Mai normális blogbejegyzés/játszóház

Tudom, néha kellenek az ilyen szarok is. Mert ez mégiscsak egy blog.

És egy blogban az ember néha leírja, hogy egyébként mi történik vele az életben. Ha másért nem, akkor azért, hogy lehessen látni, hogy van élete. (Aki mindennap az életéről blogol, az a másik véglet, annak tutira nincs élete. Trust me on this one.)

Úgyhogy most leírom, hogy ma voltunk játszóházban a kis vadonjáróval, meg a csajommal, meg a csajom lányával, akinek még nem találtam idevaló becenevet (igazából a csajomnak se, de a csajom az a csajom és kész). Mint vadonlakó antiszociális remete kicsit tartottam a helytől, de ezek csak a régi, rossz beidegződéseim - valójában kurva jól éreztem magam. A kis vadonjáró is kurva jól érezte magát. Meg a csajom is, meg a kiscsajom is. (Ez az, azt hiszem ez lesz az). És ha nem lennék kilencvenöt kiló, én is visítva vetettem volna rá magam a csúszdákra/kötelekre/felfújt gumibaszokra, mint a csajom, de mondjuk ő éppen feleakkora mint én, úgyhogy neki jóval kevesebb félnivalója volt, mint nekem. Ráadásul neki a visítás is sokkal jobban áll.

A kis vadonjáró kegyetlenül gyorsan kihajtotta magát, hiába, már ő sem lesz többet soha hároméves. Azt hiszem többet kell vele ilyen helyekre járnom, hogy edzésben tartsam, mert a szénabálákon ugrálni is hatalmas kaland, de télen azért a vadon elég ingerszegény egy hely a sok kurva hó meg sár miatt. A nindzsákat végül én vártam a legizgatottabban, mert mire eljött a bemutató, a kis vadonjáró lelkesedése el is fogyott. Ellenben a kiscsajom, akihez valahol mégiscsak lehet valami közöm, gond nélkül odaballagott a főnindzsához, és angyali mosollyal kikapta a kezéből a fakardját, és suhogtatni kezdett vele. Az, hogy ezt meg tudta tenni egyébként bizonyítja hogy a nindzsucu élesben szart sem ér.

Na most ezek után kemény dolog megállni hogy azonnal a nevemre ne irassam azt a kis szöszit. És kung-fu mestert ne neveljek belőle.

És igen, büszke voltam rá, pedig nem az én lányom. Felrémlett előttem egy évekkel későbbi kép, amikor majd a kertben püföli vad kiáltásokkal a bokszzsákomat, de nem meséltem el a csajomnak, mert nem akartam borzolni az idegeit, eléggé fel van borzolódva alapból is tőlem.

Aztán ebédeltünk, együtt, mint egy család, nem mintha olyan meglepő lett volna, hogy tökéletesen funkcionálunk családként - ez most már nem lep meg, ezen már túl vagyok. Ebéd után én legszívesebben aludtam volna egyet (mint appuka), de a fullra izzadt gyerekem inkább rohant vissza csúszdázni meg küldetéseket teljesíteni - igen, ne is mondd, az én gyerekem, le se tagadhatnám. Még kísérgettük a kölyköket egy darabig, aztán zokogó szívvel de vigyorral az arcunkon elbúcsúztunk, mert holnapig nem is fogjuk látni egymást, és ezen a traumán valahogyan túl kellett tennünk magunkat. Azt hiszem, most már ki fogom bírni azt a pár órát.

Na, ezeket azért írtam le, hogy lásd, nekem is van normális életem. Na jó, ez így nem igaz. Inkább úgy mondom, hogy vannak normális események is az életemben, néha. Néha valóban úgy tűnik, hogy végül révbe érek.

Néha.

És most érd be ennyivel, bazdmeg. Ami meg a hangvételt illeti, a jó telibevert kurva anyád fog most hetekig ilyen érzelgős szarokat írogatni, jön újra az edzésnapló meg a bunyó meg a szivarok meg a maláj kurvák. Na.