Rinocéroszbőr

Vastagabb bőr kell a pofámra, nincs mese. Eleget voltam már én a puhapöcs.

...méghozzá kurva vastag bőr, mint egy krokodilé, vagy egy rinocéroszé. Kibaszott páncél, öregem.

Mindig irigyeltem a vastagbőrű embereket, világéletemben irigyeltem, és felnéztem rájuk. Így kell születni? Vagy az élet hozza úgy, hogy valaki eléggé meg tud keményedni? Én átkozottul sokat keményedtem az elmúlt években, de még mindig azt érzem néha, hogy nem elég, nem elég. Még mindig túl sokszor lágyulok el. Nem kéne.

Még keményebbnek kell lennem, még erősebbnek, még pofátlanabbnak, még érzéketlenebbnek, még taposóbbnak, még törtetőbbnek, még kegyetlenebbnek, még céltudatosabbnak, még könyörtelenebbnek, még szívtelenebbnek, még önzőbbnek, még gonoszabbnak...

...de egyszerűen nem megy. Az nem én vagyok. És nem tudom még csak eljátszani sem, pedig annyi mindent el lehet játszani jól is. De ez nem megy. Félek attól, hogy átzuhanok a túloldalra, és nem tudok már visszajönni? Igen. És még jobban félek attól, hogy észre sem veszem, ha átzuhanok. Csak majd egyszer, valamikor sokára döbbenek rá, hogy már régen megtörtént, már elveszítettem magam, de mikor? Mikor? Melyik volt az a tettem, gondolatom, vagy nem is egy volt, hanem több, és az egész lassan történt meg? Nem tudom. És ezt később sem fogom megtudni.

Megyek tovább az úton, amit helyesnek érzek, és nem törődöm azzal, hogy az orromnál sohasem láthatok tovább.

Ennyi. És tovább irigylem azokat akik úgy tudnak szembenézni az élettel, mint a valódi hősök.

"Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis."