A legkeményebb fantasy

Végre elég idő eltelt már ahhoz, hogy újra leporoljam a Robert E. Howard összest, és nekiessek.

Sokadszorra.

Néha kicsit kétségbe esek, hogy még mindig Howard a kedvenc fantasy íróm, pedig a halála óta egyre több év telik el, a fantasy könyveket meg sorra adják ki, és népszerűbbek, mint valaha. Már nem gáz fantasy rajongónak lenni, mint sulis koromban. Kaland-játék-kockázat a pad alatt, angol nyelvű szerepjáték könyvek. Mindenki elbaszott hülyének nézett. Még azt sem tudtam akkor, hogy ezt geeknek hívják. Vagy nerdnek. Vagy dorknak. Hozzáállás kérdése.

Szóval én még mindig ezt a texasi fickót olvasom, közben meg egyre jönnek az újabb könyvslágerek, az újabb híres írók, az újabb sagák, legendák, sorozatok, követni nem bírom. Most már nem csak nagy sci-fi írók vannak, de nagy fantasy írók is. Eszem-faszom megáll.

Csak hősök nincsenek, illetve akik vannak, azok olyanok. Egy kalap szart nem érnek, ez a helyzet.

Emlékszem, mennyire bosszantott egy időben (még tizenéves surmóként) hogy nincs Magyarországon jó fantasy. Nekem a jó fantasy azt jelentette akkor (is), hogy kőkemény sword&sorcery, ahol hősök vannak. Nagydarab, kemény, baltaarcú hősök, akik nem lelkiznek, nem bocsátanak meg, és nem politikailag korrektek. Kicsit sem. És mindig Megteszik, Amit Meg Kell Tenni. Akkora fegyverrel, amekkorát elképzelni is alig tudsz, nemhogy felemelni. És győznek a végén, még ha kilóg is a belük. Visszatömködik, egy égő fáklyával beforrasztják a sebet, köpnek egyet, és hentelnek tovább.

Sokakat taszít Howard hímsovinizmusa, rasszizmusa, szereplőinek kérlelhetetlen keménysége, és hát, lássuk be, a hősei igazából antiszociális, kegyetlen pszichopaták egytől-egyig.

Én mégis imádom. Mert megvan bennük az a fajta keménység, amit például a Gyűrűk Urában hiába keresnék, pedig hősök vannak abban is. De ezért nevezik Howardot hard fantasynek, öcsém.

Kimmériai Conan, Kull, Solomon Kane, Turlogh, és a többiek. Nem élnék velük egy világban, de nem tudom megunni, hogy csodáljam őket. Végülis Conan miatt kezdtem el gyúrni, baszki. Ez vagyok én, és ilyenek az én hőseim. Büszke vagyok rájuk.

Igen, olvasás után azért mindig vissza tudok térni ebbe a világba. De azért néha kedvem volna kétkezes csatabárdot ragadni, és egy szál ágyékkötőben nekivágni, kalandot keresni... biztosan ezért játszom barbárt a szerepjátékban is a legnagyobb élvezettel.

Még mindig elolvasom az újabb és újabb fantasy szerzőket, de attól félek, ez a fajta keménység már sohasem fog visszatérni. Ahhoz egy újabb ponyva-korszak kéne. Néha filmen, igen, ott még megjelennek, főleg az utóbbi években, például a Machete-ben, a Sin Cityben, vagy a 300-ban... érdekes módon pont az újabb Conan filmben nem volt meg az, amit Howardban úgy szeretek. Schwarzenegger egy bamba fasz, de a karaktere, meg az az egész film (főleg a zene) ezerszer nagyobbat ütött nekem anno, mint most az új. Fene tudja, nosztalgia, meg ilyenek, nyilván nem vagyok ojjektív.

Nem is érdekel.

Inkább leveszem a polcról Howardot újra, és újra.

Arra nagyon kíváncsi vagyok, a kis vadonjáró vajon mit szól majd hozzá.

Ezt pedig nézd meg: Korgoth a barbár. Kötelező darab.