Kitartó olvasóim ezen felül azt is tudják, hogy nagyon szeretnék már bunyózni menni, viszont az istennek sem jutok el sehová. Úgyhogy mivel még mindig nem jutottam el sehová, így nyugodtan sorra vehetem azokat a küzdősportokat/harcművészeteket, amik érdekelnek, és elmesélhetem, hogy hova miért nem jutottam el mindeddig.
Nagyon geek, nagyon hosszú, és nagyon felesleges szövegelés következik, úgyhogy akit nem érdekel, az bekaphatja.
A legjobb hely, ahol a különböző harcművészeti/küzdősport stílusok össze vannak gyűjtve egy helyre, az a Budomagazin. Ha valaki ki akarja találni, hogy mit is csinálna szívesen, itt mindent megtalál, amivel foglalkozni érdemes. Ha az egyes stílusnevek nem mondanak semmit elsőre, az sem baj, mert arra van a Youtube, öcsém. Fogod magad, odadzsalsz, beírod a stílus nevét és szemezgetsz kicsit a videók között. Nem leszel nagymester, de pár videó után azért lesz egy elképzelésed arról, hogy mi a fasz is van itt tulajdonképpen.
A józan észt és a kritikus gondolkodást azért érdemes megtartani, és nem elhagyni útközben két videó között. Csodák nincsenek. Ami működik, az azért működik, mert valaki kurva sok időt és energiát belerakott, és a megfelelő módon gyakorolt. Aki jó, aki hatékony, az azért jó és azért hatékony, mert sokat gyakorolt, sokat és megfelelő módon. Egyik sem mellékes. A boksz rohadtul hatékony, de két hét alatt nem sokat fogsz megtanulni. Az aikido meg nem hatékony, akkor sem, ha ötven évig csiszolod a technikáidat. Nagyon szép mozgásod lesz, és (csaknem) tökéletesek lesznek a technikáid, de nem leszel hatékony.
Minden ember mozgása egyforma. Ez van, egy fajba tartozunk mind. Ezen felül igenis létezik egy legoptimálisabb mód arra, ahogyan ütni, rúgi, dobni, birkózni érdemes. Ezt tudomásul kell venni. Azt is tudomásul kell venni, hogy vannak, akik erre az optimálisra törekszenek, és vannak, akik nem. Ezt a két bagázst ne keverjük sohasem, mert abból kizárólag értelmetlen viták lesznek, más semmi.
Az előbbi csoport a küzdősportolók, ahol az optimalizálás célja a versenyszabályoknak való minél tökéletesebb megfelelés (és ezáltal a győzelem), a másik csoport pedig (nagyjából) a harcművészek, akik egy hagyományt követnek, és ahhoz igazodnak. A küzdősportok változnak idővel, csiszolódnak, finomodnak, a versenyzők mindig a győzelemre törekszenek, ezért mindig egyre jobbnak és jobbnak kell lenniük. A fejlődés persze időnként óhatatlanul körkörös, önmagába visszatérő, de legalább folyamatos, és az adott stílus mindaddig életben van, amíg van, aki fejleszti. A harcművészetek pedig igyekeznek minél hűebbek maradni az alapító, vagy alapítók tanításaihoz, és semmin sem változtatni, még akkor sem, ha a körülmények ezt egyébként indokolnák.
Ez sokszor persze nem baj, például ha kardvívást tanul az ember, akkor rendszerint leszarja, hogy ma már senki sem hord kardot, érdekli a gyakorlás, a tradíció, meg a mozgásforma, gyakorol, és kész. Ez rendben is van. A gond inkább a pusztakezes stílusokkal van, ahol a harcművészek nem szeretik tudomásul venni, hogy a küzdősportolók bizony jóval előttük járnak az adott mozgásforma felfedezésében, tökéletesítésében és hatékony alkalmazásában.
Például a kung-fu egy nagyon régi és nagyon gazdag harcművészeti tradíció, de a sanda (vagy sanshou) stílust leszámítva egészségmegőrző mozgásművészeten túl nem sok értelme van. Egészen biztosan nem alkalmas manapság már pusztakezes harcra, még ha valaha annak szánták is. Ugyanez igaz a legtöbb tradicionális harcművészetre. És ezzel sincsen semmi baj, amíg valaki tudja ezt. Ha nem tudja, és azt hiszi, hogy ez ér annyit, mint mondjuk a thai-box, na akkor vannak bajok. Főleg ha elkezd emberkedni valakivel, aki tud verekedni. (Általában egyébként az a nagy helyzet, hogyha egy harcművészet működik, akkor az azért van, mert pofátlanul lenyúlta egy, vagy több küzdősport technikáit, és hajlandó keményen edzeni is azokat, például a kyokushin karate tipikusan ilyen, vagy a kempo).
Na, és most elmesélem mi a helyzet az egyes stílusokkal, amik érdekelnek/érdekeltek:
Aikido - ezt csináltam pár évig. Kurva nehezek voltak a technikák, és az esetek nagy részében az égvilágon semmi értelmük sem volt. Gyakorolni nagyon jó, a hangulata a stílusnak nagyon jó, de a harchoz semmi köze. Nem verekedésre való, hanem mozgásművészet. Ha valakit ez nem zavar, akár élete végéig elgyakorolgathatja. Lehet, hogyha megöregszem még visszatérek rá, bár a nagy szertartásossága idegesít.
Eskrima - kések és botok, öregem! Na, erre aztán feláll minden violence geek cerka pöcse. A baj vele csak az, hogy igazából szintén mozgásművészet, mert nem akarhatod komolyan megtanulni, hogyan kell valakit késsel felaprítani,
Ju-jitsu - ennek van félmilliárd alstílusa, de tanulsága csak egy: amit a szamurájok valaha volt pusztakezes stílusából érdemes volt megőrizni, az megvan a judoban és az aikidoban. Minden más csak parasztvakítás.
Judo - ezt toltam az egyetemen. Nagyon szerettem a tanítási módszereit, meg a technikáit, mert egyszerű, hatékony és letisztult. Ha lenne Magyarországon rekreációs judo, most is ezt tolnám, de sajnos itt senki sem foglalkozik kezdő felnőttekkel, csak a versenyeket tolják ezerrel. Nagy kár, mert szerintem igény lenne rá bőven. Szóval ez nekem felejtős.
Karate - ami ér valamit, az megvan a kick-boxban vagy a thai-boxban. A többi kamu, időtöltésnek kiváló, de felnőttként már olyan hülyén érezném magam, ahogyan pizsamában ütöm a levegőt gyilkos indulattal, és lelkesen ordítok a sensei-nek. Na jó, tudod mit? Így visszagondolva ez tizenévesen is röhejes volt.
Kempo - hát, őszintén, olyan mint a karate. Ami jó benne az megvan máshol, csak ott jobb. Igazából amitől agyfaszt kaptam a magyar kempóban, az a teljes ideológiai zűrzavar ami a technikákat meg az egész szellemiséget illeti. Egy nagy katyvasz az egész, és egy magamfajta minimalistát ez határozottan idegesít.
Kendo - na ez keményebb annál, mint amilyennek látszik. Testedzésnek kiváló. Be fogsz szarni, ahogyan teljesvértben ugrabugrálsz vagy két órát. De végeredményben komolykodós bohóckodás egy bambuszkarddal. Plusz olyan ideológiai körítés, hogy csak na. Harcos szellem a faszom. Egy fakarddal hadonászol, bazmeg, mondták már?
Tai chi - ha csak úgy sétálgatsz és odafigyelsz a légzésedre az nagyjából ugyanennyire hasznos, és az ráadásul ingyen van. Ha már a séta meg a légzés se megy, hát, na jó, akkor elmehetsz tájcsízni. Kipróbáltam, de alapvetően kiráz tőle a hideg. És ha nézel videókat, azok a rózsaszín selyemruhák...kész.
Thai-boksz - a legkeményebb ütő-rugó stílus. De tényleg. Ezzel még az öregistent is elpicsázod, haver. Csak éppen az a baj, hogy olyan jól működik, hogy ha nem figyelsz, börtönbe kerülsz ha véletlenül megölsz valakit. Nekem csak az a bajom vele, hogyha nem akarsz versenyezni, sok értelme nincs annak, ha szarrá vereted magad szórakozásból. Ja, és a kisvárosban nincs, különben ezt
Birkózás - gyerekként kellett volna elkezdenem, bazmeg. Akkor most is nyomathatnám. Felnőttként birkózzál a kutyáddal. Na de majd a kis vadonjáró. Neki tetszik. Egyébként ez egy kurva jó és hatékony stílus, a judo nyugati (méltó) párja.
Brazil jiu-jitsu - hát most ez a námber van. Végül annyi bajom volt vele, hogy kurva drága, és a kisvárosban nincs, időm meg még nincs arra, hogy a nagyvárosba nyomuljak földön fetrengeni. Mit mondjak erről a stílusról? Földharcban magasan a legjobb. A ketrecharc alapja, de bárhogy is hypeolják, ez csak a birkózás egy formája, nem arra való, hogy ezzel verd le a szemtelen tahókat. Ha megtanulod, csomót kötsz vele még az ördögre is. Én azt mondom, hogy ennek a stílusnak az alapjait mindenkinek érdemes megtanulnia, akit bámilyen szinten is érdekel a pusztakezes harc, vagy az önvédelem.
Defendo/krav maga - ezeket csináltam egy darabig. Hát, a semminél gondolom jobb, de azért nem élesben kéne kipróbálni milyen az, ha valaki teljes erejéből lebasz egyet, vagy a földhöz kúr, vagy megvág egy késsel. Inkább edzésen jobb túlesni ezeken a dolgokon (kivéve a kést), és erre azért a küzdősport jobb. Ha meg akarod védeni magad az utcán öcsém, menjél fullkontaktba bunyózni. Kés elől meg szaladj el, baszod.
MMA (magyarul ketrecharc) - ez nem egy stílus bazmeg, ez egy szabályrendszer. Ha MMA-zni akarsz tudnod kell bokszolni, thai-bokszolni, birkózni, brazil-jitsuzni. Mindezt elég magas szinten, ha sokáig életben is akarsz maradni. Sok szerencsét hozzá. Én azért már nem állnék neki. Csak akkor nyomatnám komolyan ha ebből akarnék élni. Hobbiszintű űzésében nem nagyon hiszek, arra ott a brazil-jitsu.
Kick-boksz - éppen mint a thai-box, öcsém, csak lájtosabban, bár ezt edzője válogatja. Itt hagyományosan foglalkoznak hobbisportolókkal is, ami királyság. ÉS van a kisvárosban. Egyik nagy esélyes, ha végre eljutok edzésre.
Boksz - nem akarok úgy meghalni, hogy sosem bokszoltam. Egyszerűen nem akarok. Ennél kifinomultabb, minimalistább stílus nincs a világon és nem is lesz. Állandóan lehúzzák mindenhol, mert ugye ott a jóval hatékonyabb thai-boksz, meg a birkózás, meg a brazil-jitsu, és mivanhamegrúg, mivanhamegdob, mivanhaleszorít, satöbbi. De a bokszoló válasza erre csak az kell, hogy legyen, hogy akkor lebaszok neki egy akkorát, hogy kiloccsanjon az agya. És ebben az egyszerű szépségben rejlik a boksz vonzereje. (És ez a másik olyan stílus, amit muszáj legalább alapszinten megtanulnod, ha érdekel az igazi bunyó, bármilyen szinten).
Sambo - az orosz MMA, erről írtam már korábban. De asszem előbb választanám a brazil-jitsut, mint ezt. Ráadásul oroszok, vaze. Akkor már inkább a brazilok.
Na ennyi bazmeg. Vannak még ezrével stílusok a világon, beleértve a magyar barantát
Egyszer.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése