Nagyon hiányoznak a napjaimból azok az órák, amikor nem csinálok semmit.
De semmit az égegyadta világon.
Amikor csak fekszem, és csönd van, és csak úgy vagyok. Régen nagyon sok ilyenem volt, aztán a családdal együtt meg is szűnt. És most jövök rá, hogy amit akkor időpocsékolásnak hittem, az az egyik legfontosabb dolog az életben.
Most van a munka, ami mindig több, mint amit meg bírok csinálni, ezért aztán nehéz is lenne igazán üres fejjel ellazulni.
Aztán ott a kis vadonjáró (persze, őt kellett volna előre tenni, mert a család az első, de bazd meg inkább, jó?) aki ha itthon van, egyből rám csimpaszkodik, és csak velem akar játszani. És ez nem baj, mert én is szeretek vele lenni nagyon, de egyedül lenni akkor is kell.
Ott van még az edzés is, ami szent és sérthetetlen, mert anélkül bekattannék, vagy hormontúltengésben elhaláloznék. És persze nem érezném kerítésszaggatóan, ajtókitépően erősnek magam, ami kell az élethez.
És akkor ott van még az a lány, aki miatt olyan jó lenne csak feküdni, és lenni. Mert az ürességben és a csöndben most ő van ott velem mindig.
Kezdek szerelmes lenni.
Hűbazdmeg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése