Kalandok a vadonban 16.

Kurva meleg van, végre! Öregem, az egyik nap még téli pulóverben, morogva mászok ki edzeni, a következő pillanatban pedig egy szál boxeralsóban ülök a lépcsőn, és ordenáré hangosan szürcsölöm a fagyis kávét.

Mert megtehetem, öcsém.

Egyébként ma van a csillagászati tavasz kezdete, vagyis a tavaszi napéjegyenlőség. És tényleg, mert most aztán kurvára tavasz van. Ott van a levegőben, ott van az egyre zöldülő tájban, és ott van a tavaszi fáradtságban is, amit a csontjaim mélyéig érzek.

Egyébként rájöttem ám, hogy mitől van ez a tavaszi fáradtság dolog, legalábbis nálam. Egész egyszerűen arról van szó, hogy ilyenkor (a télhez képest) annyi mindent kezdek el csinálni egyszerre, hogy kurvára nem csoda, ha rögtön az elején elfáradok.

De a március, mint írtam már, az nekem ilyen felkészülő hónap, ilyenkor első körben rendbe kell vágnom a kertemet, mert akkor lesz csak rend egész őszig, ha ilyenkor rend van, öcsém. Aztán amikor elkezdem, akkor jövök rá, hogy mennyi mindent is akarok csinálni, és ilyenkor legelőször mindig bepánikolok, aztán kurva sokára kis idő múlva magamhoz térek, és ütemezek. Meg tervezek. Meg rákészülök. Aztán megcsinálom, legvégül, mikor minden más lehetőség végleg kimerült már.

Ilyen vagyok, na.

De mindig megnyugtat a tudat, hogy még időben vagyok. Nincs jobb érzés öregem, mint még időben lenni. Bármiben. És bár nagy a kertem, azért nem végtelen, ráadásul a lelkes vörös ribancnak köszönhetően nem is egyedül kell nekivágnom. Mert ez bazdmeg, mint a gép, ha egyszer a kezébe kaparint valami kerti szerszámot. Ilyenek a városiak, amikor kiszabadulnak vidékre, és úgy megrészegülnek a tiszta levegőn, mintha betéptek volna. És nyomatják öcsém. És csak remélni mered, hogy a kábszerekkel ellentétben itt nem kell nekik mindig egyre több a cuccból, hanem beérik mindig ugyanannyival.

Én meg csak ülök a lépcsőn, a nap felé fordítom az arcomat, és hálát adok az istennek azért, hogy itt a tavasz. És hogy ragyog az isten áldott napja, ami nekem mindig is a boldogság egyik jelképe lesz. Nem tudok rosszkedvű lenni, ha ragyog a nap, nem tudom sokáig elveszíteni a könnyed nyugalmamat. Na jó, ha két napig sokáig nem dugok akkor talán, de egyébként nem.

Ezért mondogatom annyit, hogy most az én időm következik, mert ha süt a nap, nem lehet baj.

A kis vadonjárónak pedig szereztünk egy pókember-szerkót, úgyhogy a környék lakói jobban teszik, ha mostantól odafigyelnek, hacsak nem akarnak korai szívinfarktusban elpatkolni. Bár a részeg nőnek például kurvára mindegy, az lát cifrább dolgokat is delirizálás közben, mint egy közel másfél méteres pocakos pókember. Az szerintem nála még kifejezetten a lájtosabb dolgok közé tartozik.

Viszont így a gyerekem legalább hajlandó sétálni menni, és ugyan ki vagyok én, hogy elvegyem a boldogságát holmi társadalmi konvenciókkal?

Mert apa csak egy van. És ha az az egy én vagyok, akkor annak a gyereknek (igen, a kis szöszi ribancnak is) kurva jó, gecc.