Ma reggel észrevettem, hogy egy szemét kis pók beszőtte a porszívót.
Ez akár még okot is adhatna némi zavarodott magyarázkodásra, de egyrészt szerencsére nincs kinek, másrészt meg pontosan tudom, hogy minden héten alaposan kiporszívózom a házat, ezért egyáltalán nem érzem lusta, mocskos disznónak magam.
Egyszerűen itt a vadonban így mennek a dolgok.
Ma leszeded a pókhálót, holnapra újra ott van. Ugyanott, bazmeg. Ezért egy idő után csak onnan szeded le, ahol valóban zavar. És megtanulsz együtt élni a sok kis nyomoronccal. Pár napja egy pofátlan siklót hajítottam ki a fürdőszobából. Van, aki erre a néha túlságosan is szoros együttélésre egyszerűen nem képes, megértem, az ne költözzön a vadonba, ennyi.
Nekem inkább legyen egy sikló az ágyamban, mint egy részeg csöves az ajtóm előtt.
És itt a kosz is más. Más a kosz fogalma. Egészen más itt a metafizikája annak, hogy valami koszos. Itt simán kimész mezítláb, sétálsz egyet, majd bejössz mezítláb, leülsz mosatlan kézzel enni, és amikor esténként lefürdesz nyáron, mindig fekete lesz a víz.
Mégsem érzed koszosnak magad. Mert ez a kosz más, mint a városban. Ezt akár meg is eheted, öregem, marékszám tömheted a szádba a földet, a homokot (lásd kis vadonjáró évek óta) és semmi bajod nem lesz tőle. Sőt, úgy megerősít, hogy a végén szinte vágysz rá, hogy koszt zabálhass.
Nekem például szénanáthám volt, amíg a városban éltem. Komoly. Aztán a vadonba költöztem, és egy év alatt elmúlt. Nyomtalanul. Azóta sem értem, de nem is érdekel, a lényeg az eredmény.
A tücsköket, azokat viszont nagyon utálom. Képes vagyok az éjszaka közepén felkelni és levadászni őket, ha hallom, hogy bent reszelik a seggüket a házban. Meg a sáskákat, ahogyan berreg a szárnyuk, a hajam égnek áll tőle, pedig kopasz vagyok.
De rendszerint nincs gond, felkelek, nyákos masszává lapítom őket, aztán alszom tovább.
Ezek után csodálkozol, ugye, hogy a siklókat meg életben hagyom - de hát gondolj bele, van csendesebb állat egy kígyónál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése