az emberek, és ahol el lehet vegyülni a helyiek között, idegenként is.

Világéletemben kerestem a tökéletes alsógatyamárkát.

Azt a parfümöt, ami leginkább én vagyok.

Azt a karórát.

Azt a hentest, ahol a legvékonyabbra szeletelik a parizert.

De hiába. Nekem ez nem megy.

Mert valahányszor úgy érzem, hogy igen, megvan, rögtön azt is érzem, hogy akkor most nekem azonosulnom kell azzal a dologgal, fel kell vennem azt a szerepet, bele kell merülnöm abba a dologba, és ha egyszer belemerültem, úgy igazán, már soha többet nem jöhetek ki belőle, mert én leszek az, és az lesz én.

És nem ez a borzalmas. Ami számomra borzalmas, az az, hogy ha egyszer belemerültél, egy idő után már nem tudatosul benned az, hogy bele vagy merülve. Már észre sem veszed. És megváltozol. És elveszíted önmagad, elveszíted a kapcsolatodat a dolgok valódiságával.

Annyi emberen láttam ezt, és mindig annyira megrémít. Az emberek felvesznek tulajdonságokat, jellemzőket, személyiségjegyeket, egész életeket baszki csak hogy elmerülhessenek a választott életformában. De miért? Persze, kurva jó dolog odatartozni a nyerő csapatba. Vagyis abba a csapatba, amit akkor nyerőnek érzel. Később pedig már nem teszel fel kérdéseket. Megszűnsz kételkedni.

Még azon az áron is akarod ezt, hogy az, aki már a csapatban van, nem azonos azzal, aki valaha régen belépett. Mi lett azzal a valakivel? Meghalt, haver. De ne félj, majd a csapat pótolja azt a kínzó hiányérzetet, csak arra figyelj, hogy soha ne maradj egyedül. És nem kell többé foglalkoznod azzal, hogy betájold magad. Mindig tudni fogod, mi merre van.

Vagy kívülálló maradsz, mint én. Elvégre a bölcsesség ritkán található meg a tömegben. Attól függ, hogy mit akarsz.

Csak hogy tudd, még én sem döntöttem el, öregem.

Elvégre kívülállónak lenni is csak egy szerep, nem igaz?

Szép, napos időnk van, nemde?

Az az érzésem, hogy szinte kizárólag a városon kívül érdekes és fontos dolog az időjárásról beszélgetni. Mert a városiak csak azért teszik, hogy elüssék az időt, vagy hogy udvariaskodjanak, illetve hogy egyfajta perverz borzongással pánikot keltsenek magukban és egymásban, mert valami kurva nagy katasztrófa van készülőben.

Például télen, ha elkezd szakadni a hó, egyből izgalmas téma lesz az időjárás a város közepén is.

Egyébként legfeljebb társasági gesztus.

Én képes vagyok az időjárásról másképpen is beszélgetni. Egyrészt azért, mert a vadonban az időjárás változása jobban megfigyelhető, másrészt meg jobban is érint, harmadrészt mert nagyon izgalmas és érdekes dolog.

Számomra ez is olyan zen bizbasz, mindig közel lenni a dolgok valódi természetéhez. Ha megkérdeznéd valakitől, aki éppen belépett egy épületbe, hogy ugyan mondja már meg, milyen idő is van tulajdonképpen odakint, az esetek többségében tutira komolyan el kellene gondolkodnia a válaszon. Velem ez már nem fordulna elő. Amíg városban éltem, akkor is csak azért voltam mindig képben, mert bringával jártam, és hát egy bringásnál csak egy földműves figyeli jobban az időjárást.

Pár napja elkezdtem fűteni, végre. Rá is jöttem egyből, hogy miért is kelek fel korán ősszel/télen/tavasz elején - kirohanok egy kis fáért, és alaposan bedurrantok a kandallóba. Ettől mindig felébredek annyira, hogy utána ki tudjak menni edzeni, bármilyen hideg legyen is. Azt hiszem, nekem a fűtés kezdete a téli időszámítás kezdete is egyben, innentől kezdve ugyanis jövő április elejéig fűteni fogok, amíg csak újra el nem jön az igazán jó idő. Az én időm.

De addig is, amíg eljön a következő nyár, fűteni fogok. És imádok fűteni. Egyrészt ott van a favágás rituáléja, a gyújtós hasogatás, a gyufával begyújtás, utána pedig egész nap a tűz táplálása, hogy pont akkora lánggal égjen, mint szeretném, és pont olyan meleg legyen, mint szeretném, meg ilyenek. Az meg csak külön extra, ha másnap reggel még van parázs, és nem kell újra begyújtani. Az már a tüzelés magasiskolája, már ami a kis kandallókat illeti. A kandallóban pattogó tűz hangulatáról meg ugye nem kell mesélnem.

Néhány napja jeget is kapartam reggel a szélvédőről, ami azért nem volt vidám dolog, eszembe is jutott, hogy úristen, még hány napig fogom ezt csinálni, de csak vaklárma volt, azóta sem kellett. Mindegy, ezeket az apróságokat (meg a baszott nagy rönkök felaprítását) mindig két súlyzógyakorlat között szoktam megcsinálni hideg reggeleken. Ilyenkor igazán hasznos a kora reggeli edzés.

Kezdem magam lassan szoktatni a tél gondolatához. Még el fog tartani egy ideig, míg akklimatizálódom, de már benne vagyok.

És különben is, ha a lelkemben kandallóban eléggé ég a tűz, kit érdekel a hideg?

Ma bejött egy kövér nő a cipőboltba...

Munkáról azt hiszem, még sohasem írtam, legfeljebb általánosságban. A cím megtévesztő, nem cipőboltban dolgozom. Az irodába szoktam ezzel a szöveggel érkezni, ha éppen irodázom.

Amikor viszont ma megérkeztem az aktuális tetthelyre, olyan történt velem, mint még soha: a dokinő szépen beültetett egy kényelmes székbe, bekapcsolt egy kis halk jazzt, kezembe adta a szükséges dokumentumokat, majd mosolyogva magamra hagyott, hadd dolgozzak. És persze csak hívjam, ha kell valami.

Esküszöm, csak az hiányzott, hogy a kezembe nyomjon egy pohár bort, és közölje, hogy mindjárt magára kap valami kényelmesebbet, nehogy elmenjek addig valahová.

De semmi baj, szeretem én, ha szeretnek.

9. zen történet

Hszüe-Seng tanítványai körében időzött egyszer, s hallgatta beszélgetésüket. Amikor tanítványai éppen a mindent átható Buddha-természetről vitatkoztak, csendre intette őket. Körbemutatott, és így szólt:

- Mondjátok meg nekem, mi a különbség két Buddha között?

Tales of Geekdom

Annak, hogy valaki geek, rengeteg ismertetőjele lehet. Nálam például a következők:

1, gaming - mindenféle kütyüvel, crpg bejátszik erősen

2, szerepjáték - mindenféle fajta, de a kedvencem a D&D

3, olvasnivalók között sci-fi és fantasy dominál

4, zenékben is eléggé. Még képes vagyok fantasy metált is hallgatni, csak mert a szövegben benne van az a szó, hogy "shalafi".

5, harcművészet. Igen, sokan azt hiszik, hogy ez valami menő, kemény dolog, pedig egyáltalán nem. Ami menő, az a küzdősport, csak hogy tudd. A csídet fejleszteni meg pizsamában formagyakorlatozni az LARP-ing. Sajnálom, ha ezt tőlem kellett megtudnod.

Szóval ma én is új magasságokat értem el a my level of geekness skálán. Ugyanis képes voltam kiírni a Megaman 3 nintendo játék zenéjét, és a kocsiban hallgatni munkába menet. Ez ilyen szép dallamos midi zene. Szerintem ha felvettem volna egy stoppost az tutira megöngyilkolja magát két perc után.

És ha tudnád még mennyi kedvenc játékom zenéjét tervezem kiírni és hallgatni.

Öregem, ha tudnád.

Régi képek

Csapatépítés lesz a cégnél. Hip-hip hurrá. Ezeket azt hiszem egyedül én nem utálom, meg még az a pár jó arc, akinek minden mindegy, csak pia legyen.

Nem vicc, tényleg biztos vagyok benne, hogy jól fogom érezni magam, elvégre erdőbe megyünk, ahol sárosak lesznek az öltönyök, letörnek a tűsarkak, ágakba akadnak az aranyékszerek, nincs térerő, párásak lesznek az okostelefonok, és mindenki folyton éhes/szomjas/pisálnia/szarnia kell/ haza szeretne már menni végre.

Hehe, nagyon jól fogok szórakozni.

Szóval a csapatépítő cég (igen, bazmeg, ilyen is van) jelezte, hogy szeretnének kérni mindenkitől egy gyerekkori képet, ezért én nekiálltam feltúrni a polcokat a régi képeim után.

Nagyon sok régi képem van. Olyan családból származom, ahol mindig mindenki mindent meg akart örökíteni. És mivel a szüleim majdnem a születésem után elváltak, két nézőpontból is igen alaposan dokumentálva van az életem. Érdekes, tanulságos, és nagyon jó, mert ezért van az, hogy olyan keveset felejtettem a gyerekkoromból.

Ezért van az is, amit legutóbb írtam, hogy olyan hosszúnak érzem az eddig eltelt éveket, mert a fényképek segítenek emlékezni. És ahogy öregszem, tutitra egyre értékesebbek lesznek majd ezek a szekrények mélyére elhányt albumok.

Talán majd ezek lesznek egyszer a legdrágább kincseim.

Egyébként én sem vagyok különb, mert én is szeretek dokumentálni. És nagyon szeretem nézegetni a régi fényképeket. Sőt, a kis vadonjáró sokszor kifejezetten megkér, hogy üljünk le, és nézegessünk régi fényképeket. Az ő eddigi évei is alaposan dokumentálva vannak, és imádja nézegetni ezeket a képeket. Én meg ugye ilyenkor újra és újra elmesélem, hogy hát itt és itt voltunk, ezt és ezt csináltuk, ez és ez történt. Nagyon jó dolog.

Apám egy időben videózott is lelkesen, de aztán valahogy elmaradt a dolog. Nem ugyanaz. Hiába mozgókép, mégis kevesebb, mint egy fénykép. Mindannyian ezt éreztük, ezért aztán hallgatólagos egyetértésben visszatértünk a fényképekhez. Én szoktam pár perces videókat csinálni a blekbörimmel, főleg a kis vadonjáróról, és azt nézegetjük néha esténként, de a fényképeket semmi sem übereli.

Egy-egy képről sokszor órákig lehet beszélgetni, felidézni az akkoriban történt dolgokat, és az emlékeinkre, sokszor a fantáziánkra hagyatkozni - a mozgóképekben ez nincsen meg. A mozgókép nem enged elszakadni, csak azt engedi meglátni, amit ő maga mutat. Ráadásul folyton figyelni kell rá, különben lemaradunk valamiről, míg a képet akármeddig lehet nézegetni, sohasem változik.

Szeretem a régi fényképeket. Nagyon szerettem gyereknek lenni.

És igazi kihívás lesz kiválasztani azt a képet, amit majd elviszek a csapatépítőre.

A halálról

Régebben mindig úgy képzeltem, hogy kurva jó dolog lesz lassan megöregedni, és aztán nyugdíjaséveimben a tornácon ülve légpuskával basztatni a kíváncsi turistákat.

Esetleg valami trópusi tájon egy kocsmában kitalált tengerészttörténetekkel hülyíteni a kíváncsi turistákat.

Vagy valami vadonban vezetni és jól lenyúlni a kíváncsi turistákat.

Valami úgy látszik van ezekkel a kíváncsi turistákkal, de én nem tudom, micsoda.

Mindegy, igazából a halálról akartam írni. Tegnap éjjel felébredtem, és a halálról kezdtem el gondolkodni. Azt mondják, egészséges, a buddhizmus meg egyenesen rá van kattanva arra, hogy a halállal - a halálommal - foglalkozni kell, napi szinten. Meditálni kell rajta, végig kell gondolni, át kell érezni, satöbbi, satöbbi.

Mert, mint ahogyan Lin-csi zen mester is mondja, igazából ez az egész emberi kepesztés csak azért van - művészet, tudomány, vallások, civilizáció, Playstation2 - mert az ember nagyon jól tudja, hogy egy napon meg fog halni, és mindenáron vigasztalni akarja magát ezért, megnyugvást keres, meg igazából lehetőleg gondolni sem akar rá.

De ha mindenképpen be fog következni, csak kéne foglalkozni vele, nem?

Emlékszem, a nagymuter nyolcvannegyedik születésnapján (az is jópár éve volt már egyébként) megkérdeztem tőle, hogy hát milyen érzés leélni nyolcvannégy évet? Mert nekem ez a harcminchárom is soknak tűnik, annyi minden történt már velem, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy mégegyszer ennyit leéljek...

Szóval azt mondta a nagymuter, hogy úgy elröppent az a nyolcvannégy év, mint egy szemvillanás.

És arra gondoltam tegnap éjszaka, hogy egyetlen szemvillanás múlva majd én is nagyon öreg leszek, és arra gondolok majd, hogy te jó ég, egyetlen szemvillanással ezelőtt még harminchárom éves voltam, és az ágyban fekve arra gondoltam, hogy ha megöregszem, vajon én is egyetlen pillanatnak érzem majd azt a sok közben eltelt évet?

Arra is emlékszem, hogy tizenévesen, valamikor a kilencvenes évek elején feküdtem egyik éjjel az ágyamban, és arra gondoltam, hogy vajon hol leszek 2010-ben? És 2020-ban? Olyan félelmetesnek tűnt akkor, hogy egyáltalán lesz olyan, hogy 2010. A jövő, amibe nem látunk bele. És halvány fogalmam sem lehetett akkor arról, hogy hol leszek, kivel, mit fogok csinálni, sőt - hogy egyáltalán életben leszek-e még.

És amikor idáig jutottam tegnap éjjel, elszorult a szívem.

Mert lesz olyan is - mindegy, meddig tart az odáig vezető út - hogy én már nem leszek. Sőt, lesz olyan, amikor már érezni fogom, hogy mindjárt bekövetkezik az, hogy én már többé nem leszek.

Nem hiszek a túlvilágban, nyomorult, szánalmas baromságnak tartom, buksisiminek, hazug gügyögésnek, mentegetőzésnek, ködösítésnek.

Nem, ember. Ha eljön a vége, az egész tested még egyszer utoljára összerándul - azt mondják a tudósok, azért rándul sokszor össze a testünk álmunkból ébredve is, mert az idegrendszer ilyenkor tévedésből azt hiszi, éppen haldoklunk - aztán lekapcsolják a villanyt. Azt talán még tudja a tudatod, hogy hoppá, éppen meghalok, de azt már nem hiszem, hogy túl sok időd lenne reagálni erre az állapotra, és mire igazán elgondolkodhatnál rajta, már vége is van.

Mégis, van az a pár pillanat, amikor te már biológiai értelemben meghaltál, de az agyad még fullra működik, és vele együtt te is tudatodnál vagy. Néha több is, mint pár pillanat. És a külső világtól teljesen elvágva ugyan ki mondja meg, hogy a tudat milyen hosszúnak érzékeli ezt a néhány másodpercet? Vagy perceket? Ha nem ér akkora sokk, hogy az idegrendszered azonnal lekapcsoljon, vajon mennyi időd van még odabent, egyedül önmagaddal? És mi történik akkor valójában?

Remélem ha eljön az ideje, megtudom. És azt is csak remélni tudom, hogy lesz időm felkészülni. Nem érzem azt most, hogy félnék a haláltól, elvégre akar a halál örökké élni, de még azért ne, jó? Még nem készültem fel egészen.

És vajon ha úgy érzem, hogy most már egészen felkészültem, akkor én döntöm el, mikor halok meg?

Nem lehet rossz az az állapot. Mikor készen vagy, de még élsz. Mivel foglalkoznál vajon akkor?

Ezt is ki kéne még próbálnom.

Álmoskönyv 2.

Az utóbbi napokban hihetetlenül hosszú, részletes, lenyűgöző álmaim voltak. Valószínűleg azért, mert nagyon sok minden dolgozik bennem, amit igyekszem félretenni, pedig nem kéne.

Másrészt meg azért, mert legalább egy órával tovább alszom reggelente, és ebbe az egy órába éppen belefér egy néha több napnyi hosszúságúnak is érzékelt álom.

Az egyik része arról szólt, amiről mostanában a legtöbb álmom - hogy le kellene zárnom már ezt, tovább kellene már lépnem ebből. Igen, meg fogom tenni. De most még képtelennek érzem magam rá. Nem tudom felfogni, megragadni, elhinni a következményeket. Félek a változástól, még akkor is, ha tudom, hogy minden rendben lesz, ha másért nem, hát azért, mert én én vagyok, és ezt többé már senki és semmi nem veheti el tőlem.

Az álmom másik részében titkosügynök voltam Indonéziában. Nem röhög, nagyon necces volt, lőttek is rám, meg minden. Tetőn üldöztem egy fickót olyan parkour-ösen, aki ellopta a fényképezőgépemet (ami egyébként a valódi, evilági fényképezőmmel volt azonos), és a végén diktátorokat lőttünk halomra géppuskával. Volt árulás, hűséges társ elvesztése, ujjlenyomat törölgetés, bújkálás, és kurva meleg. És Indonézia.

A végén meg teljes győzelem, mint mindig. Látod? Mert mindig jó a vége. Ezért nem kellene félnem a jövőtől, bármit hozzon is.

King vs Lovecraft vs Howard

Éppen a Minden Haláli-t olvasom Stephen Kingtől, és lassan csak meg tudom fogalmazni részletesebben is azt, amit valamikor múltkor írtam: hogy miért szeretem jobban Lovecraftot Kingnél.

Először is: King szerintem pocsékul ír, ha nem horrort ír, vagy legalábbis csak középszerűen. Úgyhogy maradjunk a king-i horronál, amikor róla beszélek.

Szóval Lovecraftnál az az igazán félelmetes, hogy van egy idegen, elborzasztó világegyetem odakint, tele szörnyetegekkel, és ez a világegyetem úgy viszonyul az egyes emberhez, hogy teljességgel baszik rá. Mintha az ember csak az lenne, ami valójában: egyetlen kozmikus porszem. Sem az élete, sem a halála nem változtat semmin sem, sohasem.

És én úgy érzem, ez a valódi horror.

Kingnél nem így van. Ő lenyúlta a lovecrafti világegyetemet, lenyúlta a szörnyetegeket, de becsempészte mellé az ellenpólust is, a jóságos Istent, vagy a Teknősbékát, vagy az akármit, ami a gonosz, lelketlen lényekkel szemben áll. És aki segíti az egyes embert, hogy megküzdhessen ezekkel.

És itt szakad el King végleg Lovecrafttól, és lép egy erőteljeset a mese, a mítosz világa felé.

Mert nála az egyes ember mindig a jó és a rossz küzdelmébe csöppen valami módon, és természetesen, ha ő a főhős, sohasem a rossz oldalt választja, hanem mindig a jót, és a jó oldal ezért cserébe győzelemre segíti őt a nála jóval hatalmasabb gonosz ellen. Voilá, hepiend. A szenvedés, amit közben a főhős átél, és ennek a szenvedésnek a hihetetlenül részletes/életszerű/lélek mélyébe mászó, erőteljes leírása az, amitől King valójában horror, méghozzá kiváló horror.

Kingnél nem az az apa a félelmetes, akit megszáll egy démon. Nem, nála az a félelmetes, ahogyan le van írva, hogy ez az apa egyre ijesztőbben, egyre elborultabban fenyegeti a saját feleségét, gyerekét, végül pedig nekiáll hogy lemészárolja őket. Ettől jó horroríró King.

Lovecraftnál el sem jutunk idáig, ott már maga az apa démoni megszállottsága a józan ész határait fenyegetően borzalmas. Mert az ő világában nincs jó erő, hogy segítsen. Minden hős szükségszerűen elbukik, és végül mindenki meghal, aki találkozik a világegyetem gonosz hatalmaival. Előbb vagy utóbb az apa megöli a családját is, mert egyáltalán nem számítanak már neki, mert idegenné, kívülállóvá vált. És a gyilkosságok részletes leírására ezért nincs szükség. Mert nagyon is jól tudjuk, hogy az elkerülhetetlenül be fog következni.

King, saját bevallása szerint is, a jó befejezést keresi. Ezért képtelen elmenni olyan messzire, mint Lovecraft. Nála még léteznie kell jónak is, nemcsak a rossznak. Léteznie kell a jónak, és segítenie is kell, hiszen elképzelhetetlen, hogy egyedül legyünk, hogy az egész életünk, az egész létünk szükségtelen és értelmetlen legyen, igaz? Ezzel képtelenség szembenézni úgy, hogy az embert végül el ne eméssze az irracionálistól való páni félelem.

Mégis, az az író, aki szerintem a legjobban oldja fel King és Lovecraft szembenállását, az nem más, mint Robert E. Howard.

Mert ő - akárcsak King - teljes egészében átvette a lovecrafti univerzumot, méghozzá úgy, hogy meghagyta egypólusúnak, idegennek és kegyetlennek. De teremtett bele hősöket, akik oda mernek állni a szörnyetegek elé, és kardjukat magasba emelve ordítva nekik esni.

És a rohadt életbe, néha a hősök győznek.

És ez az, ami igazán elképesztő.

Nem mintha bármin is változtatna a győzelmük, de egyetlen porszem egyetlen pillanatig mégis diadalmas volt, és ez a diadal valahogy sokkal több King deus ex machináinál. Mert tele van erővel, és azzal a konok daccal, ami talán valahol az evolúciót, a fejlődést is hajtja a génjeinkben, against all odds.

Lovecraft hősei találkoznak az idegen, gonosz világegyetemmel, és ez a találkozás megöli, vagy megőrjíti őket. King hősei összegyűjtik erejüket, és a jó hatalmak segítségével végül legyőzik a gonoszt. Howard hősei pedig  - jó erők híján - fegyvert ragadnak, és a szörnyetegek szemébe köpnek, majd nekik rontanak, hogy elpusztítsák őket, és közben egyáltalán nem törődnek önmagukkal. És inkább meghalnak, de sem meghátrálni, sem megőrülni nem fognak.

És én ezért csodálom őket annyira. Számomra ezek a hősök testesítik meg azt, amivé én is válni akarok egyszer.

Na jó, a kétkezes csatabárd nélkül.

Edzésnapló 4.

Amióta az eszemet tudom, egyedül most maradt ki két egész hét az edzéseimben.

Azt mondják, néha kell a szünet, de nekem egyáltalán nem esett jól. Kijöttem a gyakorlatból, ez a helyzet, és bár újra nyomom keményen, el kell telnie néhány hétnek ahhoz, hogy újra nyeregben érezzem magam. Volt ugye egy hét Törökországban, aztán meg egy hét taknyadzás. Elég volt ahhoz, hogy minden gyakorlatomban visszaessek, hogy a fene másszon bele.

Mindig ilyen voltam. Akárkivel edzettem együtt, ha nekik kimaradt egy hét, ott folytatták, ahol abbahagyták, én meg képes voltam egy hét alatt tíz kilót zuhanni fekvenyomásban. Keményen meg kellett dolgoznom a fejlődésért világéletemben.

Szóval lassan fejlődök, viszont kurva gyorsan el tudok veszíteni mindent. Így megy ez.

Akkor is én vagyok a legerősebb mindazok közül, akikkel valaha is együtt edzettem, és ez is valami. Majd újra feltornászom magam a csúcsra, és aztán feljebb, és még feljebb, és még feljebb, a csillagokig.

Továbbra is erőemelés a program, elképzelni sem tudom, hogy a következő években megváltozna ez az alapvető edzésfilozófiám, de továbbra is nyitott vagyok mindenféle módszerre és megközelítésre, ami a maximális erő fejlesztésére épül.

Na meg a minimalizmusra, bár tapasztalatom szerint ez a kettő mindig együtt jár.

Mostanában Mark Rippetoe könyvét olvasom, a Starting Strenght-et. Pavel Tsatsouline-hez hasonlóan ő is megkerülhetetlen, ha erőedzésről van szó, de ő kizárólag kétkezes emelésekkel foglalkozik, ezért egy kicsit felhasználóbarátabb, egyszerűbb, és jobban struktúráltabb, mint a sokmindenbe (igaz, zseniálisan) belenyúló litván orosz.

Meglátjuk.

A lényeg, hogy a napi vas meglegyen. Ja. A mindennapi vasamat add meg nekem, ó, Uram. A többi majd jön magától, ha jó a módszer. És a módszerrel semmi gond.

A küzdősport/harcművészet vonal most belátható időn belül nem játszik be, de nem is bánom igazán, úgysem lenne túl hasznos. Azon kívül, hogy szétveretem magam, túl sokat nem profitálok már belőle. Valaha régen többet tartottam a küzdősportok edzésértékéről, de azóta sok más módszert is megismertem.

Úgyhogy most egy darabig kizárólag a vas útját járom majd.

Amikor még az "író" címke lógott rajtam

Volt egy időszak az életemben, jó pár évig tartott, amikor napi szinten írtam. Persze most is ezt csinálom ezzel a bloggal, de az más volt. Akkor azért írtam, hogy megjelenjen, talán, valamikor.

És hé, volt ami meg is jelent. Éppen mint ezen a blogon a gondolataim. Nahát, bazmeg, csak nem egy újabb álmom vált valóra?

Akkoriban minden írásom kizárólag fantasy volt, novellák meg regénykezdemények, sci-fi sohasem, mert a sci-fi nem érdekelt. Én világéletemben fantasy geek voltam, nem sci-fi geek. A sci-fi geekek ilyen tudományos arcok, engem meg (akkor még) a tudomány sem érdekelt.

Utólag visszagondolva rohadtul sokat írtam, és nem is rosszul, de soha, egyik írásom sem volt az igazi. Ennek ellenére eltartott pár évig, mire rájöttem, hogy az írás nem nekem való, és lassan de biztosan levedlettem magamról az "író" címkét.

(Egyébként az összes lúzer fasz, akivel akkoriban együtt próbáltunk íróvá válni, ezt tette, kivéve azokat, akik nem. De azok meg nem csak ebben nem változtak, úgyhogy nekik már tökmindegy.)

Szóval megírtam legalább száz novellát, meg legalább egy tucat regénybe belekezdtem, és egyáltalán nem bánom, hogy az összeset kitöröltem már legalább hat éve a picsába. Vannak dolgok amiket el kell temetni, jó mélyre. Nem mintha szégyellném, vagy ilyesmi, de komolytalan marhaság volt az egész.

Érdekes a dolog ezekkel a címkékkel, amiket magára aggat az ember rövidebb-hosszabb időre.

Mindenki nagyon kepeszt azért, hogy legalább egy legyen neki, van, akinek semennyi se elég, és ha valakivel elkezdesz beszélgetni, az első dolog, ami ki fog derülni róla, az a címkéje lesz. Mert akarva-akaratlanul bele fogja tolni az arcodba.

Nem, ez nem a munkáját jelenti, vagy a hobbiját, vagy hogy mit szeret csinálni a legjobban. Nem, ez az a dolog, ami ő maga, vagy inkább ami csak szeretne lenni. Nem mindenki az orvos, aki orvos, ugye érted?

Van aki nagyon össze tud nőni a címkéjével, mert az illik rá, és ő képes azonosulni vele. Persze, ezek egydimenziós emberek, de az az egy dimenzió lehet nagyon is elég. Szeretem az ilyen embereket. Ha nem találkozol velük mondjuk három évig, akkor is úgy tudsz velük leülni dumálni, mintha csak tegnap váltatok volna el, és ha egy darabig hallgatod, rájössz, hogy kurvára nem maradtál le semmiről sem az elmúlt három évben.

Aztán van aki folyton próbálgatja a címkéket. Én is ilyen vagyok voltam. Mindegyikkel eljátszik, van, ami megtetszik neki, az marad, de csak részben, aztán sok-sok szerepjáték után remélhetőleg marad majd valami koherens személyiség, vagy legalább valami, ami annak látszik. Az, hogy ez véletlenül bejátszik a buddhista filozófiában is, csak annál jobb, legalább bele lehet merülni a buddhista címkébe is.

És van aki hiába erőlködik, sohasem jön össze neki egyetlen címke sem, még egy hangyafasznyi időre sem. Nem baj, csak ezek mellé mindig kell valaki, aki megmondja nekik, kicsodák ők, különben kicsúszik a lábuk alól a talaj, és egyszerűen szétesnek. Komolyan, néha úgy képzelem, ezek az emberek, ha nincsen  körülöttük senki, egyszerűen lekapcsolnak, mint a robotok, stand-by-ban vegetálnak, amíg meg nem jelenik a közelükben egy másik élőlény. Nőnől sokkal több ilyet ismerek, de azért férfiból is van, naná.

Utálom a címkéket. Ha tehetném, nekem sosem lenne egy sem, de az meg olyan lenne, mintha nem is léteznék, és attól meg még félek. Úgyhogy.

Nem vagyok még elég buddhista, látod?

A reggeli zombi-fázis

Sokan azt gondolják rólam, hogy csak azért, mert képes vagyok mindennap reggel hatkor kimenni súlyzózni a hátsó kertbe, én biztos valami szupermen vagyok, akinél kimarad a reggeli kábaság, ébredezés, csakmégötperc. Akinek ha megszólal a vekker, felpattannak a szemei, felugrik (dupla szaltóval, plafonig) és vidáman visítva kirohan a hóviharba egyszál kisgatyában, megragadja a rudat, és lelkesen jódlizva fekvenyom kettő mázsával, bemelegítés nélkül.

Hát nem. Kurvára nem.

Valójában egy fél óra vakaródzás nekem is kell (ÉS A KÁÁÁVÉÉÉÉÉ), mire képes vagyok teljesen a súlyzózásra összpontosítani. A csakmégötperc minden egyes reggelen megvan, és félek tőle, most, hogy egyre hűvösebb van, lesz még belőle tizenöt perc is.

De a lényeg úgyis az, hogy minden reggel meglegyen az edzés, minden más körülmény mellékes. Meg ami nem öl meg, az megöl később, az megerősít, mint tudjuk.

Szerencse, hogy van a kis vadonjáró, miatta kell időben befejeznem az edzést minden reggel, mert ha ő felébred, akkor vége van, vele kell lenni, nincs mese. Ő még elég kicsi ahhoz, hogy őszintén, tiszat szívből leszarjon minden mást.

Amúgy észrevetted már, hogy kora reggel minden egyes dolog sokkal tovább tart, mint mondjuk este? Sokszor már inkább este lefőzöm a másnap reggeli kávét, meg megborotválkozom, még a ruhámat is kikészítem baszki, mert reggel annyival tovább tart minden.

Kivéve nyáron, a nyári reggel gyönyörű, és kedves, és barátságos, és a nap legjobb része.

Az év többi részén meg... hát az meg csak eltelik majd.

8. zen történet

Egy téli napon a mester sétálni indult tanítványaival. Csendben lépkedtek a hóban, gyönyörködtek a téli tájban. Egyszerre egyik tanítványa ezt kérdezte a mestertől:

- Mester, mi a megvilágosodás?

Hszüe-Seng hátrafordult, s így szólt:

- Ez az.

Mentek tovább, s a tanítvány kis idő múlva újra megkérdezte:

- Mester, mi a megvilágosodás?

Hszüe-Seng hátra sem fordult, úgy szólt:

- Figyelj jól. Ez az.

A tanítvány megtorpant.

- Mester, nem értem…

Hszüe-Seng ránézett.

- A megvilágosodás? Ahogyan a hó ropog a csizmád alatt, az a megvilágosodás.

Tovább indult, közben azt dünnyögte:

„Semmi sincs, ami én lennék. Semmi sincs, ami ne én lennék.”

Nem lennék jó fotómodell

Újra és újra rá kell jönnöm, hogy olyan szinten nem vagyok fotogén/filmogén, hogy az valami félelmetes.

Minden ruha jól áll rajtam, (kivéve talán a rózsaszín hálóinget és társait) jó az alakom, jó a kiállásom, és mégis, nincs olyan szög, amiből fotózva jól néznék ki egy fényképen. Már arcra, főleg. Teljesen reménytelen eset.

Eleve mindig kövérebbnek nézek ki. Aztán meg ha mosolygok, úgy nézek ki mint egy rossz buzi. Ha meg nem mosolygok, akkor olyan, mintha mindjárt meg akarnám verni a fotóst.

Nem baj, mindössze néhány karrierlehetőség záródik ki ezzel, hüpp, hüpp. Valahogy túlélem.


És különben is, mennyivel jobb ez annál, mintha csak a fényképeken tudnék jól kinézni?

Vajon mit tenne most Conan?

Biztosan ismeritek az igazzy keresztyének egyik kedvenc lelkigyakorlatát, a mit-tenne-most-Jézus-t.

Ez arról szólna ugye hogy birkánk jámbor hívőnk úgy próbál meg dönteni valami jelentéktelen életbe vágó kérdésben, hogy megpróbálja elképzelni, vajon egy írástudatlan ács Jézus a Megváltó hogyan tenne adott helyzetben.

Néhányszor volt már szerencsém ehhez a dologhoz, leginkább az USA-ban, és minden esetben nehéz volt dönteni a keserves sírás és a harsány röhögés között. Most komolyan. De nem, inkább ne kelljen komolyan vennem, mert előtör belőlem a vallásfilozófus, és miért ne törne, papírom van róla, hogy az (is) vagyok.

Ehelyett inkább mesélnék az én egyik kedvenc mindennapos lelkigyakorlatomról, a mit-tenne-most-Conan-ról.

Igen, Conan a barbár. Aki szenvedélyes, erős, művelt, férfias, magabiztos, lehengerlő, és minden esetben határozott elképzelései vannak a dolgokról. Határozott és ellenmondást csak ritkán tűrő elképzelései. Ja, és sohasem jár fegyver nélkül.

Ha unatkozom, vagy hihetetlenül felbasszák az agyam, gyakran elképzelem, hogy mit tenne Conan adott helyzetben, ha egyszercsak ott teremne mellettem.


Vegyük például a sorbanállást.

Conan megjelenik mellettem a sorban, körülnéz.

- Cromra, mi az isten faszát álldogálunk itt egyhelyben? Lemegy a nap, mire továbbállhatunk, és én már ugyancsak ledöntenék néhány korsó sört a torkomon.

Mire én:

- Az a fickó ott elöl már fél órája töketlenkedik a kasszánál.

Mire Conan szótlanul megindul, finoman félretolja az útjából a többi sorbanállót. Odaáll a tökmörgő elé, és kidülleszti a mellkasát, kék szeme valósággal szikrázik.

- Eltakarodj végre, paraszt, mert kiloccsantom a velőt a koponyádból - mordul fel, és kezét jelentőségteljesen kardmarkolatára teszi.

A fickó nagyot nyel, szeme kigúvad. Rémülten hátrálni kezd, mire Conan vicsorogva megragadja, és egyetlen mozdulattal elhajítja. A férfi néhány méterrel odébb ér földet, nagyot nyekkenve elterül a földön. Conan harsányan felröhög.

A sor továbbindul.

De vehetnénk például egy céges meetinget is.

Conan megjelenik a mellettem lévő székben, körülnéz, majd elégedetten csettint.

- Kedvemre való az előétel, de mikor hoznak már végre valami rendes falnivalót? Vaddisznósültet, vagy pörköltet? És hol a sör? Nem vagyok én teve, hogy folyton vizet igyak!

Néhányan lepisszegik. Conan erre felfortyan.

- Ne csitítgass engem te fiskális, mert kettéhasítalak! Te, táncos ringyó - szólítja meg a marketing piros kosztümös, platinaszőke osztályvezetőjét - igazán kezdhetnél már vetkőzni, mert ennyi ruhában a fene sem tudja eldönteni, kedvemre valók-e a formáid, vagy csak a löttyedt hájadat rejtegeted a rongyaid alatt.

Döbbent csönd. Conan felordít.

- Az éjszaka ördögeinek retkes faszára, hát lakoma ez, vagy talán egy királyt temetünk? Mert ha nem vidámodtok meg azonnal, Cromra esküszöm, adok nektek okot bőven a kesergésre!

Azzal felugrik az asztal tetejére, és előhúzza ménkű nagy kétkezes csatabárdját, majd nekiáll aprítani az egybegyűlteket.


A kedvencem azonban mégis a hivatali ügyintézés.

Végre hosszas várakozás után sorra kerülök. Bár mindent megtettem, hogy felkészüljek, az ügyintéző mégis értetlenkedik. Ez is kell még, az is kell még, ezt így nem lehet, azt úgy nem lehet. Conan ott terem mellettem, vicsorogva behajol az ablakon.

- Átkozott szajha, nem hallottad talán jól, amit a társam mondott? Aláírás kell meg pecsét, ide vele azonnal, vagy Cromra mondom a lovam után köttetlek, és a sivatag keselyűi hordják szét a kilógó beleidet!

Az ügyintéző elsápad, egyelőre csak a haragtól, elvégre hallott már hasonlót, nem is egyszer. Munkaköri hatalmába vetett bizalma, illetve saját önhittsége elég tartást ad neki ahhoz, hogy kihúzza magát, és elkezdje kioktatni a vörösödő fejű barbárt. A harmadik mondatnál sem tart azonban, amikor Conan egyetlen ütéssel szilánkokra zúzza arca előtt az üveget, majd benyúl, fél kézzel kiemeli székéből a sikoltozó ügyintézőt, a magasba emeli, és rázni kezdi.

- Akkor eredj a pokolba, istentelen féreg!

Az ügyintézőnek addigra már persze régen eltörött a gerince, így élettelenül, teljesen ernyedten lóg a barbár hatalmas mancsaiban. Conan megvetően kiköp, és oda sem nézve elhajítja a holttestet, majd a pult mögé vetődik, és kis keresgélés után megtalálja a megfelelő pecsétet. Az aláírást összehúzott szemmel kanyarítja oda, majd elégedetten elvigyorodik.

- Cromra mondom, aki ebben kivetnivalót talál, az még az istenek kerjében is fanyalogva nyelné a nektárt...


Egy forgalmi dugóban.

Ülök a kocsiban, a sor lépésben halad. Rágom a körmöm, egyik zene sem jó. Megjelenik az anyósülésen Conan.

- Az istenekre, miért nem lóval jöttünk inkább? A feketemágiával hajtott vashintóktól itt mozdulni sem lehet! Elhagyta talán mindet a varázserő? Elpártolt a sok fekélyes lelkű varázslótól Szeth, a pokol szülötte! Ha!

- Tudnánk menni, de valami elállja az utat.

- A franc essen bele, hát asszony vagyok én, hogy itt meresszem a seggem ebben a hintóban?

Kikászálódik a kocsiból, leveszi válláról kétkezes csatabárdját. Sebesen, akár egy macska, felmászik a mellettünk lévő sávban álló kamion tetejére. Egy darabif némán áll odafönn, a távolba kémlel. Egyszercsak előkerül a kamionos.

- Jóbarát, kurva gyorsan takarodjál a járgányomról, mert kapsz egyet a csavarkulccsal. Hozzád beszélek, te majom, hogy a jó kur...

Reccsenés hallatszik, majd valami a betonra fröccsen. A kamionos teste lassan eldől, mint a zsák. Mellkasából kiáll a kétkezes csatabárd nyele. Conan oda sem nézve, összehúzott szemmel nézelődik tovább. Aztán lemászik, és visszaülne mellém a kocsiba, közben visszaszerzi korábban elhajított fegyverét. A csatabárdról csorog a lassan alvadó vér.

- Hé, Conan, azt a véres szart be nem rakod ide a kocsimba! Ez egy céges járgány és nem fogok magyarázkodni a kárpittisztitónak, sem a főnökeimnek!

- Micsoda puhány alak vagy - morogja Conan. - De mégsem nem ülök vissza ebbe a pokolhintóba. Ott elől két vashintó ment egymásnak, és most elállják az utat. Ez a sok ostoba feketemágus meg csak álldogál tanácstalanul, mert egy férfi sincs közöttük, aki odébbtolná az útból a roncsokat! Még a fene nag varázshatalmukkal sem mennek semmire, ha!

Azzal Conan elindul a kocsisorok között a baleset irányába. Nem látom, mi történik, és úgy érzem, jobb is, úgyhogy nem szállok ki. Szerencsére a kamion, aminek a sofőrjét Conan kettévágta, nem az én sávomban áll, így lassan megindulunk. Kis idő múlva a balesethez érek. A két roncsot valaki betolta az árokba. Mintha néhány holttest is feküdne a földön, de nem akarom tudni. A szalagkorlát mellett ott áll a vidáman vigyorgó barbár. Elhajítja kezében tartott csatabárdját, és beül mellém.

- Egye fene, úgyis kicsorbult már, majd a városban kerítek egy újat! Nem volt túl nehéz dolgom ezekkel a roncsokkal, emeltem már nehezebbet is. Egy sárkánydög jóval nagyobb ennél! Na száguldjunk tovább, ne késlekedjünk! Kiszáradt a torkom a nagy erőlködésben, jót tenne már egy kupa bor, az istenekre mondom!


Egy szórakozóhelyen.

Ülök a pult mellett. Éppen nincs senki a láthatáron, akihez érdemes lenne odaülni, a haverjaim meg mind lepattantak már. A mellettem lévő bárszéken megjelenik Conan.

- Az árnyékdémonok retkes seggére, ezen a galambdúcon képtelenség kényelmesen ülni! Mi az istennek nem állítanak ide rendes székeket? Miféle átkozott kocsma ez? Hé, csapos, adj egy kupa bort!

A mixer úgy tesz, mintha meg sem hallaná a barbárt. Conan feldühödik.

- Nem hallod, nyavajás zamorai fattyú? Egy kupa bort menten, vagy kettéhasítalak!

- Uram, ha nem hagyja abba a kiabálást, kénytelen leszek szólni a biztonságiaknak!

- Nekem átkozottul mindegy, ki adja ide a boromat - ordítja Conan. - De ha szomjan veszek ezen a lepratanyán, esküszöm a pokolból is visszajövök csak hogy a nyakad köré tekerjem a beleidet!

A mixer int valahová a távolba, mire megjelenik mellettünk két hatalmas kidobó. Az egyik Conan vállára teszi a kezét.

- Gyeres szépen pajtás, most sétálunk egyet.

Megpróbálok hátrahúzódni, de nincs miért. Conan engedelmesen feláll, és elindul kifelé a kidobókkal. Döbbenten nézek utána. Vagy másfél perc múlva Conan visszatér egyedül, kissé elgondolkodva dörzsöli kisebesedett öklét. Visszaül mellém, a mixerre néz.

- Hol a borom? - morogja halkan.

A mixer nagyot nyel, majd előveszi a legnagyobb mixerpoharát, és teletölti vörösborral. A barbár elé teszi, óvatosan. Conan elégedetten horkant, és vedelni kezd.

- Mi volt a kidobókkal? - kérdezem.

A barbár vállat von. Leteszi a poharat, elvigyorodik.

- Puhányak errefelé a férfiak. Nem akartam idebent verekedni, úgyhogy kimentem velük, a kocsma elé. Az egyiket éppen csak meglegyintettem, hogy eresszen már el, de egyből betört a koponyája, és az agyveleje ott vöröslött a kezemen. Erre a másik előrántott a gatyájából valami vékony fémpálcát, gondolom varázsolni akart a rohadék, de mielőtt kiejthetett volna a száján valami ártó igét, odaléptem és fejbecsaptam. Úgy dőlt el, mint az ökör, amit letaglóztak, és az orrán meg a száján dőlt a vére. Éppen azon tűnődtem, hogy mikor erősödhettem meg ennyire az utóbbi időben. Mert az képtelenség, hogy minden harcos férfi ennyire gyenge legyen itt a te világodban. De Cromra! Egész éjjel csak beszélni fogunk, mint az asszonyok? Igyunk amennyi belénk fér, aztán ragadjunk meg egy szajhát, és mutassuk meg neki, hogyan hág egy igazi férfi! Fenékig, barátom!

A dallam amit magamba rejtek

Nagyon szeretem Enyát.

Tessék, kimondtam végre, annyi év után.

Egész egyszerűen arról van szó, hogy olyan kapukat nyit meg bennem ez a zene, amit semmi más nem képes megnyitni. És ez nem csak duma, tényleg így van.

Körülbelül 12-13 éves lehettem, amikor először találkoztam vele. Akkoriban elképesztő módon introvertált voltam, tudod, már írtam, a jól-táplált-herripotter kölyök, és a fejem tetejéig elmerültem a fantasy regényekben, szerepjátékokban, meg egyáltalán, a saját belső világomban, ami annyira hatalmas és gazdag volt, hogy kurvára nem éreztem kényszert arra, hogy odakint is nézelődjek.

Éppen elég volt az, amit muszáj volt meglátnom nap mint nap.

Tudtam róla, hogy megvan apámnak a Watermark kazetta, az Orinoco Flow-t meg is hallgattam néhányszor, de a többi számot valahogy sohasem. Furcsa, de mintha észre se vettem volna, hogy ott vannak.

Aztán egyik nap úgy döntöttem, hogy végighallgatom az egész albumot. Akkor és ott beleszerettem ebbe a zenébe. Nem, nem ebbe a zenébe, mert a műfajt, ha ugyan van ilyen, utálom.

Enyába szerettem bele.

Nem igaz, hogy a műfaja New Age lenne. Enya műfaja Enya. Annyi sokkal gyengébb vagy kicsivel gyengébb utánzatot hallgattam az elmúlt években, de Enyát egyszerűen képtelenség utánozni. Még csak pontosan olyat sem lehet csinálni, nemhogy hasonlót. Eleve kudarcra van ítélve, aki versenyre akar kelni vele. Tudomásul kell venni, hogy Enya csak egy van.

Minden albuma megvan, naná. És ahogy öregszem, időnként előkerülnek, és akkor pár napig csak ezt vagyok képes elviselni. Tudod, mikor szoktam mindig nagyon vágyni rá? Ha beteg vagyok. És mindig érzem, ahogyan meggyógyít. Franc tudja, miért van ez.

Néha meg képtelen vagyok elviselni. Idegesít ez a nyünyörgés, túl sok benne a harmónia, olyan mint az agyoncukrozott keleti édesség. Na, olyankor hallgatok valami durvább metalt, mert akkor meg az kell. Amikor erősnek érzem magam.

De újra és újra jön egy olyan szakasz az életemben, amikor csak Enyát tűröm meg magam mellett. Ezt a teljesen elborult, teljesen elvarázsolt, teljesen másvilági kelta nőt, aki egyedül él egy kastélyban valahol Írországban, aki sohasem koncertezik, aki sohasem nyitja meg magát a világnak, aki szinte csak a zenéjével kommunikál kifelé, és istenem, arra gondolok, hogy valahol ugyanolyanok vagyunk, ő és én.

Lehetek én a világ legerősebb kigyúrt kopasz állata, lehetek én a legelpusztíthatatlanabb harcos aki valaha létezett - valahol a lelkem legmélyén mindörökké a magányos tündérlány dallama szól.

Multi-Facial

Nem, nem pornó. Ha ezért jöttél ide, kattints tovább.

A Multi-Facial egy 1994-ben forgatott, 1995-ben bemutatott rövidfilm. Az írója, rendezője és főszereplője egy bizonyos Mark Sinclair Vincent.

Te úgy ismered, Vin Diesel.

Nézd meg, érdemes. Aztán ha megnézted, gondolkodj el rajta, hogy egy ilyen tehetséges srác miért játszik annyi szar filmben.

Vihar

Ma reggel arra ébredtem hajnali öt óra körül, hogy odakint tombol a vihar.

Ráadásul az az igazi nyári fajta: ömlött az eső, villámlott, dörgött hatalmasakat, el-elment az áram, ilyenek.

Úgy éreztem magam félálomban, mintha még augusztus lenne. Nem volt túl jó érzés ráébredni, hogy valójában október van.

És bennem is vihar tombol éppen, odabent. Összejöttek a dolgok, na. De majd lezúdul az eső, villámlik párat, morajlik kicsit a nagy lelkem, aztán végül kisüt a nap, mint mindig. Ráadásul hiányom is van.

Bunyózni kéne végre egy durvát.