...még eléggé le vannak dermedve a tagjaim, de főleg a pofám. Most fejeztem be odakint az edzést. És olyan kibaszott, dühöngő, gyilkos hóviharban edzettem most, így március vége felé, mint egész télen egyszer sem.
De ha azt várod, hogy most anyázni fogok emiatt, akkor még nem ismersz eléggé. Nagyon jó volt ez így. Dühös voltam, egy vadállat voltam, minden haragomat és gyűlöletemet bele tudtam most adni ebbe az edzésbe, és ez csak néha adatik meg annak, aki a vas útját járja. Akkor viszont átkozottul felszabadító érzés tud lenni. És ez az, ami igazán ér valamit, nem a pumpálás, öcsém.
A hideg vas engem mindig rendbetesz.
Az, hogy közben a természet is ott tombol körülöttem, egyáltalán nem gyengít - éppen ellenkezőleg, mérhetetlen erőt ad. Megkeményít. És arra most nagyon nagy szükségem van.
Újra csak rá kell jönnöm, milyen fontos dolog az életemben a súlyemelés. Micsoda küzdelem ez napról-napra, egy valódi háború, ahol nem egy másik emberrel állok szemben egy ringben, vagy harcmezőn, és nem bírók előtt nyerek vagy veszítek; itt nem mondhatom azt, mint a küzdősportokban szokás, hogy hát, ma ő volt a jobb, nekem meg rossz napom volt, de ha nem így lett volna, én nyerek, mert egy szerencsés ütés vagy dobás vagy fogás bármikor vihet mindent.
És itt nincs nyeremény sem, amit bezsebelhetek egy jó küzdelem után. Csak az egyre nagyobb erő mindenem, amim van.
Nem, a hideg vas szarik rá, hogy milyen napod van éppen. És szerencsével sem emelsz nagyobbat, mint anélkül tennéd. És a hideg vasnak hiába esel neki, mint egy veszett orangután, azzal is csak azt éred el, hogy megsérülsz, de attól a vas megmozdulni nem fog. És itt, ebben a küzdelemben egyetlen bírád van: a súly, amit vagy fölemelsz, vagy nem.
Nincs az a hóvihar, ami távol tarthatna az edzéstől, ha edzenem kell. Nincs az a jeges pokol, nincs az a forróság. Ha igaz az, hogy a megszállottak haláluk után sem szabadulhatnak attól, ami leginkább ehhez a világhoz láncolta őket, akkor én azt hiszem ilyen kigyúrt súlyemelő zombi leszek, aki időnként feltűnik valahol egy edzőteremben, és némán az edzőpadhoz támolyog, és ott emelgeti a baszott nagy súlyokat, recsegő inakkal és foszladó izmokkal egyre csak emelget, miközben a halálra rémült emberek szanaszét rohannak sikoltozva, és csak napok után merészkednek majd vissza egy pappal meg néhány illegálisan tartott önvédelmi fegyverrel felszerelkezve.
Egyszer persze ennek is vége lesz. De addig, addig az én világom ez a néhány súlytárcsa, ez a pad, ezek a rudak, ez a fészer itt a világ végén, az isten háta mögött ebben a hóviharban, ahol nincs más, csak én, én egyedül a világon, magányosan, egy olyan küzdelemben amit addig vívok amíg csak élek, amelyben győzni nem győzhetek soha, csak küzdhetek amíg bírom erővel, amíg lüktet bennem az isteni szikra; és ha egyszer végképp elfogy az erőm, és nem bírom már tovább ezt az életet, itt fogok majd összerogyni, itt, ahol annyi éven át küzdöttem a súlyokkal.
Utolsó erőmmel még megmarkolom majd az egyik tárcsát, ezt a könyörtelen, szenvtelenül hideg vasat, és arra fogok gondolni, hogy ez ugyanaz a vas, amelyből a fegyvereket kovácsolják, a fegyvereket a háborúba, és talán egyik előző életemben éppen így markoltam a kardomat, amikor egy csapástól a földre zuhantam, meghalni.
Odakint még mindig zúg a szél, dühöng a vihar, a természet mint az őrült úgy tombol.
Idebenn is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése