Például ha te egy lovag vagy, akinek a legszebb és a legjobb királylány kell (mert miért is adnád alább), akkor igenis jobb, ha felcsatolod a legerősebb páncélod, megmarkolod a legélesebb kardod, és megkeresed azt a világvégi vártornyot, ahová elrejtették őt. És jobb, ha tudod, hogy te vagy a faszagyerek, mert ez másképpen nem megy.
Ne legyenek illúzióid, barátom. Először is kurva nehéz lesz rátalálnod arra a toronyra. Ha pedig megtaláltad, még csak akkor jön a java. Emlékezz csak - neked a legszebb királylány kell. Ezt soha ne felejtsd el. A legszebb királylány pedig mindig a legmagasabb, legnehezebben megmászható toronyban van.
Szóval megtaláltad a tornyot, gratulálok. Ugye azt tudod, hogy a szörnyetegek, amik a tornyot őrzik, és mindőjük közül a legerősebb szörnyeteg - a sárkány - egyáltalán nem örülnek neked? Nem akarják, hogy megszerezd a királylányt. Inkább kitépik a beleidet, és azzal fojtanak meg. Láttad a torz, megcsonkított holttesteket idefelé az úton? A kapu előtt? A lépcsőkön? Valaha ők is faszagyerekek voltak. Vagy legalábbis azt hitték. A királylányért indultak egyszer régen ők is. Hogy honnan tudták meg, hogy a világon van, ki tudja. Ez az egyik talány, amivel nem kell foglalkoznod. Talán a királylány szólította őket. Talán álmodtak róla éveken át, mint én, és végül nem bírták tovább, és útra keltek, hogy megkeressék. Talán hallották a legendát. Talán csak erre vetődtek, és nem volt jobb dolguk. Talán már annyira kanosak voltak, hogy nem érdekelte őket a veszély, csak dugni lehessen végre.
De a lényeg, hogy kurva sokan beledöglöttek már ebbe az egészbe. Éppen elegen ahhoz, hogy végre valaki egyszer és mindenkorra rendet tegyen. És ez a valaki én leszek. Az alsóbb szinteken a szörnyek inkább idegesítőek, mint veszélyesek - de ők vannak a legtöbben. Oda kell rájuk figyelni. Az élelmes lovag közben mindig csekkolja elesett riválisainak felszerelését - ezernyi értékes dolgot lehet találni a sok kacat között. Ha már kaland, szedjük is meg magunkat közben. És ha nő nélkül kell távoznod, legalább gazdagodj meg - ezt a mondást nem fogod megtalálni a lovagi kódexekben, csak hogy tudd, ezt én mondom neked.
Aztán ahogyan egyre feljebb jutsz, meg fogod látni, hogy egyre kevesebb lesz a szörny is. Viszont egyre több az üres, sötét folyosó és szoba. Egyre fenyegetőbb a csönd. A magány. A szörnyek pedig, már amelyekkel egyáltalán összeakadsz, és nem csak a morgásukat hallod meg a távolból, egyre erősebbek. Van, amelyiknek neve is van. Van, amelyikkel találkoztál már, de akkor még nem volt ilyen erős. Most már bánhatod, hogy akkor életben hagytad. De most legalább kurvára megtanulod, hogy soha többet ne tegyél ilyet. Amit elintézhetsz az életben, azt intézd el, akkor és ott, egyszer és mindenkorra. Vagy rábaszol.
Sok helyen tükrök vannak a falakon. Sosem porosak, vagy pókhálósak. Nem, szépek és fényesek, valósággal vonzzák a tekintetet. Ez a sárkány egyik leggonoszabb varázslata - a tükrök ugyanis sohasem a valót mutatják. Nem is hazudnak, nem. Csupán kicsit torzítanak. Csak éppen annyira, hogy még elhidd, hogy magadat látod, de nem úgy, amilyen valójában vagy, hanem úgy, ahogyan a sárkány láttatni akar téged. A királylányt is a tükrök tartják itt, ebben a toronyban, tudtad? A szörnyetegek, és a tükrök. De legfőképpen a tükrök. Mert a királylány egész álló nap a szobájában álldogál, és nézegeti magát a sárkány tükreiben. Az egész szobája, ott a torony legtetején, tükrökkel van tele. A sárkány pedig ravasz - évek óta már, hogy a tükrök nem a királylány igazi tükörképét mutatják neki. Évek óta már, és csak a tükrök suttogják neki, kicsoda valójában - így számára már az a valóság, amit a tükörben lát.
És a tükrök persze mindig azt mutatják, amit a sárkány akar.
Láttam én is, amikor belenéztem az egyik tükörbe. Ahhoz léptem oda, ami előtt egy régen halott lovag feküdt. Már csak a csontváza hevert ott, de jól látszott, hogy saját magát döfte le. Mit látott vajon a tükörben? Mit mutatott neki a sárkány? Meg kellett tudnom. Félrerúgtam a csontokat, és a tükör elé álltam. Magamat láttam. És mégsem. Figyeltem az apró különbségeket. A kicsit-más arcvonásokat. Lassan változott, szinte észrevétlenül. Aztán egyszer csak már nem én voltam. Ha nem ismertem volna annyira önmagam, el is hittem volna neki, hogy ilyen vagyok. Hogy csak ennyit érek. Hogy felesleges küzdenem. Hogy nem vár itt rám semmi jutalom, semmi dicsőség. Hogy jobb, ha itt és most feladom. Nekem esélyem sincs itt győzelemre...
De nem. Nem igaz. Nem nekem. Hanem annak, aki a tükörben van, és aki nem én vagyok. Meglendítettem a kardomat, és szilánkokra zúztam a tükröt. Boldog voltam, hogy kiálltam a próbát, de annak már kevésbé örültem, hogy egy valag szörnyet zúdítottam a nyakamba a zajongással.
De ha az ember eléggé elszánt, előbb-utóbb elfogynak a szörnyek.
A torony teteje felé járva egyre több a tükör, de szörnyeteggel itt már nem találkozom. Ide fel már ők sem merészkednek. Ez a sárkány birodalma, és ő kurvára bízik magában. Valójában senki másban nem bízik annyira. Bízik az erejében. Bízik az eszében. Bízik a ravaszságában. Bízik a tökösségében. Hát - azokat az emberfejnyi golyókat rövidesen levágom a helyükről, az kurvaélet.
A sárkány olyan öntelt, hogy a torony tetején az ajtók mind nyitva vannak. Még csak zár sincsen rajtuk. Aki eddig eljutott, aki megtalálta a tornyot és keresztülvágta magát az alsóbb szintek szörnyetegein, és átjutott a varázstükrökkel borított folyosókon, az már akadály nélkül bejuthat a királylányhoz. Idefent nem állja már útját semmi.
Nem tartott hosszú ideig, és ott álltam a toronyszoba ajtaja előtt. Egyetlen ajtó a falban, a legeslegutolsó. Már nagyon régen nem találkoztam elesett lovagok holttesteivel. Vagy senki nem jutott még el idáig, vagy azokat, akik idáig elértek, maga a sárkány falta föl. Szokott olyat a rohadék. Imádja az emberhúst.
Az ajtóra tapasztom a fülem. Izomagyú kollégáim egyszerűen berontanának felemelt karddal, hangosan üvöltve, de én kicsit alaposabb vagyok ennél. Meg óvatosabb. Túl messzire jutottam már ahhoz, hogy most elbasszam.
Odabent halkan beszél valaki. A hangja édes, mint a méz, és sima, mint a selyem. A királylány. A szerelmem. Egy mélyebb, ércesebb hang felel neki. Ezt a hangot is megismerem, és a karomon feláll a szőr, miközben megborzongok. A sárkány.
