Kalandok a vadonban 9.

Nem tudok betelni azzal, hogy végre tavasz nyár van.

Biztosan sokan vannak, akiknek hiányzott az átmenet, de én leszarom. Most éppen harminc fok van kint, baszod. Én meg már barnulok, mint az állat, komolyan, árnyékban is, föld alatt is, mindenhol. Nyár ez, öcsém, és kicsit sem zavar, hogy áprilisban. Októberig legyen ilyen idő, aztán jóvan.

Elöl már lecsűrtem a füvet, egyből pofásabb is lett a kert, fönt még sajnos nem sikerült, és mivel a hétvégén Pécsre megyünk a kis vadonjáróval, ezért ez csak jövő héten fog menni, de addig legfeljebb majd rászólok a fűre, hogy nőjön lassabban. Szokott működni. Nem röhög.

A kertrendezés nem lesz olyan vészes, mert fönt is összeszedegettem már a tavaly elhullott leveleket meg ilyeneket, veteményes idén végre nem lesz, tehát fönn locsolnom sem kell, halleluja. Elég lesz a lenti színes salátákat levizelni időnként. De őszintén - ha az ajtóm előtt kezdődne a kibaszott sivatag, én akkor is boldog lennék.

Ja igen, a sivatagról jut eszembe, akarok kaktuszokat. Sok kaktuszt. Kis kaktuszt, nagy kaktuszt, közepes kaktuszt. Szeretem a kaktuszokat. Jól tükrözik a személyiségemet, és pont annyira igényesek, mint én. Gyerekkoromban a házban, ahol tizenhat évig éltem, voltak kaktuszok, és én nagyon szerettem őket. Szóval van benne nosztalgia is, de nem csak az. Meg kéne pálma is. Ne kelljen elmagyaráznom. Homok, kaktusz, pálma, érted, na.

Ma egyébként a legizgalmasabb kalandom az volt, hogy mikor reggel kimentem súlyzózni, egyszer csak érzem ám a fészerben, hogy kurva büdös van. Az az igazi dögszag, ismerem jól, éltem már eleget vidéken. Kezdek reménykedni, hogy esetleg egér, vakond, denevér szorult be valahová és kezdett el oszlani (mi a szar lehet még errefelé ilyen kisebb izé?), de aztán egyre kevésbé reménykedtem, mert nagyon büdös volt, viszont az istennek se találtam sehol a dögöt a fészerben. Aztán megyek föl a hátsó kertbe, lesek be a fészer teteje alá, hát bazmeg, valami kóbor macska éppen az én fészertetőm alá feküdt be megdögleni hogy rohadt volna el még a kurva anyjában. Ráadásul ott észre sem vettem volna, ha nem kezd el szaglani. Na, hányinger legyűr, veszem a gereblyét, hogy majd kikotrom, aztán lapátra vele és irány az én saját szelektív szemétgyűjtőm, az árokpart. De már oda volt tapadva a földhöz erősen. Na, káromkodtam egy cifrát, hoztam a lapátot, egy kisebb földkupaccal együtt fölstócoltam rá, aztán minden erőmet megfeszítve levittem az árokpartra és kilőttem mint egy katapult. Hát mit mondjak, közben azért a reggelim kíváncsiskodott erősen, szerette volna megnézni az is a döglött macskát, meg a kis vadonjáró is persze, de azt a nyüvektől meg kukacoktól hemzsegő, már erősen szivacsosra rohadt, felpüffedt lovecrafti izét inkább nem mutattam meg se a gyerekemnek, se a reggelimnek.

Elég ha én láttam. A rókáknak egyébként így is teljesen jól meg fog felelni, széthordják azok egy perc alatt.

Na, ennyi izgalommal be is értem mára, most hogy teljesen enyém a házam, lesz éppen elég dolgom minden nap. De nem panaszkodom. Imádom, hogy nyár van és kint lehetek, amikor csak itthon vagyok. Dehogy panaszkodom.

Csak akartam hogy tudd, én sosem unatkozom, érted?