Néhány perc zen

Végre itt a jó idő, és egyből nyár. Fasza. Jólesett ma délután kiülni a lépcsőre egy kávéval, és bámulni a napsütötte völgyet, meg szemben az egyre zöldebb hegyet. Nyugi volt. Persze itt mindig nyugi van.

Újabban a lépcső teteje a kedvenc helyem. Nagyjából azóta, amióta megismertem a csajomat. Igazából nem is az én helyem, hanem a mi helyünk. Még nem is volt itt, de már olvasott róla, és egyből megszerette. Aztán amikor először volt itt, nálam, rögtön leültünk oda, és éppen olyan volt, mint amilyennek elképzeltük. Hát mégis vannak ilyen dolgok. Amíg nem ismertem, nem hittem benne. Amíg nem ismertem...

Pár hete végre megint rendszeresen meditálok. Csak úgy hívom magamban, hogy néhány perc zen, mert a meditáció szót nem szeretem. Latinul elmélkedést jelent, és én ilyenkor nem azt csinálom. Pont az a cél, hogy ne azt csináljam.

A zazen az már jobb kifejezés, csak azt meg nem érti senki. Pedig csak annyit jelent, ülő zen. És a lényege ennyi, semmi több. Leülök pár percre, és nyugton vagyok. Muszáj, hogy legyen időm és lehetőségem arra, hogy mindennap leüljek pár percre, és nyugton legyek. Ez nagyon fontos. Ha ez nincs meg, akkor a végén úgy száll el az életem az orrom előtt, hogy észre sem veszem.

Egy pár perces elmélyülés kell mindennap. Lehetőleg napi kétszer, egyszer a nap elején, és egyszer a nap végén. Mind a kettő eléggé fontos, és mind a kettő más okból. A nap elején nem árt, ha az ember összeszedetten vág bele a dolgokba, a nap végén pedig le kell nyugodni. Mindig. Ha nem nyugszol le, akkor egy ideig bírhatod, de aztán fölzabál az a sok feszültség, amit olyan szorgalmasan gyűjtögetsz.

Annyi az egész, hogy kiválasztasz egy helyet, ami valami okból különleges, és megnyugtat. Nekem ez a lépcső teteje. Odaülök, lecsukom a szemem, és kitakarítom azt a sok bizbaszt a fejemből. Úgy a legkönnyebb, ha a légzésemre figyelek, erősen. Egy idő után - persze ezt is, mint mindent, gyakorolni kell - elhallgat a sok kósza gondolat, a sok érzés, eltűnik minden, ami nyugtalanít, zavar, felkavar, baszogat, és akkor nyugi van.

Na, ebben a nyugiban kell elidőzni kicsit.

Néha többet.

Az a lényeg, hogy ez egy olyan hely, ahová nem ér el semmi, ami rossz, ami bánt, ami árt, ami fájdalmat, szenvedést okoz. Itt mindig nyugi van. Béke van. Csönd van. Szeretet van.

Nem mindig jön össze könnyen, de nem szabad görcsösen erőltetni. Néha egyáltalán nem jön össze. Mostanában annyi minden basztat, hogy sokszor hagyom is inkább a fenébe, és csak ülök. A lényeg ebben is a rendszeresség. Mindennap leülni kicsit, és nyugton lenni. Ez a hosszú, egészséges élet egyik titka. És nem, ez sem garantálja azt, hogy másnap nem loccsantja ki az agyad egy kamion lökhárítója, de legalább ma tedd meg azt, amit csak megtehetsz azért, hogy holnap is érdemes legyen fölébredni és kimászni az ágyból.

És ehhez nem kell hinni semmiben, ez nem vallás, ez a zen dolog, ez tényleg csak ennyi: üres tudattal üldögélsz egy kicsit minden nap. Nincs hova elérni vele, és nincs mit megvalósítani. Ennek nincsen célja. Emögött nincsen semmi titok. Ez tényleg csak ennyi: üres tudattal üldögélsz egy kicsit minden nap.

Néhány perc az életedből, és cserébe nyugi van. Sokan pénzt is fizetnének ezért, nem is keveset. Nekem meg ott van, ott van a lépcső tetején.

Szerencsés egy fasz vagyok én.