Csak hogy értsd, miért pont ez lesz a harmadik szakasza az életemnek, elmesélem gyorsan, melyik is volt az első kettő.
A legelső az a gyerekkoromtól a házasságomig tartott, és igazából nem sikerült benne felnőnöm. Imádtam gyereknek lenni, imádtam játszani, és élveztem azt a védőburkot, amiben felnőhettem: nem kellett semmivel sem foglalkoznom, csakis azzal, amivel foglalkozni akartam. Ha akartam, egész nap edzettem, ha akartam, egész nap olvastam; ha akartam, egész nap számítógépes játékokkal játszottam. Felelősségem nem volt nagyon, megtehettem, hogy az álmaimban éljek, gyerek voltam. Azt hiszem szerettem ezt az életemet, de semmi pénzért vissza nem mennék bele. És hé, legalább határtalanul élveztem. Felnőtt ugyan nem voltam még 28 évesen sem, de majd meglátod, ami késik, nem múlik. Ráadásul éltem ezalatt az időszak alatt egyedül is, ami fontos, és kurva jól elvoltam, ami szintén fontos, mondjuk nem dolgoztam, hanem egyetemre jártam, ami az én karakteremnek nem vált a javára, de tudod mit? Megtehettem, hát megtettem. Nem ez volt a legideálisabb, de nem bántam meg, és még egyszer: ki tudtam élvezni. És ez a boldog, kurva hosszú gyerekkor igenis nagyon sokat adott nekem. Fel sem tudnám sorolni, hogy mi mindent. Leginkább azt, hogy nagyon jól tudom érezni magam a bőrömben, és el tudok lenni csaknem bármilyen körülmények között, nyugiban. Tudok nyugizni, ja.
A második életszakaszom akkor kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy akkor én most nekivágok az életnek. Egy jótanács: ez nem így megy ám, ezt nem eldöntöd, ez megtörténik magától, ha eljött az ideje. Na nálam nem jött el, de eléggé fasza gyereknek éreztem magam ahhoz, hogy belevágjak.
Egyszerre történt nagyjából minden: befejeztem az egyetemet, elkezdtem dolgozni, megszületett a gyerekem, megházasodtam, elköltöztünk egy vidéki családi házba (egy nagyvárosi, másfél szobás panelből), és egyáltalán, gyakorlatilag minden szempontból megváltozott körülöttem minden. Keményen hangzik, igaz? Eszementen soknak hangzik, igaz? Az is volt, naná. Ennyi változás ilyen rövid idő alatt talán sohasem lesz még egyszer az életemben, és ez nem is lenne baj.
A jó hír az, hogy nem pusztultam bele. Nem szürkültem bele. Küzdöttem és harcoltam, mert a lelkem mélyén már akkor is az a harcos barbár vaddisznó voltam, aki most, de még messze nem hittem el valódi önmagamat.
És idővel sikerült megtalálni itt az otthonomat. Sikerült jó apának lennem. Sikerült kurva sikeresnek lennem a melóban is, és felépíteni egzisztenciálisan mindazt, amiről valaha is álmodtam, sőt még annál is többet. Ami nem sikerült, az a házasságom, mert olyan emberrel kötöttem, aki nem passzolt hozzám, legalábbis nem passzolt a valódi önmagamhoz. És elnézve hogy milyen csávót talált magának utánam, kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy bennem is ezt látta - hogy ilyenné akart volna formálni engem, ha hagyom. Ha lehet.
De a nagy lecke, kedves ex-feleségem: engem nem lehet formálni, és nem lehet megváltoztatni. Én formálom magam. Én változom. És nem lehet engem uralni sem; én uralkodom. Ha ez nem tetszik, szar ügy.
Nem sajnálom, hogy a házasságom válással végződött: ez is a folyamat része volt. De ezzel még nincs ám vége, mielőtt azt hinnéd, hogy ezzel záródott le a második életszakaszom, és most éppen a jelenlegit elemzem. Nem, van itt még más is.
Merthogy ezzel még nem volt vége. Vagyis ezzel még nincs vége. Az ex-feleségemmel még le kell meccselnem pár dolgot (erről majd úgyis írok még a jövőben), a házasságom valójában akkor fog csak lezáródni. A kis vadonjáróval eléggé beleszoktunk már az új életbe, és azt érzem, ezzel nincs különösebb baj, azt leszámítva persze, hogy szegény gyerek éppen úgy két világ között nő fel, mint én annak idején, de én ezt sohasem éltem meg akkora tragédiaként, és remélem, ő sem fogja. A házamat valóban az otthonomnak érzem, és komolyan mondom, hogy ez a legkirályabb hely, ahol valaha éltem. Boldog vagyok itt. Imádom. Remélem, nem fog rám dőlni ez a nyaraló még nagyon hosszú ideig. A melóm miatt szoktam nyavalyogni, de ha társadalmi szempontból nézzük a dolgot, teljesen rendben van. Sikeres, gazdag, középkorú fehér férfi vagyok, tehát fogjam be a pofámat. Jogos.
Még a házasságom alatt, teljesen erkölcstelen módon elkezdtem végre csajozni is, végre önmagamként, és azt leszámítva, hogy bazdmeg, házas voltam, ez is nagyon sok jó élményt adott, és ami a legfontosabb, ez is előrevitt az úton. Utólag könnyű azt mondani, hogy minek házasodtál meg, te barom, de az a kurva nehéz ebben az egészben, hogy akkor az kellett, utána meg ez. Mondhatod azt, hogy kibasztam szegény ex-feleségemmel, de az igazság az, hogy ő legalább annyira kibaszott saját magával. A kettőnk sara, nem az enyém, és igenis jó, hogy ez lett a vége. Ez nem mentegetőzés; efelől teljesen meg vagyok már nyugodva.
Szóval a Csajomat is így ismertem meg, még a házasságom alatt. Nem kell bemutatnom őt, azt hiszem, írtam már róla eleget. Legutóbb éppen azt, hogy szakítunk. Szakítunk, mert nincs közös jövőnk, a megalkuváshoz pedig - bár ahogyan megbeszéltük, még így is boldogabbak lennénk, mint az emberek döntő többsége - még túl fiatalok vagyunk. Így hát mind a ketten keresünk tovább. És így tulajdonképpen ennek a történetnek sem lett rossz vége. Még időben szakítottunk. Én pedig életemben először megpróbálnék úgy végleg szakítani valakivel, hogy nem egyszerűen otthagyom és elfelejtem, hanem szépen lassan, fokozatosan engedem el, hogy egyikünk se zuhanjon túl magasról túl nagyot, hanem segítsünk egymásnak lassan, biztonságban földet érni. Talán menni fog; én szeretném, ha lenne egy ilyen élményem is.
Az igazság tehát az, hogy be kellett látnom: még a Csajom is a második életszakaszomhoz tartozott, és csak ha őt lezártam magamban,
És hogy ki ez a valaki? Azt most még meg nem mondom. De kibaszottul állat lesz, ebben biztos vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése