Na most kurvára az a nagy helyzet, hogy éppen két világ, két élet között lebegek, kicsit olyan, mintha belőlem is kettő akarna lenni, de nem, már nem, már mindig ugyanaz vagyok, csak a helyzet kettő, a világ kettő, a család kettő. Még egy jó darabig.
Nem mondom, hogy nem tesz próbára. Nem az erőmet, abban már megingathatatlan vagyok, hanem az énemet, aki már az akarna lenni, akinek mindig is megálmodta magát. Azzal együtt, akivel mindig is álmodta magát. Ez így nehéz szokott lenni, elvégre ez kell mindenkinek, és hányan élik azt az életet, amit megálmodtak maguknak? Csak hogy tudd, Ő már megvan. Én is megvagyok. Akkor mi lehet a gond?
Csak az, hogy az egyik életem ugyan még velem van, de már távolodik, a másik pedig még nem az enyém, és talán nem lesz az enyém sohasem. Benne van a pakliban. A régit most már mindenképpen elveszítem, mert az a híd lángol, recseg, ropog és porlad, az újat pedig nem egyedül építem, mert hidat nem lehet egyedül építeni, az mindig két partot köt össze, és ha az egyik part lakói végül nem akarják...
...a hídcsonk megmarad, de csak a semmibe vezet. Megmarad örökre. Csak a túlsó parton nem várja már senki, míg odaér.
Emlékszem, itt a kisvárosban milyen sokáig megvolt a hídcsonk, egy híd emléke, amit a második nagy háborúban bombáztak szét, és amit évtizedekig nem épített újjá a két part, mert nem akartak összetartozni. Aztán mégis felépült. Most megvan a híd, de elveszett a varázslat, amit a befejezetlen, szétrombolt csonk jelentett. Olyan jó volt ott a végében lábat lógatni a szédítő mélység fölött, és álmodozni arról, hogy valójában hová is vezet egy híd, ami a semmiben ér véget.
Tudom, hogy vannak partok, amiket nem kell összekötni. És tudom, hogy vannak hidak, amiket föl kell égetni a picsába. Olyanok is vannak, amik jobb, ha megmaradnak csonknak. A lényeg, hogy ne felejtsük el soha, hogy volt ilyen is. Ebből tanulunk. És néha a gyönyörűen felépített hidunk összeomlik. Összeomlik még akkor is, ha a legjobb szándékkal, a legjobb tudásunk szerint építettük, és egész életünkben csak szépítettük, csinosítottuk, erősítettük.
Sőt, végül mindig, minden híd összeomlik, azt hiszem. Az örökkévalóságnak ezen a világon még semmit sem építettek.
De addig, addig a néhány évig, ami még visszavan az életből, addig újra és újra nekilátunk, hogy összekössük azt a két partot. Valamelyiket. Bármelyiket. Mert hisszük, hogy érdemes. Tudni nem tudhatjuk, hogy jó lesz, csak remélhetjük.
A lényeg az, hogy merj átmenni rajta, ha már felépítetted. Mert ha te nem mersz, majd átmegy helyetted valaki más. És mire észbekapsz, föl is égeti maga után.
Te meg ott ragadsz, a levegőben, a semmiben, két világ között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése