A nyár végén

A nyár a kedvenc évszakom.

Mikor mások hörögve döglődnek, izzadnak, haldokolnak és nyüglődnek, szenvednek és a hőguta kerülgeti őket, én olyankor érzem a legjobban magam. Képes vagyok negyven fokban fedetlen fejjel futni menni, majd két óra futás után vigyorogva leülni a ház előtt a lépcsőre, és gyönyörködni a tájban. Hosszú ujjú ingben ülök a cégnél egész nyáron, és a többiek már attól szédülni kezdenek, ha meglátnak.

Pár éve a céggel Jordániába mentünk, és amikor odaértünk, és kiszálltunk a repülőből, én szétnéztem az addig sosem látott arab tájon, és úgy éreztem magam, mint aki hazaérkezik.

A legtöbben trópusi szigetekre vágynak, pálmafák alá, hullámzó óceán partjára. Én a sivatagba. Pálmafák ott is vannak, és az Arab-félszigetet is éppen elég tenger mossa körbe. Mert nekem a sivatag valamiért nem Afrika, vagy Új-Mexikó, vagy Ausztrália, hanem az Ezeregyéjszaka ősi világa.

Muzulmán nem tudnék lenni, de eléggé megismertem őket, és el tudnám képzelni közöttük az életet. Idővel egészen biztosan felvenném a szokásaikat, aztán az életüket, aztán az álmaikat, mert másképpen nem megy, de a szívemben... a szívemben még ott lennének a nyári, zöldellő erdők, meg az őszi ködök, a téli hóviharok, a tavaszi még-csípős hajnalok...

Mindig nagyon várom a nyarat, és mindig szomorú vagyok, ha megérzem, hogy lassan vége lesz. Itt a vadonban könnyebb megérezni a változásokat, mindenféle változást, mert itt érzékenyebb az ember, nem tompítja el a város örökös morajlása.

Idén elkényeztet a természet. Önmagát nem annyira, mert a füvet talán ha háromszor kellett lenyírnom a kertben, és még most is ropog a talpam alatt, úgy kiégett, de nekem jó így. Nagyon jó nyár volt az idei. Örömmel fogok emlékezni rá addig, amíg el nem érkezik a következő. Ugyan még nem akar jönni az ősz, mert hiába hűvösebbek a reggelek (lassan kénytelen leszek felöltözni a reggeli edzéseimhez), délutánra ugyanúgy hőség van, mint nyáron.

Igen, tudom, hogy elkerülhetetlenül közeleg az idő, amikor majd fázni kezdek. Mégis, egy ilyen nyárvég minden napja ajándék, olyan, mint az egészséges, boldog öregkor. Most még nem gondolok a hideg őszre, most még elmerülök az indián nyárban, mint egy gyerek, az iskolakezdés előtti utolsó napokban... bizony, jövőre már a kis vadonjáró is iskolába megy ilyenkor.

A nyár utolsó napján születtem, vagyis majdnem. A születésem napja egybeesik kedvenc évszakom végével, és ezt a kettősséget mindig nagyon szomorúnak találtam. Mindig nagyon vártam a születésnapomat (az ajándékok miatt persze), és mindig majd' a szívem szakadt meg, hogy ezzel együtt véget ér a nyár.

Mindig a nyár volt a kedvenc évszakom.

De tizenhat éves korom óta már nem sírok, ha érzem, hogy nemsokára véget ér.