Hát itt az út vége. A félelem, ahogyan jött, úgy el is múlik. Halkan belököm az ajtót, és belépek. A királylány vesz észre elsőként. Összeolvad a tekintetünk. Sosem láttuk egymást, de mégis tudja, érzi rólam, hogy ki vagyok. Vörösesbarna haját beragyogja a lemenő nap fénye. Milyen különös. A haja egészen rövid, csak a tarkójáig ér, míg a mesék királylányainak mindig (legalább) derékig érő haja van. Talán neki is volt valamikor, csak levágta, ki tudja? Vékony alakját körberajzolják a vörösarany sugarak. Olyan gyönyörű. Körülötte pedig a tükrök. A hamis valóság, a sárkány hazugságának álnok szolgái.
A királylány mellett pedig ott állt a sárkány. Kisebb volt annál, mint amire számítottam, de még így is a létező legfélelmetesebb ellenség a földön.
Senki nem szólt semmit. Nem volt szükség közöttünk szavakra. Egy lovag, egy sárkány és egy királylány egy vártorony legmagasabb szobájában. Vannak olyan helyzetek, ahol teljesen egyértelmű, hogy mi fog következni. Ez a helyzet is ilyen. Most már jöhet az izom, haver.
Meglendült a kardom, kiáltásra nyílt a szám. Nekirugaszkodtam, éreztem, ahogyan az izmaim keményen megfeszülnek. A királylány szeme kitágult a félelemtől, dermedten nézte, hogy a sárkányra vetem magam. A sárkány kitátotta a száját, éles fogai megvillantak. Aztán...
Aztán megállt az idő. Úgy maradtunk ott hárman, ahogyan a küzdelem elkezdődött.
Bocs, haver, de nem tudom a történet végét. Azért nem tudom, mert még nem történt meg. Éppen most történik, tudod? Azt persze ki lehet találni, hogy mi fog történni. Vagy legalábbis sejteni, mert tudni, biztosan tudni, barátom, azt még a múltat sem lehet, nemhogy a jövőt.
Azt hiszem, elég erős vagyok ahhoz, hogy legyőzzem ezt a sárkányt. Persze bármi megtörténhet, de azt pontosan tudom, hogy én milyen erős vagyok. Az ellenfelemet nem ismerem, nem tudom, hogy mire képes azért, hogy a fogságában tarthassa a királylányt. Talán odaadta volna akkor is, ha csak kérem, ezt most már nem tudjuk meg sohasem. Most már meg kell küzdenünk egymással, és ebből a küzdelemből csakis egyikünk jöhet ki győztesen.
És ha legyőztem, azzal sincs vége a történetnek. A torony még mindig tele van szörnyekkel. Velem pedig csupán egy királylány.
A királylány. Aki már elhitte a sárkánynak, hogy nem elég okos, nem elég szép, hogy sohasem lehet elég jó, hogy nem ér már semmit, hogy ez az élete, ez a vártorony, amiben eddig élt, és sohasem lehet már boldog, akárhogy küzdjön is érte. Hogy sohasem lehet szabad, bármit tegyen is. Hogy ennyi a világ, ennyi az élet.
Vajon elég erős vagyok ahhoz is, hogy megtörjem a tükrök gonosz varázserejét? Mi lesz, ha nem járok sikerrel? Ha a királylány majd nem akar velem jönni?
Bocs, haver, de nem tudom a történet végét. Nem ígérhetek neked boldog befejezést. Egyetlen dolgot viszont megígérek.
Hogy befejezem, amit elkezdtem. Mert így is, úgy is addig élünk, amíg meg nem halunk. Hogy boldogan vagy sem, az majd elválik, az már annyi minden máson is múlik rajtunk kívül. Afölött nincs hatalmunk. Csak a hit, és a remény.
Most pedig bocsáss meg kérlek, de vár még rám egy sárkány, akinek szét kell rúgnom a seggét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése