Futás a faszom

Na végre eljutottam futni. Ez annyira komoly esemény, hogy külön bejegyzést érdemel.

Borzalmas volt. Még mindig utálok futni. Az egy dolog, hogy össze-vissza csúszkáltam a bokáig érő sárban. Meg az első öt perc még élvezetes is volt, de a maradék húsz már nem annyira. És a lábamban nem éreztem, mondjuk vicces is lenne amennyit én edzem a lábamat. Csak a vádlimban éreztem, úgyhogy vádlira igenis rá kell mozdulnom. Majd néha ugrókötelezek, vagy mittudomén.

Ami nekem az igazán szar dolog a futásban - és félreértés ne essék, ez akkoris így volt, amikor simán lefutottam tíz kilométert, és utána még dugtam három órát - hogy kurvára elfáradok tőle. A súlyzózástól sohasem vagyok olyan kiszipolyozott, mint a futástól. Az valahogy másképpen fáraszt el. Pedig nem futok gyorsan. De akkor is kikészít. Még másnap is érzem a kimerültséget.

Most alszom is egyet délután, azt hiszem. És valahogyan le kell rendeznem magamban ezt a futás dolgot. Hiába tudja az eszem, hogy nem kell futni, ha nem akarok, érzem azt a késztetést, hogy ezt nem lehet kihagyni egy valamire való edzéstervből, pedig hát nem futó vagyok, akkor meg mi a fasznak fussak? A zsírégetést majd megoldom másképpen. Például nem kéne annyit zabálnom.

Gyalogolni viszont akarok többet. A legutolsó hely ahol igazán sokat gyalogoltam az Törökország volt, mert a baszott nagy szállodából lejutni a tengerpartra volt vagy negyed óra (plusz a fagyizás, ami útba esett, ugye, meg pár tucat csúszás a csúszdákon útközben, tehát majdnem egy óra volt leérni). És amikor hazajöttem éreztem, hogy könnyebben megy a gyaloglás, meg a vádlijaim is nagyon jól voltak. És ez hiányzik. De azt hiszem ezt nem a futás fogja visszahozni, hanem a sok séta. Csak az meg elég sok idő. Ez az egy baj van vele.

De majd megoldom. Időm az nemsokára lesz bőven, szerencsére.

És sétálni a vadonban a nyári reggeleken... öregem, az az igazi.